Az 2015.03.12.

Abban az évben, amikor Tetlacloa leánya megszületett a kislány első hangjaira elállt az eső és a felragyogó fényes napsugarak véget vetettek az esős évszaknak.

Tetlacloa sok száz alattvaló fölött uralkodott Mexikó egyik legszebb tartományában. Vérvonala Quetzacoatl, a Tollaskígyó ágyékából eredt és szava szent volt az aztékok földjén.

Apja, a sűrű fényes fekete hajjal született kislányt boldogan emelte magasba és mutatta meg a Napnak, kérve az Istenek áldását első – és mint később kiderült – egyetlen gyermeke számára.

Azon a napon gazdag áldozattal köszönte meg az Istenek ajándékát.

Leányának a Felkelő Nap Fénye nevet adta, mert a felkelő nappal született és megjelenésével beragyogta a főnök lelkét.

Kérte az Isteneket, hogy leánya életéből soha ne fogyjon el a napfény és engedélyezzenek neki hosszú és boldog életet.

A kis indián hercegnő első évei boldogságban és vidámságban teltek. Apja, anyja és a falu népe szeretettel és kedvességgel vette körül.

Akkoriban abban a tartományban az aztékok és a hódító spanyolok hosszú csatározások után egy viszonylagos békében éltek egymás mellett, miközben Mexikó más tartományaiban véres küzdelmek során hullottak el az aztékok legjobbjai.

Sokáig azonban itt sem tarthatott ez a béke és a spanyolok éhsége az arany után ide is elhozta a kérlelhetetlen halált. A vér szaga végig áramlott a tartományon és büszkeségéért és bátorságáért Tetlacloa is az életével fizetett.

A kis hercegnő életét azonban az Indián istenek – talán maga Quetzacoatl – védték. Azon a napon, amikor a spanyolok lerohanták a falut, apja parancsára a kislány a falu egyik félre eső zugában bújt el, ahová csodával határos módon nem értek el a spanyolok által gyújtott mindent felemésztő tüzek.

A magára maradt gyermek védelmére szövetkezett istenek különös módot találtak utolsó sarjuk megmentésére. Titkos alkut kötöttek az új Istennel, amelyet a spanyol hódítók hoztak el Mexikóba, s aki sokkal szelídebb volt, mint vérszomjas, harcos hívei.

Mintha a spanyolok által tisztelt Isten is kedvesnek találta volna Quetzacoatl utolsó földi sarját és talán egy kicsit bocsánatáért is esedezve lerombolt szentélyeik, elpusztított tartományaikért, egy csapat apácát vezetett a faluba. Az apácák jólelkű, istenfélő asszonyok voltak, akik azért jöttek Spanyolországból Mexikóba, hogy a hit segítségével enyhítsék a fájdalmat és a szenvedést, ami a spanyolok nyomában járt tartományról, tartományra.

Ők hallották meg a kislány keserves sírását, a kihalt faluban, ahol a kunyhók mélyén még parázslottak az elhamvadt életek maradványai.

Nem ment könnyen, mert minden - apró kis testéből telő - erejével tiltakozott, mégis magukkal vitték a kislányt, elhatározták, hogy felnevelik és igaz keresztény hitre térítik. Tudták, hogy ez az egyetlen módja annak, hogy életét megmentsék.

La luz del sol naciente – így hangzott spanyolul a kislány neve (amelyet a nyakában lévő indián medálba vésetett bele az előrelátó édesapa) – ezért az apácák Luisa del Sol névre keresztelték a kislányt.

Sok sírás és keserűség után az apácák gondos és kedves nevelése alatt Luisa megnyugodott és kezdte elfogadni az új Istent, akinek szakállas meggyötört teste ott függött a kolostor udvarán felállított kereszten. Az apácák minden nap friss virágokat tettek elé és gyertyákat égettek, amelyeknek lángjai elbűvölték a kislányt. Gyakran üldögélt a Krisztus szobor előtt és nézte a táncoló lángokat, de újra és újra megborzongott a vérző sebek láttán.

Az évek során, a falu helyén, a kolostor körül egy folyamatosan terjeszkedő spanyol város nőtt ki a földből és egyre több tehetős spanyol úr épített ott magának házat és hozta el családját az óhazából, hogy ott nevelje fel gyermekeit.

