Apró napsugár cirógatására ébredtem

Átbújt a kis huncut a redőnyrésen

Megfürdött a szekrény tükrében

Porszemeket táncoltatott a sarokban

Majd kikacsintott az ajtón titokban

S bár valódi ereje még alig volt

Meleget csempészett a napomba

Hosszú volt a tél bár kezdetben szerettem

Mára már nagyon nem szenvedhettem

Szürke utakon folydogált a hólé

Sáros csizmában járt-kelt a jónép

A csélcsap szél még tél hideget hordott

Meg-megráncigált faágat-bokrot

Óh bár űzné el végre ezt a bolondot

S akkor jött ez a kis fénylő pimasz

S fülembe súgta útban a tavasz

Mindjárt megjött a vidám kedvem

Hiába bújt vissza odújába a medve

Minden redőnyt felhúztam hadd jöjjön

Kintről rám nevetett egy picinyke cinke

Neki is pont mostanra jött meg a kedve

-rame-

Vágytól égek megint, ifjú vagyok újra,

Rád gondolok, fejemet párnámba fúrva.

Nincs egy árva lélek, barátok, cselédek,

Nincs itt senki, akinek rólad meséljek.

  Naplóm rejtekében itt e néhány sorban

Emlékezek rád csendben és titokban,

Hej, pedig világgá kürtölném szívesen,

Ahogy szédült vérem rohan ereimben.

Te vagy csak előttem, akarva nem akarva,

Ahogy kebled halmát a csipke takarja,

Ahogy ott álltál tegnap azon a bálon,

Nem láttam senki mást akkor a világon.

  Körül akárhány férfi szomjasan alél,

Kinyílik hüvelyében sok fényes kardél,

De mind felett a komor etikett az úr,

Nincs, ki mást tenni merne, mint zsebébe túr.

Egy, csak egy szépség van ezen a világon,

Meddig szemem ellát széles promenádon,

Mily bódító illat, mennyei pillanat,

Pedig alig csücsöríted dús ajkadat,  

  Széles mosolyomra épp hogy válaszoltál,

Mintha nem is látnál, mégis kacsintottál,

Azt hinné az ember, szabad már a gazda,

Majd tovalibbentél boldogan kacagva.

Szépségem, miért nem hagysz aludni végre,

Lásd, mindenki alszik, csak én nézek az égre.

Csípőd hajlatáról álmodom éberen,

Forró testem merev, csöppet sem vértelen.

  Talán sohasem láttál olyan forgószelet,

Mint az, aki rögvest megbirkózna veled,

Csókolnám az ajkad, forrón szeretnélek, 

Mint szikrázó sárkánytűz, úgy ölelnének.

Nem, nem is az a sárkánytűz lennék talán,

Hanem gyengéd szerető angyalok lován,

Túl az érzékelés távoli hajlatán

Izzadtan ébrednénk mámorunk hajnalán.

  És amint bágyadt fény kel az égen reggel,

Tovalibbennél egy bársonyos felleggel.

Nem maradna utánad csak egy cinkos emlék,

Ábrándos versembe egy csábító kellék.

-rame-

Újévkor szeretünk fogadalmakat tenni, számadásokat készíteni. Fogadalmat már régen nem teszek, vagy, ha igen, nem pont szilveszterkor.

Most például három nappal az Újév előtt kitöröltem a telefonomból a Szókirakós2-t, mert annyi időt töltöttem vele, ami alatt regényt is lehetett volna már írni.

Talán van, aki ismeri ezt a módszert: most pihenek, játszom három játékot, pár perc az egész. Nem megy az istenért se, nem kerülök fel a táblára… ez a harmadik, hú, már majdnem ott vagyok, csak még egyet játszom, hátha sikerül. Egyből már három lesz, mire végre ott vagyok! Na de nehogy azt higgyék a többiek (on-line partnerek tömegei), hogy csak egyszeri véletlen volt a siker, játszom még egyet megmutatni, milyen menő vagyok. Na, megint századik lettem. Így mégse lehet abbahagyni, ilyen kudarc élménnyel. Óh, már éjfél van, pedig ma korán akartam lefeküdni! Most már mindegy, csak még egyet… és így tovább, az órák telnek, kudarcok és sikerek között és kimarad az írás, az olvasás is néha.

De most kitöröltem a telefonomról, marad az írás és az olvasás, társalgás a barátokkal, és napfény meg Kánaán. Negyedik napja nincs játék a telefonomon!

Szóval idén sem fogadtam meg semmit szilveszterkor, de számvetést csináltam és bátorságot vettem, hogy végre be merjem vallani, hogy igen, hosszú idő óta először végre szorongás és kétségek nélkül boldog vagyok. Tudom, nem tanácsos ilyesmit kimondani sem, hát még leírni, de ezúttal – elnyomva a bennem mélyen elbújó és ki-kikandikáló babonás őshitet – kimondom. Lesz, ami lesz…

Boldog vagyok. Sok küzdelem és hányattatás után, megtaláltam a páromat. Őt, aki szeret, és akit szerethetek. Aki mellett őszintén, kendőzetlenül lehetek az, aki vagyok. Hibáimmal és erényeimmel együtt. Csak így egyszerűen, én vagyok én. Amúgy ebben az állapotban azt veszem észre, hogy a hibáim is csökkenő tendenciát mutatnak. Vajon miért? De nekem így jó és azt látom, hogy neki is.

Többé-kevésbé rendben van körülöttem minden. Ennél rosszabb soha ne legyen!

Persze azért a babonás szorongás néha előjön. Persze ez nyilván nem véletlen annyi sok nehéz év után, de próbálok hinni benne, hogy van kárpótlás, van Csoda. Hogy mindenkinek – nekem is - jár olyan idő, amikor minden rendben van.

Gyakran végiggondoltam már, hogy életem legtöbb szakaszaiban bizony mostohán bánt velem a sors. Írhatnám ugyan nagybetűvel is, de itt most, kisbetűt érdemel csak. A gyerekkorára a legtöbb ember nosztalgiával emlékezik. Nekem – még a „megszépítő messzeség” ködén át is – csak szorongások, félelmek, belülre álmodott álmok, nem gyermeki képzelgések jutnak róla eszembe. Sokszor próbáltam olyan pillanatokat keresni azokból az évekből, amikor felhőtlenül örültem, vagy csak egész picit boldog voltam szorongás nélkül. Nemigen sikerült.

Hosszú házasságom sem volt felhőtlen és az utolsó tíz év bizony keményebb terhet helyezett ránk, mint amit megérdemeltünk. Túléltem, én legalább.

