Ismered azt az érzést, amikor legszívesebben magadhoz szorítanád, és nem engednéd el sehova és mégis azt mondod, persze, menj kisfiam, de vigyázz magadra?

És úgy alszol éjszaka (ha végül már sikerült elaludnod), hogy mindig felébredsz, amikor megjön, bármilyen késő is legyen és bármilyen csendben is óvakodik be a lakásba. És akkor, de csak akkor alszol el igazán és mélyen, megnyugodva, mert megjött végre, és a világ újra rendben van.

Vagy átélted-e már azt a pillanatot, amikor ránézel a felnőtt férfi enyhén borostás arcára és mögötte egy apró csecsemőt látsz egy kórházi ágyon, akit éppen kibontott a pólyából a nővér, és aki nagyot nyújtózik, apró mellét nagyra domborítja és te elbámulsz rajta, milyen gyönyörű és ez a csoda a tiéd. (Díjnyertes fotó lenne, ha valaki egyszer előhívná az agyadból ezt a villanófénnyel megvilágított pillanatképet!)

Amikor hosszú küzdelem után végre megszületett és te a vérveszteség és a fáradtság fél kábulatában rémülten látod, milyen szürke az az apró homlok és mennyire megkönnyebbülsz, amikor a doktor nevetve mondja, persze, hiszen ő is veled küzdött idáig, de épp és egészséges.

Aztán a beégett pillanatok, amint a gombafej kacagva hajol feléd a fotelból és omlik utána a sűrű sötét fényes hajzuhatag.

Majd sok évvel később egy kórházi folyosó megint, ahol fáradtságtól elszürkült arccal, de boldog mosollyal mutatja alig félórás saját kisfiát és Te próbálod visszatuszkolni a meghatottság könnyeit a büszke mosolyod mögé.

Amikor nagy nehezen végre megszülted, dacára annak, hogy a doktorod szerint, te harmadjára sem tanultál meg szülni, és csak két dolgot hajtogatsz mindenkinek, aki meghallgat, hogy milyen gyönyörű és, hogy dupla tokája van.

Egy pillanatkép, amikor éppen hazaérsz, a nagyfiú szobájában a babaszékben ül a legkisebb, fülén akkora fülhallgatók, hogy alig látszik ki belőle és békésen zenét hallgat, miközben a nagy tanul.

Aztán látod magad előtt a Balaton parton amint még bizonytalan, de fürge lábacskáin ide-oda cikázik és göndör szőke fürtjei csillognak a napfényben.

Később ülsz a pálya szélén és látod, amint támad, viszi a labdát, és összeszorul minden sejted, amint elesik, és a szívedben érzed ugyanazt a fájdalmat, amit ő a vállában.

A kézilabda meccsek, ahol te nem látsz mást a pályán csak őt és csak azért szurkolsz a gólért, hogy ő boldog és elégedett legyen. Mit számít neked a csapat, csak neki sikerüljön, csak ezért szorítasz egész este.

Kezdetben a gömb mászóka előtt állsz, és legszívesebben fel sem engednéd mászni a kicsit, de persze nem teszel mást, mint hogy próbálsz helyezkedni, ha leesne, el tudd kapni.

Később a gördeszka szeszélyes billegését nézed hasonló csendes aggódással.

Majd a snowboard pálya szélén állsz és megint az anyai szív szorongásával figyeled a fiúkat a szeren. Nehogy rosszul sikerüljön az ugrás, nehogy elessen valamelyik, jó pontszámot kapjanak és legyen már vége baj nélkül.

És persze ott a büszkeség, hogy az én fiaim, hogy milyen ügyesek, és mekkora tapsot kaptak. És a megkönnyebbülés, vége és mindhárom egyben van.

De persze tudják még fokozni, mert jön wakeboard is, igaz hogy közben felnőttek, de a látvány számodra pont annyira felemelő, mint szorongató és épp olyan büszke vagy rájuk, mint amennyire aggódsz, nehogy bajuk essen. Ahhoz soha sem lesznek elég „öregek”, hogy ne úgy nézz rájuk, mint a kicsinyeidre.

Végigéled a küzdelmeiket és a sikereiket. A kudarcaik jobban fájnak neked, mint a sajátjaid, a sikereikre még akkor is emlékszel, amikor ők már nem.

Szorongasz velük és értük, éveket öregszel egy-egy válságos időszakban és éveket fiatalodsz, amikor melletted állnak és felnézel rájuk dagadó kebellel, és magadban elsuttogod:

Az én fiaim!

És tudod, igazán csak akkor vagy nyugodt, ha mindhárom melletted van, és még akkor is a tieid, ha már a saját párjukra és a saját gyerekeikre figyelnek és te csak utánuk következel.

Mert anya vagy!

-rame-

Az írás a Minerva Capitoliuma című internetes folyóiratban jelent meg.