Egy napon, amikor a kolostorba látogatott egy magas rangú spanyol úr felesége, Dolores asszony, Luisa éppen a kereszt előtt üldögélt. Szívében még mindig élő fájdalommal, elvesztett családjára gondolt és szeméből egy könnycsepp hullott a kötényére. Felnézve látta, hogy egy csodálatos csipkékbe és selyembe öltözött sötét hajú asszony lép be a kolostor kertjébe. Ahogy egymásra néztek, meglepetve látta a hölgy szemében saját fájdalmának tükörképét.

Az asszony egy pillanatra megtorpant, mintha ő is észrevette volna a rokonlélek fájdalmát, de aztán gyors léptekkel tovább sietett.

A kolostor főnök asszonya a nővére volt, ő volt az, aki legjobban ismerte szomorúságának titkát. Dolores csodás harmóniában élt a férjével, boldog volt, hogy követhette ide a távoli új világba, és azt remélte, hogy itt majd együtt nevelhetik fel gyermekeiket. Sajnos azonban a várva várt gyermekek nem születtek meg, és ahogy teltek az évek egyre inkább elvesztette a hitét, hogy valaha is gyermeke lehet.

A férje is sokat bánkódott emiatt, de igyekezett ezt minél kevésbé mutatni, mert nehezére esett látni kedvese szemében az egyre növekvő csalódottságot és fájdalmat.

Dolores asszony nemcsak azért járt sűrűn a kolostorba, hogy nővérével találkozzon, hanem azért is, hogy imádkozzon a Szűz Máriához, könyörüljön meg rajta és áldja meg legalább egy gyermekkel, hogy végre elérje az anyaság áhított boldogságát.

Hosszan és elmélyülten imádkozott, azután betért a főnök asszonyhoz egy teára és egy kis beszélgetésre, vigasztalásra. Már amikor az oltárnál imádkozott is, többször arra eszmélt, hogy annak a szomorú szemű kislánynak az arca tűnik fel a gondolataiban, mintha a Boldogságos Szűz így akarna valamit üzenni számára.

Beszélgetés közben is fel-felbukkant az a kis kedves arc előtte, ezért megkérdezte a nővérét, vajon ki az a kis indián lány, akit a keresztnél látott.

A főnök asszony elmesélte neki Luisa történetét. Elmondta, hogy a kis indián hercegnő kedves, szeretetre méltó gyermek. Nagyon életrevaló és élénk, de láthatóan nem heverte ki teljesen családjának elvesztését. Mindenki szereti őt a kolostorban, de az apácák mindnyájan egyetértenek abban, hogy nem igazán megfelelő hely ez egy ilyen fiatal kislány számára. Bár buzgón igyekszik megfelelni új vallása követelményeinek, soha nem mulaszt el egyetlen imádságot sem, és szívesen segít mindenkinek, akinek erre szüksége van, valószínűleg soha nem lenne belőle igazi jó apáca.

És ő is jobban szereti annál, hogy erre kényszerítse. De igazán nem tudja, mi más is lehetne belőle ebben a spanyolok uralta világban, ahol a saját népe már csak bujkálva, vagy szolgaként éli az életét.

Fiatal kora ellenére már most nagyon okos és tanult. Úgy szívja magába a tudást, mint szivacs a vizet, így aztán vétek lenne szolgáló lánynak adni, de ha nem lesz apáca, akkor sokáig a kolostorban sem maradhat.

Dolores asszony hazament, de valami mintha megváltozott volna benne. A férje azt vette észre, hogy egyre többször réved el a tekintete, mintha valami távoli reménysugár ébredne az örökös szomorúság helyén.

Egy este aztán megkérdezte, mi az, ami az utóbbi napokban foglalkoztatja, mi az, amin napközben el-elgondolkozik, el-elréved.

Akkor az asszony bevallotta neki, hogy nem tudja kiverni a fejéből azt a kislányt, a kis indián hercegnőt, Luisát, szemében a szomorúsággal, aminek visszhangja ott dübörög az ő szívében.

Egyre inkább úgy érzi, a Szűz Anya azért vezérelte eléje a gyermeket, hogy ő segítsen rajta. Talán ő lehetne az, aki meg nem született gyermekei helyett, gyermeke lehetne. Miközben ő is pótolhatná a kislány számára elveszett családját. Ha így lenne, egy kicsit talán törleszthetnének abból a sok bajból és fájdalomból is, amit azok a spanyolok okoztak az aztékoknak, akik erre a településre betörve, elpusztítottak egy falut, hogy helyébe a saját városukat építsék fel.

Először tiltakozás ébredt a nagyúr lelkében, hogyisne az ő nemesi családjába egy indián lány, de amikor felesége reménykedő arcába nézett, megenyhült a szíve és beleegyezett, hogy Luisa hozzájuk kerüljön.