De… és ez a legfontosabb, ennek a negyvenkét évnek csodás hozadékai a fiaim. Mindhárman, együtt és külön-külön is nagyszerű emberek. Hibáikban részes vagyok, sikereiket ünneplem, életem legszebb pillanatait nekik köszönhetem. Tőlük kaptam és még bizonyára kapok is még olyan hihetetlen ajándékokat, mint az unokáim. Szépek, okosak, egy új világ gyermekei. Ha mostanában még utolér a jól ismert szorongás, csak rájuk gondolva. Azt szeretném, azt kívánom, hogy legyen nekik olyan szép életük, amelyben csak akkora gondokkal kell szembenézniük, amekkorát meg tudnak oldani. Kívánom nekik, hogy minden életszakaszukba jusson olyan emlék, amelyre örömmel tudnak visszaemlékezni, ha eljutnak egy olyan korba, amilyenben most én vagyok.

Ez az oka annak, hogy minden nap figyelmesen olvasom a híreket és követem a világ történéseit és bizony-bizony a jól ismert szorongás ott figyel a lelkem sarkában, hiszen annyi riasztó jel, annyi uszító borzalom és annyi elkeserítő folyamat zajlik mindenfelé, hogy féltenem kell őket és a jövőjüket. Sajnos kevés vagyok ahhoz, hogy ezeket a folyamatokat akárcsak mákszemnyit is befolyásolni tudnám. Csak reménykedhetek benne, hogy vannak hozzám hasonló asszonyok, akik ugyanígy gondolnak a világra és egyszer csak lesznek, leszünk, annyian, hogy megállítsuk azokat, akik harcban, gyűlölködésben keresik a vagyonukat, mások életén taposva szerzik meg vélt vagy valós sikereiket. Akiknek csak az szerez örömet, ha tönkre tehetik gyermekeink jövőjét, örömét saját pillanatnyi nyereségeikért. Azért, hogy a sokból még többet csináljanak.

De nagyon eltértem a tárgytól. Vissza is fordulok gyorsan. Tehát, megerősítem még egyszer, boldog vagyok és a hitem abban - amit már korábban többször is leírtam: csodák pedig vannak – továbbra is töretlen.

Persze igazságtalan lennék, ha nem szentelnék néhány sort a barátaimnak. Vannak, nem is kevesen, és nekik sokat köszönhetek. Ez is egy olyan ajándéka a Sorsnak, amelyért amíg élek, hálás leszek.

Így 2018 első napján azt kívánom mindenkinek, higgyen a csodákban! Kapja meg, vegye észre és élje meg, azokat a csodákat, amelyek boldoggá teszik.

Ezért azt kérem attól, aki az életünket rendezi, legyen Ő akár Isten – bármilyen köntösben, vagy maga az Univerzum - létezésünk őre, legyen a Sors - ezúttal nagybetűvel, adja meg mindenkinek a maga Csodáját, a maga boldogságát és hiszem, hogy sokkal kevesebb, keserűség, düh és szorongás lesz akkor a világon.

Boldogságos Új Esztendőt kívánok mindnyájunknak!

-rame-

Kata korán ébredt azon a reggelen. Félálomban hallgatta a ház neszeit. Kristóf egyenletesen szuszogott mellette. Hallotta, amint Panka a szomszéd szobában a másik oldalára fordul. Szinte látta, ahogy magához húzza Bendegúzt, az elnyűtt plüss kedvencet. Elmosolyodott.

Fel kellene kelni. Ekkor Kristóf megfordult és ugyanazzal a mozdulattal átölelte őt is. Nem volt szíve felébreszteni, ezért nem mozdult. Pár perc még belefér – gondolta - és lehunyta a szemét. Amikor újra kinyitotta és ránézett az órára, megrémült. Felpattant. Kristóf is felült.

• Mi történt? – kérdezte.
• Elaludtam, elaludtunk! – válaszolta ijedten.
• Ne kapkodjatok, - nyugtatgatta a férje - vigyétek el a kocsit, én ráérek később beérni, majd ma busszal megyek.
• Jó! – bólintott hálásan.

Tudta, mekkora áldozat ez Kristóftól, hiszen az ő munkahelye a városon kívül van és napközben a munkájához is gyakran kell a kocsi. De már nem volt más megoldás. Ha elkésik annak beláthatatlan következményei lesznek. Fontos japán befektetők érkeznek ma az irodába. Tegnap éjjel ugyan befejezte a prezentációját, de még a meeting előtt át kell, hogy nézze. Pankának pedig este azt ígérte, ő viszi el az oviba.

A munka fontos. A gyereknek tett ígéret szent.

• Menj, készüljetek, majd én megcsinálom a kávét és a kakaót! – noszogatta Kristóf.
• Rendben. Köszönöm – válaszolta Kata – miközben sokadszor nyugtázta magában boldogan, milyen szerencsés, hogy ilyen férje van. Elismert szakember és csodás férj, apa. A barátnői el sem hiszik, hogy úgy is lehet élni, mint ők. Manapság, amikor minden második házasság pillanatok alatt tönkremegy.

Mára nem készítette ki a kislány ruháit, ahogy máskor szokta, mert a prezentációhoz késve kapta meg az adatokat. Késő éjszakáig azon dolgozott.

Lázasan kezdte kihuzigálni a fiókokat. Elsőként egy zöld ruhácska akadt a kezébe. Mosolyogva ejtette vissza a fiókba. Eszébe jutott, hogy a kislány legutóbb nem volt hajlandó felvenni a ruhát, mert az egyik kisfiú az oviban azt mondta neki: „olyan benne, mint egy zöld tök”.

Szerencsére hamar megtalálta a lila kantáros szoknyát, Panka egyik kedvencét.

• Ez jó lesz? – kérdezte az álmosan nyújtózkodó kislányt.
• Ez jó, ez jó, ezt nagyon szeretem! - jött a vidám válasz.
• Akkor egy-kettő öltözz fel és menj a konyhába! Idd meg a kakaódat. Én meg megyek a fürdőszobába.

Villámgyorsan lezuhanyozott. Öltözködés közben mosolyogva hallgatta, amint Panka arról faggatja Kristófot, felveheti-e a lila szoknyához a lila cipőjét, amit a mami a születésnapjára vett neki. Hallotta a férje nevetését:

• Viccelsz Hercegnőm? Hiszen tél van. Csizma kell és anorák. Lehet, hogy ma még hó is lesz. Nézz csak ki az ablakon, minden csupa fagy.

Miután elkészült, Kata felhörpintette a kávéját, puszit lehelt Kristóf arcára és már indultak is. Alig léptek ki a kapun, Panka felkiáltott:

• Anya! A torna táska fent maradt, ma reggel torna lesz az oviban.

