Újévkor szeretünk fogadalmakat tenni, számadásokat készíteni. Fogadalmat már régen nem teszek, vagy, ha igen, nem pont szilveszterkor.

Most például három nappal az Újév előtt kitöröltem a telefonomból a Szókirakós2-t, mert annyi időt töltöttem vele, ami alatt regényt is lehetett volna már írni.

Talán van, aki ismeri ezt a módszert: most pihenek, játszom három játékot, pár perc az egész. Nem megy az istenért se, nem kerülök fel a táblára… ez a harmadik, hú, már majdnem ott vagyok, csak még egyet játszom, hátha sikerül. Egyből már három lesz, mire végre ott vagyok! Na de nehogy azt higgyék a többiek (on-line partnerek tömegei), hogy csak egyszeri véletlen volt a siker, játszom még egyet megmutatni, milyen menő vagyok. Na, megint századik lettem. Így mégse lehet abbahagyni, ilyen kudarc élménnyel. Óh, már éjfél van, pedig ma korán akartam lefeküdni! Most már mindegy, csak még egyet… és így tovább, az órák telnek, kudarcok és sikerek között és kimarad az írás, az olvasás is néha.

De most kitöröltem a telefonomról, marad az írás és az olvasás, társalgás a barátokkal, és napfény meg Kánaán. Negyedik napja nincs játék a telefonomon!

Szóval idén sem fogadtam meg semmit szilveszterkor, de számvetést csináltam és bátorságot vettem, hogy végre be merjem vallani, hogy igen, hosszú idő óta először végre szorongás és kétségek nélkül boldog vagyok. Tudom, nem tanácsos ilyesmit kimondani sem, hát még leírni, de ezúttal – elnyomva a bennem mélyen elbújó és ki-kikandikáló babonás őshitet – kimondom. Lesz, ami lesz…

Boldog vagyok. Sok küzdelem és hányattatás után, megtaláltam a páromat. Őt, aki szeret, és akit szerethetek. Aki mellett őszintén, kendőzetlenül lehetek az, aki vagyok. Hibáimmal és erényeimmel együtt. Csak így egyszerűen, én vagyok én. Amúgy ebben az állapotban azt veszem észre, hogy a hibáim is csökkenő tendenciát mutatnak. Vajon miért? De nekem így jó és azt látom, hogy neki is.

Többé-kevésbé rendben van körülöttem minden. Ennél rosszabb soha ne legyen!

Persze azért a babonás szorongás néha előjön. Persze ez nyilván nem véletlen annyi sok nehéz év után, de próbálok hinni benne, hogy van kárpótlás, van Csoda. Hogy mindenkinek – nekem is - jár olyan idő, amikor minden rendben van.

Gyakran végiggondoltam már, hogy életem legtöbb szakaszaiban bizony mostohán bánt velem a sors. Írhatnám ugyan nagybetűvel is, de itt most, kisbetűt érdemel csak. A gyerekkorára a legtöbb ember nosztalgiával emlékezik. Nekem – még a „megszépítő messzeség” ködén át is – csak szorongások, félelmek, belülre álmodott álmok, nem gyermeki képzelgések jutnak róla eszembe. Sokszor próbáltam olyan pillanatokat keresni azokból az évekből, amikor felhőtlenül örültem, vagy csak egész picit boldog voltam szorongás nélkül. Nemigen sikerült.

Hosszú házasságom sem volt felhőtlen és az utolsó tíz év bizony keményebb terhet helyezett ránk, mint amit megérdemeltünk. Túléltem, én legalább.

De… és ez a legfontosabb, ennek a negyvenkét évnek csodás hozadékai a fiaim. Mindhárman, együtt és külön-külön is nagyszerű emberek. Hibáikban részes vagyok, sikereiket ünneplem, életem legszebb pillanatait nekik köszönhetem. Tőlük kaptam és még bizonyára kapok is még olyan hihetetlen ajándékokat, mint az unokáim. Szépek, okosak, egy új világ gyermekei. Ha mostanában még utolér a jól ismert szorongás, csak rájuk gondolva. Azt szeretném, azt kívánom, hogy legyen nekik olyan szép életük, amelyben csak akkora gondokkal kell szembenézniük, amekkorát meg tudnak oldani. Kívánom nekik, hogy minden életszakaszukba jusson olyan emlék, amelyre örömmel tudnak visszaemlékezni, ha eljutnak egy olyan korba, amilyenben most én vagyok.

Ez az oka annak, hogy minden nap figyelmesen olvasom a híreket és követem a világ történéseit és bizony-bizony a jól ismert szorongás ott figyel a lelkem sarkában, hiszen annyi riasztó jel, annyi uszító borzalom és annyi elkeserítő folyamat zajlik mindenfelé, hogy féltenem kell őket és a jövőjüket. Sajnos kevés vagyok ahhoz, hogy ezeket a folyamatokat akárcsak mákszemnyit is befolyásolni tudnám. Csak reménykedhetek benne, hogy vannak hozzám hasonló asszonyok, akik ugyanígy gondolnak a világra és egyszer csak lesznek, leszünk, annyian, hogy megállítsuk azokat, akik harcban, gyűlölködésben keresik a vagyonukat, mások életén taposva szerzik meg vélt vagy valós sikereiket. Akiknek csak az szerez örömet, ha tönkre tehetik gyermekeink jövőjét, örömét saját pillanatnyi nyereségeikért. Azért, hogy a sokból még többet csináljanak.

De nagyon eltértem a tárgytól. Vissza is fordulok gyorsan. Tehát, megerősítem még egyszer, boldog vagyok és a hitem abban - amit már korábban többször is leírtam: csodák pedig vannak – továbbra is töretlen.

Persze igazságtalan lennék, ha nem szentelnék néhány sort a barátaimnak. Vannak, nem is kevesen, és nekik sokat köszönhetek. Ez is egy olyan ajándéka a Sorsnak, amelyért amíg élek, hálás leszek.

Így 2018 első napján azt kívánom mindenkinek, higgyen a csodákban! Kapja meg, vegye észre és élje meg, azokat a csodákat, amelyek boldoggá teszik.

Ezért azt kérem attól, aki az életünket rendezi, legyen Ő akár Isten – bármilyen köntösben, vagy maga az Univerzum - létezésünk őre, legyen a Sors - ezúttal nagybetűvel, adja meg mindenkinek a maga Csodáját, a maga boldogságát és hiszem, hogy sokkal kevesebb, keserűség, düh és szorongás lesz akkor a világon.

Boldogságos Új Esztendőt kívánok mindnyájunknak!

-rame-