Istenem, gondolta, lassan már kocsival is elkésünk. De nem volt mit tenni, meggyőzni a kislányt, hogy tornadressz nélkül is van élet az oviban, lehetetlennek tűnt.

 Gyorsan bekötötte a kislányt a gyerekülésbe, és vele együtt Bendegúzt is. Ahogy kikanyarodott az utcájukból, megérezte, mennyire csúszik az út, amely gödrökkel és kátyúkkal volt tele. Ez az út is, mint oly sok másik a városban, régen rászolgált már egy alapos felújításra.

A korai óra ellenére a forgalom már javában pörgött és sokakat nem érdekelt, sem a fagy, sem az út minősége. Mindenki le akarta győzni az időt. A kocsisor meglódult amint a lámpa zöldre váltott. Fel kellett vennie neki is a ritmust. Besorolt egy nagy csillogó fekete autó mögé, amely folyamatosan gyorsult.

Messziről már látszott a vasúti átjáró. Ha nem jön vonat és nem kell megállni, öt perc múlva az oviban leszünk - számolgatta. 10 perc, amíg átöltözteti a kislányt, azután 15 perc alatt beérhet az irodába. Akkor még lesz ideje megnézni a prezit.

Itt tartott gondolatban, amikor a fekete autó átrobogott előtte a síneken. Követte.

Ahogy balra pillantott, rémület hasított belé…

• Úristen, a vonat!

Rátaposott a fékre. Elkésett! A kocsi a jeges átjárón kontrollálhatatlanul csúszott a sínek felé. Még hallotta a hatalmas csattanást.

• Panka! – sikoltotta.

A fekete autó, amely a piros jelzés ellenére átszáguldott a vasúti átjárón, a csattanásra sem áll meg.

A vonat fékezés közben még több tíz méteren át tolta maga előtt az egyre felismerhetetlenebbé váló kis szürke autót. A sínek szikrákat hánytak a kíméletlen súrlódástól.

Az utasok a vagonokban egymásnak dőltek, jajveszékeltek, kiabáltak. A mozdonyvezető az iszonyattól kimeredt szemmel bámult az előtte sztaniolpapírként összegyűrődő kocsira. Keze a vészféken görcsbe merevedett.

• Istenem, miért pont velem történik ez? Magasságos jó Isten, miért teszed ezt velem?! - sóhajtotta a fülke csendjébe.

Kristóf másfél órás utazás után, többszöri átszállással érkezett a munkahelyére. Egész úton az új szoftverre gondolt, amelynek az utolsó próbájára készült az általa vezetett kis fejlesztői csapat.

A számítógépekkel és hatalmas képernyőkkel telezsúfolt teremben óriási ováció fogadta, amikor lefutott a program. Minden tökéletesen működött. Végre elkészült. Hónapok munkája célba ért. A fiatal informatikusok széles mosollyal, egymás hátát lapogatva ünnepelték sikerüket. Sorban egymás után, lelkes gratulációkkal halmozták el Kristófot, akiről végre lefoszlott az elmúlt hetek szorongása.

Amikor a titkárnő belépett az ajtón észre sem vették.

• Kristóf téged keresnek! – szólt be a szobába a nő. Egyikük sem figyelt fel a fura hangsúlyra. Kétszer kellett szólnia, hogy egyáltalán meghallják.
• Ki keres? – fordult még mindig mosolyogva a nő felé Kristóf.
• Két rendőr vár.

Később gyakran megpróbált visszaemlékezni arra, pontosan mit is mondott neki a rendőr. De mindig csak egy szóig jutott, és itt elakadt, mint akkor is: Áldozatok.

- Miféle áldozatok? Mi közöm van nekem ehhez? – Ennél a pontnál leblokkolt az agya. A mérhetetlen kontraszt az öröm és a döbbenet között, jéggé dermesztett benne mindent.

Kristóf nem is az autót látta meg először a síneken, hanem Bendegúzt. Az elmaradhatatlan plüss - ezúttal Panka nélkül - sértetlenül hevert a sínek mellett a kőzúzalékon. Ez volt az a pillanat, amikor belehasított a felismerés: ez tényleg vele, velük történik!

 A külvárosi vasúti átjáróra két héttel a baleset után felszerelték azt a sorompót, amelyre a környék lakói évek óta vártak.

-rame-

Forró levegőben sétálok az ismerős úton

A napfény ragyogása megkopott a hosszú nyár alatt

Lábam elé fénylő bőrű barna gesztenyék gurulnak

Érett szőlőfürtök között buzgó darazsak zsonganak

Megfakultak már a tavaszi zöldek és a nyári vörösek

A harsány sárga napraforgó szirmok mind lehulltak

A bágyadt szél megfáradt leveleket sodor felém

Rajtuk küldi az ősz csendes üzenetét

Zörgő kukoricaszárak nehéz terhüket még őrzik

De a búzamagok lisztté nemesültek már

Nemsokára kiürül a határ

A fészkekből kirepül minden fecskepár

De én bátran sétálok tovább az ismerős úton

Mert már nem vagyok egyedül

Meleg kezedbe rejtem kezemet

Nem riaszt az ősz

Nem bánom a telet sem

Mert mi vagyunk a nyár

Te és én

-.-

Úgy ölel át a ritmus és a zene

Ahogy te ölelsz Kedvesem

Nevetve ringatva szeretve

Átvezet minket az életen

Simogat a dallam

Majd felpörget

Röppen a szoknya

Dobban a láb

Áttáncoljuk az éjszakát

Táncolunk együtt

A megmaradt napokon

Egyetlen vágyunk

Hogy soká tartson

Mindennap ajándék

Miénk a ritmus

Miénk a zene

Úgy ölelj át ahogy én szeretem

S én úgy ölellek ahogy te szereted

-.-

Szél süvít a kertek alatt nagy idő közelít

Emésztő hevét a nyár veszni hagyta

Borongó őszi napok árnyát

Avarból szőtt szemfedél takarja

Ágaskodnak csupasz ágak

Reszkető madár ül fák hegyén

Zsákjából kirázza terhét

Fehér gúnyát ölt a tél

Elmerengek csendben halkan

Barátokról kik elmaradtak

Akik az úton elhullottak

Hová tűntek merre bújnak

Emlékeink rejtekében

Árnylétüket mint puha párna

Lelkünk csendben betakarja

Kövezetlen utam végén

Ha a göröngyök már mind elkoptak

Én is ilyen árnyék leszek

Temetetlen álmaimat

A süvítő szél mind elhordja

-.-

Mint útszélre sodort apró kavicsok

Emlékeim úgy sorakoznak bennem

Egyszer összekoccannak máskor elsimulnak

Van köztük márvány-fehér és gyémánt-fekete

Mélytüzű vörös fénylő arany veretben

S van egyszerű egérszürke is

De mind az enyém

Némelyik könnyet csal a szemembe

Mint a tüskés téli szél

Másik testem-lelkemet hevíti

S mint égi tűz lánggal ég

Néha hegytetőről nézek alá

Máskor tenger mélyén kutatok

Csillogó gyöngy után

Összegyűjtött kavicsaim

Lelkembe zárva őrizem

Egyszer-egyszer előveszem

És egyenként megmutatom neked

-rame-

• Meg kell szereznünk a követ!
• Meg.
• Jó, de hogyan? – fordult Cirkum-flex kisasszony barátaihoz.

Egyetértő bólogatás és tanácstalan hümmögés volt a válasz. Cirk-o-flex, a kisasszony bátyja kommunikátorába mélyedve dünnyögte:

• Sehogy sem találom a választ. Egyáltalán, hol van a kő? Látta mostanában valaki?
• Én láttam – pontosabban – láttam róla egy sorozat képet, amikor beírtam a keresőbe, hogy #kő. Köztük volt a varázskő is – válaszolta Kurkuma-vox, aki közvetlenül mellette hevert a kanapén.
• Jó, de hol készült a kép? – kérdezték egyszerre többen is.
• Szerintem egy Föld nevű bolygón, legalábbis az Instragram feliratokból ez derült ki.

 A bejelentést döbbent csend fogadta. Cirkum-flex kisasszony megsimogatta csigákba sütött bajuszát és a bátyjához fordult.

• Az meg hol a csudában van?
• Valahol a Tejút rendszerben, több ezer fényévre innen – hangzott a válasz.

 A megbeszélést vezető professzor, aki egyszerűen csak Doktoroxnak nevezte magát, megelégelte tanítványai dünnyögését és tanácstalanságát.

• A mai konzultációnak vége. Ismételten felhívom a figyelmüket, hogy a kő megszerzése nélkül esélyük sincs – ismétlem – esélyük sincs a vizsga letételére! És ez mindnyájukra vonatkozik.

Majd anélkül, hogy akárcsak egy csepp figyelmet is fordított volna a hitetlenkedő, felháborodott hangokra, amelyek a kijelentését követték, puha tappancsain hangtalanul kisurrant az előadó teremből.

 A Macsgalax bolygó varázsegyetemének hallgatói döbbenten meredtek egymásra.

Hátukon felállt a szőr arra a gondolatra, hogy ötéves munkájuk egyetlen pillanat alatt semmivé válhat, ha nem tudják megszerezni a követ a vizsga napjáig. Fénylő macska tekintetük elhomályosodott, divatosra nyírott farkuk izgatottan verdeste a bársony szőnyeget. Cirkum-flex kisasszony szemét elborították a könnyek.

• Az nem lehet – suttogta – hogy ennyi évi kemény munka után ne kapjak diplomát. Hiszen nekem már állásom is van az illúzió varázslás legfőbb szentélyében. De diploma nélkül… - legyintett csüggedten.
• Ugyan Hugi, ne keseredj el! – veregette meg a vállát a bátyja. Megszerezzük azt a követ, biztos lehetsz benne.
• De hiszen a Földön van – szipogta a kisasszony.
• A Földön, a Földön – dohogott a bátyja – ötévi varázsegyetemi oktatás után egy Föld nevű izé nem lehet akadály.
• De olyan messze van és olyan kevés az időnk! – kapcsolódott be a beszélgetésbe Kurkuma-vox – akinek szokásos mély bársonyos dorombolása, fejhangú nyávogásra váltott az izgalomtól.

 A két iker, Tejfe-lex és Tejszí-nex, akik eddig szótlanul követték a drámai eseményeket, most felpattant, és mint egy jól begyakorlott kórus egyszerre kiáltották:

• Oda kell mennünk azonnal!
• Én már tudom is, hogyan – mondta Kurkuma-vox és a felcsillanó tekintetek láttán, folytatta – Két fontos dolog van, amit tudunk. Egy: A kőnek varázsereje van és a vonzáshullámai a Világegyetem bármelyik részéből érezhetőek annak, aki elég erősen akarja megtalálni. Kettő: A végzős hallgatók számára elérhető a virtuális tükör szoba, ahonnan a Galaxis bármelyik bolygójára elutazhatunk.
• Jó, persze, de azt kérvényezni kell és az elbírálás, meg a sorban állás miatt hetekbe telhet, mire megkapjuk az engedélyt – vetette ellen az elkeseredett kisasszony, miközben sűrűn törölgette hófehér bundájára potyogó könnyeit.
• Úgy-úgy, de mégsem – mondta talányosan Kurkuma-vox – és az ikrekhez fordult. – Ugye jól tudom, hogy a nagybátyátok tagja a bíráló bizottságnak?
• Jól tudod. Ő fedezte az oktatásunk költségeit is, úgyhogy biztosan segít, hogy ne vesszen kárba a befektetése – válaszolta Tejfe-lex és a húgához fordult – te vagy a kedvence, úgyhogy neked kell megkérned!

Tejszí-nex fontossága és szépsége tudatában nagyot nyújtózott. Ezüst cirmos bundáját nyalogatva, kényeskedve hajtotta félre világszép fejét. Villogó zöld szemében csibészes sárga fények villództak, úgy válaszolt.

• Hogyne, persze, ebéd után azonnal meglátogatom. Holnap estére tuti, meglesz az engedélyünk. Jobb, ha elkezdtek készülődni – mondta és közben látszólag ügyet sem vetett Cirk-o-flex rajta csüggő elragadtatott tekintetére. 
• Ördög és pokol! Mi ez a felfordulás megint – csattant fel a nagyszakállú farmer felkapva sodrott ostorát és az ajtó felé indult – már megint megbolondultak ezek a kutyák?
• Kuss, legyen! Mi ütött belétek ingyenélő banda! – kiáltott ki a nyitott ajtón a három kutyára, akik dühödt elszánással ugatták a kert végében álló ütött-kopott faház ajtaját és neki-nekiugrottak a rozoga ajtónak.
• Biztosan megint macskát éreznek – szólt ki a konyhából a farmer felesége.
• Mi a frászt keresne egy macska abban a faházban? Nincs ott semmi más, csak kövek, amiket a gyerekek a nyári szünetben összehordtak, amikor aranyásót játszottak.
• Talán valami egérféle is befészkelte magát a kövek mellé – vélekedett az asszony.
• Elhallgass, helyedre! – parancsolt a gazda a kutyákra, akik megérezve a falkavezér tekintélyét, sunnyogva a kutyaólak felé indultak, vissza-visszatekingetve a kis házra.
• Helyedre! – ismételte meg még egyszer a gazda a parancsot és immár megnyugodva visszatelepedett a tűzhely mellé a sörös korsójával. 
• Ő, szentséges Galaxis, mi volt ez? – suttogta rémültem Cirkum-flex kisasszony és reszketve bújt a bátyjához.
• Jaj, nekünk – rémüldöztek az ikrek is egymást átkarolva.
• Ugyan már – mondta – nyugalmat tettetve Kurkuma-vox – csak néhány ostoba kutya.
• Kutyaaa? – Azok a rémséges földi négylábúak, akikről köztudomású, hogy gyűlölik a macskákat? – rezzent össze a kisasszony és még szorosabban simult a bátyjához.
• Ne aggódj! Már elmentek – nyugtatgatta Cirk-o-flex – bár ő maga is szívesen vette volna, ha valaki bátorítja.
• Elég a rémüldözésből. Van más dolgunk is – ragadta magához az irányító szerepet Kurkuma-vox. – Mindnyájan éreztük a kő vonzását, tehát itt kell lennie, keressük meg, és minél előbb tűnjünk el innen.
• Igazad van – csatlakozott hozzá Cirk-o-flex – a kő itt van és kevés az időnk. Ne felejtsétek el, hogy 12 órán belül vissza kell indulnunk Macsgalaxra. Szóval, munkára!

Azzal fejét félrehajtva, érzékeit megnyitva próbálta ismét megérezni azt a kellemes vonzást, ami idevezérelte őket erre a furcsa helyre.

Több nagy kupac kő volt felhalmozva a házikóban. Egyik-másik a macskaszemek tükrében csillogni látszott. De a legtöbb tompa, fénytelen, különböző méretű kődarab volt. A varázskő vonzását mindannyian érezték korábban, de most, hogy érzékeiket a rémület kerítette hatalmába, elveszítették. Meg kell nyugodniuk, hogy újra megtalálják.

Kurkuma-vox megpróbált kényelmesen elhelyezkedni a kemény beton aljzaton, miközben igyekezett visszatartani a tüsszögést, mert a házikóban a mindent vastagon beborító por elviselhetetlenül irritálta kényes orrát.

• Gyertek közelebb! Figyeljetek a vonzásra! – rendelkezett.
• Én még mindig reszketek, nem tudok koncentrálni – panaszkodott Tejszí-nex.
• Gondolj a nyugtató varázsigére, amit esténként szoktunk gyakorolni! – csitította a bátyja.
• Biztos, hogy elmentek? – kérdezte még mindig reszketve Cirkum-flex kisasszony.
• Egészen biztos – válaszolta határozottan Cirk-o-flex – koncentráljunk!

A Macsgalax bolygó öt szülötte, a varázsegyetem diplomájának várományosai szorosan egymáshoz simultak. Mindannyian tudták, hogy vagy megtalálják azt a bizonyos követ, vagy fuccs a diplomának. Doctorox nem arról volt híres, hogy bárki is meglágyíthatja a szívét.

Azt viszont, hogy a kő nélkül egyáltalán nem tudnak visszatérni csak Tejfe-lex tudta és addig, amíg meg nem találják, nem is szándékozott elmondani nekik. Úgy vélte, éppen elég stressz érte a társait eddig is, nincs szükségük többre.

Ő a varázslás tudománya mellé macskopszichológiát is hallgatott az egyetemen, ezért pontosan tudta, hogy az izgalom, és a stressz milyen erősen tompítja a macsgalaxiak híresen kifinomult érzékeit.

 Végre mindenki megnyugodott annyira, hogy egymáshoz simulva, farkukat égnek emelve, fejüket mellső lábaikra hajtva érzékeiket ki tudták terjeszteni a kunyhó teljes területére, hogy újra megérezzék a kő vonzását.

• Megvan, végre! – sóhajtotta kisvártatva Cirkum-flex kisasszony – Ott balra érzem a legerősebben.
• Én is – csatlakozott hozzá Tejfe-lex – aki a legnyugodtabb volt közöttük.
• Az egy hatalmas kupac kő! – kiáltott fel Tejszí-nex – hogy találjuk meg annyi kő között a miénket?
• Tényleg hatalmas – mondta Kurkuma-vox – és ahogy érzem, nem a tetején van. Nincs más megoldás, le kell bontanunk a kupacot.
• De hisz az órákba telhet – riadt meg Tejszí-nex – pedig én már most is olyan fáradt és annyira piszkos vagyok. Alig van már jártányi erőm is – simogatta meg a híres ezüst cirmos szőrmét, ami most nem nagyon hasonlított az előző napi díjnyertes bundához.
• Te így is gyönyörű vagy – mondta gálánsan Cirk-o-flex – nem titkolva a szépséges macskanő iránti bámulatát.

Persze ezúttal is hiába volt az igyekezete. Tejszí-nex oly mértéktelenül el volt telve saját csodálatával, és önmaga nagyszerűségével, hogy még gondolatban sem férkőzhetett hozzá egy egyszerű varázsló tanonc – még ha diplomás lesz is hamarosan. Szent meggyőződése volt, hogy hozzá minimum egy vérbeli herceg való, sőt, talán még a trónörökös is szóba jöhetne, ha nem lenne túl fiatal. De semmiképpen sem egy varázsló doktor.

Úgyhogy ezúttal is válasz nélkül hagyta az udvarlást, de azért közben úgy érezte habos tejszínnel kenegetik a lelkét.

A többiek ez alatt körülvették a hatalmas kupac követ és Kurkuma-vox megszervezte a munkát.

• Te, Cirk-o-flex mássz fel a tetejére és görgesd lefelé egyenként a köveket. Cirkum-flex, te maradj lent és minden darabot továbbíts nekem. Én megvizsgálom, aztán, ha nem a mi kövünk, odagurítom az ikreknek.
• Ti a haszontalan darabokat rakjátok a sarokban egy másik halomba.
• Mi a csudának vesződnénk a kupacozással, nem elég, ha arrébb toljuk? – nyafogta Tejszí-nex.
• Ugyan már – mordult rá a bátyja. Muszáj felhalmozni, hiszen ha nagyon alul van a varázskő – márpedig én úgy érzem, hogy legeslegalul van – akkor nem fogunk itt bent elférni. És ugye, nem akarod kinyitni az ajtót és a kutyáknak dobálni ki a köveket?
• Jól van, na! – húzta fel világszép orrát a húga. Kezdjük el, mert hamarosan olyan piszkos leszek, hogy soha többé nem tudom kitisztítani a bundámat.

Megkezdődött a válogatás. Eleinte nagy lelkesedéssel, gyorsan dolgoztak, de ahogy fáradtak, egyre lassabban haladtak. Az idő meg rohant. Odakint már a hajnal bontogatta bíbor szárnyait és a házikóban is kezdett világosodni.

• Teremtőm! Soha nem érjük el! – kesergett Cirkum-flex, akinek már a harmadik körme esett áldozatául a formátlan, érdes köveknek.
• Dehogy nem! – bíztatta a bátyja - már sokkal erősebben érzem a vonzását. Itt van alattam. Még néhány darab és előkerül.
• Én már nem bírom tovább – kezdett megint siránkozni Tejszí-nex.

Tejfe-lex nem szólt egy szót sem, de szemmel látható fáradtsággal rakosgatta a haszontalan köveket egyre magasabbra.

• Azt hiszem, megvan! – kiáltotta Cirk-o-flex - ezzel egy macskafej nagyságú ovális követ emelt fel és már nyújtotta is a kisasszony felé.
• Igen, érzem, biztos, hogy ez az – sikkantotta boldogan Cirkum-flex – nézd meg te is – adta tovább Kurkuma-voxnak.
• Igen. Végre! Ez az – erősítette meg ő is. – Rajta van a jel.
• Már éppen ideje, egy perccel sem bírtam volna tovább – mondta Tejszí-nex és formás fenekére tottyanva azonnal elkezdte magát tisztogatni anélkül, hogy eljött volna a sarokból, ahová az utolsó követ lerakta.
• Akkor most azonnal indulnunk kell hazafelé – mondta Tejfe-lex – már azt hittem végleg itt ragadunk.
• Hát bizony – sóhajtotta Cirkum-flex kisasszony – kő nélkül aligha lett volna érdemes hazamennünk.
• Sőt! – kontrázott Tejfe-lex – kő nélkül egyáltalán nem tudtunk volna hazamenni.
• Micsoda? – hangzott a többiek döbbent kérdése. Egyedül Tejszí-nex nem figyelt rájuk, neki csak a szépsége számított most is. Elkeseredetten próbálta elfogadhatóvá varázsolni fényét vesztett bundáját.
• A helyzet az, hogy a kő hatalma visz minket haza. Ezért mondta a professzor, hogy kő nélkül nem kapunk diplomát.
• Óh, Istenem! Még belegondolni is szörnyű, mi lett volna, ha nem találjuk meg. – riadozott Cirkum-flex kisasszony.
• Fél óránk van összesen – folytatta Tejfe-lex – utána hiába miénk a kő akkor is végleg itt maradunk. Tehát, mindenki jöjjön ide. Együtt kell megérintenünk a követ és együtt kell kimondanunk az úti célt.

Négyen azonnal a kő közelébe gyűltek csak Tejszí-nex folytatta zavartalanul a tisztálkodást. Elképzelni sem tudta, hogy ilyen állapotban térjen haza. Még a végén meglátná valaki és oda a csodás hírneve.

Ebben a pillanatban furcsa csoszogó zaj hallatszott a házon kívülről.

Valaki jött.

• Azonnal indulnunk kell! – kiáltotta Tejfe-lex - miközben már hallani lehetett az ajtó zárjának zörgését is.

A kő mellett állva a négy varázstanonc ijedtében rátette a mancsát a kőre és kimondta a varázsszót: Macsgalax.

 Az ajtó kinyílt és egy kövérkés asszonyság lépett be, pirospozsgás arcán kedves mosoly ült.

• Na, hadd lássam, - dünnyögte magában - mi van itt, ami miatt nem nyugszanak a kutyáink.Nahát, és micsoda szép kis cica!Na, gyere, majd én rendbe hozlak, úgyis szerettem volna egy új cicát a Mirci helyett.
• Hát te vajon, honnan csavarogtál el? És milyen piszkos vagy. Régóta úton lehetsz. Meg biztosan éhes is vagy.
• Óh, hát tudtam, hogy csak egy macska lehet – lépett oda a sarokban rémülten kuporgó Tejszí-nexhez.

 A Macsgalax bolygó világszép varázsló tanonca úgy érezte az ég minden csillagával együtt rászakadt és rögtön agyonnyomja. Hogy ő, aki diplomás szépségkirálynőként élhetne a bolygóján, egy ostoba földi asszony házi macskája legyen. Ez olyan skandalum, ami vele egyszerűen nem történhet meg.

Pedig megtörtént. Mélységes elkeseredésében tiltakozás nélkül hagyta, hogy a gazdasszony felvegye és magával vigye a házba. Az asszony először is alaposan megfürdette, majd a szőrét is kifésülgette.

Tejszí-nex szépsége ismét ragyogóvá vált, ezüst cirmos bundája régi fényében tündökölt, de világszép fejét keserűen hajtotta mellső lábaira és villogó zöld szeméből sütött az elkeseredés.

 Csodaszép cica vagy! – simogatta meg bársonyos szőrét a háziasszony és kedvtelve nézegette új szerzeményét.

• Meglátod, jó helyed lesz itt nálunk!

 -rame-

Amikor végre leadtam a szolgálatot, Jack kocsmája felé vettem az irányt. A tikkasztó meleget a második Hold sem enyhítette pedig már megjelent a látóhatáron gyöngyház színű derengésbe vonva a környéket. Az árnyékok gyakran megborzongatnak ezen a kietlen tájon, de most nem törődtem velük. Fáradt voltam.

A kocsma ilyenkor többnyire üres, most is csak Jacket láttam, amikor beléptem, aki élénk beszélgetésbe merült valakivel a kommunikátor, pult alá rejtett paneljén. Csak egy pillanatra nézett fel, egy intéssel üdvözölt és folytatta a társalgást.

Leültem a szokásos asztalomhoz, ahonnan ráláttam az ajtóra és beláttam az egész teret. A megrendelő panel azonnal kivilágosodott. A rutinüdvözlés személytelenségét jótékonyan enyhítette az oly sokszor látott kis szív alakú folt a képernyő bal sarkában, némi otthonosságot lopva a lelkembe. S hogy ezt tovább fokozzam a szokásosat rendeltem, egy pohár Hennessy konyakot.

Alig nyeltem le az első kortyot, amikor mellém telepedett valaki. Meglepődve néztem rá, mert az ajtó nem nyílt ki azóta, hogy beléptem. Fogalmam sem volt honnan került elő. Furcsa figura volt. Egy lehetetlen formájú kalap beárnyékolta a fél arcát. A ruházatában nem volt semmi különös, hacsak nem számítom azt a régimódi nyakkendőt, amelynek rikító piros-fekete kockái bántóan vonzották a tekintetemet.

• Megengedi, hogy leüljek? – kérdezte teljesen feleslegesen, mert addigra már ült. A székét szorosan mellém húzta és úgy nézett körül a teremben, mintha attól félne, követik. – Beszélnem kell önnel egy nagyon fontos ügyben.
• Velem? – kérdeztem kissé talán ostobán. – Kicsoda maga?
• Nem én, a küldetésem a fontos. Ön tekintélyes ember, sokfelé jár, sokakat ismer, segítenie kell nekünk.

Elképedve néztem rá, mi a csodát akar tőlem. Flottakapitányként valóban van némi tekintélyem és tényleg sokfelé járok, de elképzelni sem tudtam, mi lehet az, amiben segíteni tudnék ennek a fura figurának.

• Engedje meg, hogy a lényegre térjek, nincs sok időm.

Megadóan sóhajtottam. A fáradtság ellenére feltámadt a kíváncsiságom.

• Feltételezem, ön is tudja, hogy az emberiség fejlődésében vannak ugrásszerű változások, amelyek látszólag megmagyarázhatatlanok, de fontos szerepük van abban, hogy a tudásnak egy magasabb szintjére léptünk.
• Mire gondol? – kérdeztem.
• Léteznek a Földön olyan építmények, amelyek kivitelezése az adott kor színvonalán, technikailag lehetetlen volt, mégis megépültek. De vannak sokkal régebbi talányok is. Ma sem tudjuk biztosan, miért pusztultak ki a dinoszauruszok, hogyan lett a homo erectusból homo sapiens, stb.
• Ezek régi történetek és a tudomány már rég talált rájuk magyarázatot. – vágtam közbe.
• Persze vannak magyarázatok – válaszolta azonnal – meg kell nyugtatni az embereket, ne agyaljanak fölöslegesen. Nem használna a Nagy Tervnek a spekuláció.
• Nagy Terv? – hökkentem meg. Gyanakodni kezdtem, hogy valami űrdegeneráció-kezelő intézetből szalajthatták a különös férfit.
• Nem, ne gondolja, hogy bolond vagyok! – sietett megnyugtatni. - Hallgasson végig, látni fogja, nem beszélek a levegőbe. Emlékszik, mennyi ideig nem találtak az emberek valódi exo-bolygókat, aztán egyik pillanatról a másikra tömegével fedezték fel őket szinte ismeretlen csillagászok. Aztán – folytatta szinte hadarva, mert látta, hogy közbe akarok vágni – az űrutazás… Meddig is toporogtak egyhelyben a kutatók, a nélkül, hogy olyan űrhajókat tudtak volna építeni, amelyek lehetővé tették más bolygók benépesítését? Aztán, sutty… minden megoldódott és birtokba vettük mindet.
• Szóval, ezek a Nagy Terv részei? – kérdeztem – és kié ez a csodálatos terv?
• A Galaktika Uraié – válaszolta teljes komolysággal, észre sem véve a kérdésben rejlő iróniát.
• A Galaktika Uraié – ismételtem meg szkeptikusan – kik ők, hol vannak?
• Gyakorlatilag mindenütt és sehol.
• Hm…
• Úgy tudnám megmagyarázni, hogy bolygóvilág, amit mi ismerünk egy rendkívül fejlett galaktikus intelligencia laboratóriuma. Azért hozták létre, hogy megfigyeljék, hogyan válik egy biológiailag életképes, de csekély értelmű lényből nagy tudású organizmus és ezzel modellezzék saját társadalmuk kialakulását.
• Szóval úgy gondolja, hogy fehér egerek vagyunk egy galaktikus útvesztőben?
• Igen, talán valami olyasmi, jó hasonlat – válaszolta teljes komolysággal.
• És mi a helyzet a hirtelen ugrásokkal a fejlődésünkben? Talán nem bírták kivárni, hogy magunktól lépjünk előre és belenyúltak a rendszerbe?
• Óh! – kiáltott fel – Látom, érti. Pontosan erről van szó. Amikor úgy látták, hogy túl lassú a fejlődés, pár egyszerű módosítással átugrottak néhány lépcsőfokot. Beraktak egy-két elemet, módosítottak a genetikán, vagy elültettek néhány fogékony agyba előrevivő gondolatokat.
• Oké. És honnan tudja mindezt? – kérdeztem, úgy téve, mintha meggyőzött volna.
• Üzenetet kaptam tőlük.
• Miért pont maga?
• Bizonyára ez is része a kísérletnek. Ha jól belegondol, a nevem is erre utal.
• Miért, hogy hívják?
• Joshua Dedicated, vagyis Joshua az elhivatott.
• Ezek szerint a szülei is elhivatottak voltak?
• Nem tudom, kik voltak a szüleim. Azon kevés gyerek egyike vagyok, akik egyszer csak felbukkannak egy intézetben úgy, hogy a származásukat homály fedi.
• Belátom, ez manapság tényleg szokatlan. De ebből azért nem sok következik.
• De az üzenetből minden kiderült számomra.
• Mi az a minden? – kérdeztem miközben éreztem, hogy a kétkedés helyét kezdi átvenni némi hit, amiről igazából nem is értettem, honnan származik. Ahogy hallgattam a fura kis embert, és a kalapja alá pillantva megláttam sötét, mélytüzű szemét, végiggondoltam azokat a dolgokat, amelyeken magam is gyakran eltöprengtem az Univerzum végtelen útjait járva. Azt hiszem, időnként mindenkiben felmerül, jó lenne mélyebben belelátni a teremtés, az emberré válás boszorkánykonyhájába. Választ kapni múltunk homályos kérdéseire. Bármennyire is kitágult az életterünk a talányok nem fogytak, csak szaporodtak. Joshua mintha megérezte volna, hogy az általa sugárzott „adás” „vevőre” talált, gyorsan folytatta.
• Tudnia kell, nem vagyok egyedül. Mióta megkaptam az üzenetet, számos társammal találkoztam. Jártam a Földön is és több más, emberek lakta bolygón. Mindenütt vannak elhivatottak, akik tudják az igazságot.

Ahogy hallgattam, megszólalt bennem a józanész. Ha valóban kísérleti egerek vagyunk, miért akarják, hogy tudjunk róla.

• Mi a céljuk azzal, hogy egy ilyen bizonytalansági tényezőt visznek be a rendszerbe?
• Én is ezt kérdeztem tőlük, és a válasz roppant egyszerű. Most már nemcsak kívülről, de belülről is tanulmányozni akarják a működésünket. Úgy ítélik meg, néhányan már elég fejlett aggyal rendelkezünk ahhoz, hogy megmagyarázzunk olyan dolgokat, ami a nem emberi agy számára érthetetlen.
• Mint például? – tettem fel az adekvát kérdést.
• Mint az olthatatlan vágyunk a Föld után, szülessünk bár távoli bolygókon, vagy az anya-gyerek kapcsolatok, és persze a szerelem, ami számukra teljesen szokatlan, érthetetlen fiziológiai folyamat.
• A szerelem… - visszhangoztam a szavait, miközben Léna csodálatos kék szeme rémlett fel előttem és elöntött a borzongás – ez tényleg érthetetlen folyamat, ezzel muszáj volt egyetértenem.
• És Ön, miért osztja meg velem ezt a tudást?
• Tudnia kell, hogy a kiválasztottak már évtizedekkel ezelőtt elkezdték felkutatni egymást és mostanra már egy közös célért dolgozunk. Azért, hogy felszabadítsuk az emberiséget ez alól a kontroll alól. Megalázónak tartjuk, hogy egy magasabb hatalom mikroszkópja alatt élünk. Riasztónak tartjuk, hogy egy olyan külső erő döntéseitől függjön az életünk, a fejlődésünk, amely kénye-kedve szerint változtathatja meg létünk feltételeit. Hiszen mindig fennáll a veszélye annak, hogy befejezik a kutatást és megszabadulnak a kísérleti alanyoktól. Ha mindezt közkinccsé tennénk, biztosak lehetnénk abban, hogy egyszerűen kiemelnék az így elfajzott egyedeket a rendszerből, vagy leállítanák a kísérletet. Egy kísérlet végtelen számban újrakezdhető, akár a nulláról is.
• Mit vár tőlem, miben tudnék én segíteni? – kérdeztem az elfogadás és az elutasítás határán imbolyogva.
• Ön útjai során sok emberrel kerül kapcsolatba, kollégákkal, utazókkal. Adja át nekik az üzenetet. Közben figyeljen, fedezze fel a jeleit a Galaktikus Urak tevékenységének. Győződjön meg arról, hogy igazat beszélek és győzzön meg róla másokat is. Fontos, hogy a lakott bolygók mindegyikére eljusson az üzenetünk, csak együttes erővel rázhatjuk le magunkról a Galaxis Urainak igáját. És akkor…

Itt hirtelen elhallgatott és a bejárat felé kezdett fülelni. Majd fürkésző tekintettel körbepillantott a kocsmában, mint akit sarokba szorítottak és a menekülés útját keresi.

Az ajtó feltárult, négy egyenruhás lépett be rajta szorosan egymás után. A mellükön stilizált GU betűk hirdették, hogy a Galaktikus Utazók biztonsági szolgálatának tagjai.

• Ne felejtse el, amit mondtam – suttogta             Joshua Dedicated miközben gyámoltalan kísérletet tett arra, hogy láthatatlanná váljon. A fal felé fordult és belesüppedt a székébe, mint egy kisgyerek, aki azt hiszi, ha ő nem lát, akkor őt sem látják.

A legmagasabb egyenruhás, odalépett az asztalunkhoz és határozott, de nem agresszív hangon megszólalt.

• Joshua Dedicated, kérem, jöjjön velünk.

Furcsa beszélgetőtársam szó nélkül felállt, megadóan, lehorgasztott fejjel odalépett a férfi mellé. Az egyenruhások közrefogták, majd magyarázat és köszönés nélkül kimasíroztak az ajtón.

Döbbenten ültem néhány pillanatig.

• Mi volt ez? – kérdeztem Jacktől, aki közben az asztalomhoz lépett.
• Rutin eljárás – felelte. – Feltehetően afféle ismert felforgató. A biztonsági szolgálat begyűjti őket. Még sohasem láttam itt azelőtt, de hasonlókkal találkoztam már itt is, és egyszer régebben a Földön is. Sajnálom, nem vettem észre, amikor bejött, nem kellett volna hagynom, hogy zavarjon. Felismerhettem volna a rikító piros-fekete kockás nyakkendőjéről. Hozhatok neked egy másik italt? Úgy látom, ez már megmelegedett.

 Évekkel ezelőtt történt. Azóta minden utamon önkéntelenül keresem a jeleket. Hol hiszek a Nagy Tervben, hol meg nem, de elfelejteni nem tudom…

-rame-

Óbudán a Lajos utca sarkán áll egy vörös téglás épület.

Ma üzletközpont, régen iskola volt. A „Lajos-fiú”.

A koedukációnak köszönhetően itt kezdtem elsősként.

Vörös hajam kócos volt, térdzoknim többnyire a bokámon lógott. Sokat beszéltem. Csúnyán írtam. Igaz hibátlanul. De ezt a tintapacák rendre eltakarták.

Tanítónőnk nem ilyen diákról álmodott. Elég volt látnia a hajam, az eszem nem érdekelte.

A csúf félévi bizonyítványom után anyám elvitt a Kiscellibe, ahol Éva néni egy rövid beszélgetés után felvett az osztályába. Másodikban már jeles voltam.

Mert Éva néni már akkor tudta, amit később az Illés is megénekelt:

Az ész a fontos, nem a haj.

Ez az a város, ahol a Hungarian Slam született

Sz(l)emben az AnKert-ben

Agytekervényekbe nyomják

Az új magyar történelmet

Ez az a város ahol romkocsmákban

Strandpapucsban henyélnek turisták

S tanulják a magyar szót b-vel és k-val

Meg törkölypálinkával

Ez az a város ahol a Bálna nem Akváriumban van

És bármikor örökbe fogadhatsz egy elefántot

Vagy egy egeret

Ez az a város ahol Radnóti írt verseket

Meg József Attila egy kávéházi szegleten

Ahonnan Rejtő Csontbrigádja menetelt

Afrikába

Ez az a város melyet szétválaszt és

Összeköt a Duna

És a karcsú hidak acélos

Gyöngysora

Ez az a város ahol élned… kell

Vágykeltő forró nyári délutánon

Karcsú hidak árnyékában

Lustán hömpölyög a Duna

A kifolyóknál kacsák tobzódnak

S tovasuhannak fürge naphalak

Titkos áramlatok sodornak

Bágyadt hajókban éber álmokat

A város moraját elnyelik a habok

Palack nélkül viszik az üzenetet

A városról melynek karcsú tornyaiban

Galambok közt fészkel az idő

Látom magam a lépcsőkön ülve

Két part között árnyalakok gyűlnek

Kart-karba öltve cseléd nemes polgár

Költő zenész lelkes forradalmár

Itt éltek mind

Buda és Pest között

S gyakran nem is volt bennük más közös

Mint a folyó

Amint lustán hömpölyög

S az idő

Mely múlandó

Mint sirályok szárnyára fröccsenő

Vízcseppek szivárvány gyöngysora