Luisa pedig hamarosan egy újfajta derűt csempészett a házaspár életébe. Okos volt, kedves és szeretetreméltó. Hihetetlen gyorsasággal sajátította el a spanyol etikett előírásait éppúgy, mint a spanyol, a latin és az olasz nyelv fordulatait, megbirkózott a matematikával otthon volt a történelem szövevényes világában.

Kedvenc foglalatossága volt hollófekete lován, amelyet 14. születésnapjára kapott ajándékba fogadott anyjától, száguldozni a környező mezőkön, miközben fényes fekete haját lobogtatta a mexikói szél.

19 éves korára okossága és szépsége egyaránt elbűvölt mindenkit, aki a környezetében élt és addigra a városban élő tehetős spanyolok is félretették kezdeti idegenkedésüket, amellyel eleinte a házaspárnak azt az elhatározását fogadták, hogy gyermekükként nevelnek egy indián lányt.

Kis termete ellenére igazán szép nővé serdült, formás alakját, hosszú fényes fekete haját, szemének csillogását sokan irigyelték és a fiatal férfiak szíve sűrűn meg-megdobban láttára. A táncos estélyeken, a spanyol lányok nem kis irigységére, mindig tele volt a táncrendje.

Ekkor fordulat következett be a család életében. Luisa nevelőapját visszarendelték a spanyol udvarhoz és bár szívesebben maradt volna továbbra is ebben a megszokott, megszeretett környezetben, nem volt választása, vissza kellett költözniük Spanyolországba.

A hosszú hajóút során mindhármukat kétségek gyötörték, bár igyekeztek ezt egymás elől is eltitkolni. Hogyan fognak beilleszkedni a spanyolországi életbe, hogyan fogadják majd az indián hercegnőt a büszke spanyolok. Befogadja-e őt a tágabb család.

Dolores asszony nagyon aggódott, nehogy megbántsák az ő szeme fényét. Ugyanakkor örömet és várakozást is érzett, hogy visszatérhet fiatalkora kedves helyszíneire, újra a családi birtokon élhet a saját hazájában.

Valóban, aggódásuk nem volt teljesen alaptalan. Bár a társasági élet minden kihívásának megfelelt, a spanyol nemesi társaság nem fogadta egyöntetű lelkesedéssel a fiatal lányt. Hiába volt szép, okos és művelt, sokuk számára csak egy indián volt.

Dolores gyakran kesergett emiatt és aggódott, hogy nem találnak majd megfelelő férjet szeretett lányának. Luisa azonban nem igazán törődött azzal, hogy a társasági eseményeken nem ő volt a középpontban, vagy esetleg nem hívták meg minden fiataloknak rendezett társasági eseményre.

Még ő vigasztalgatta a szüleit és bizonygatta, hogy számára nincs nagyobb boldogság, mint a szépséges mezőkön, völgyeken, hegyeken kóborolni kedves lován és esténként a kandalló tűz mellett olvasgatni az ő társaságukban.

Egy alkalommal apjának diplomáciai megbízatással Magyarországra kellett utaznia és az útra természetesen magával vitte családját is.

Dolores távoli unokatestvére Magyarországra ment férjhez és férje családjának magyarországi birtokán látták vendégül a családot.

Luisa kedves lovát ide is elhozta, nem tudta volna elviselni, hogy nélküle kelljen akár csak egy napot is eltöltenie.

Egy alkalommal messzire kilovagolt és egy erdő szélén, ahol addig még nem járt, gyakorlatozó lovas katonákat pillantott meg. Óvatosan visszafogta a lovát és a fák mögül figyelte a katonákat. remélte, nem veszik észre leselkedését.

Megfigyelt egy egyenes tartású szép férfit, fején tollas huszár sapkával, aki egy almásderes lovon ülve vezényelte a csapatokat. Mély zengésű hangján rövid, gyors utasításokkal irányította a gyakorlatot. A szavak jelentését Luisa természetesen nem értette, de látta, hogy minden katona kivétel nélkül engedelmeskedik a parancsoknak.

A katonatiszt egyszer csak – mint aki megérezte, hogy figyelik – megfordult és a fák közé nézett, szinte egyenesen a leselkedő lány szemébe. Luisa megborzongott és ijedtében megfordította a lovát majd gyors vágtában visszafelé indult a birtokra.

Amikor elég messzire ért a lovasoktól, lelassított és azon kezdett gondolkozni, vajon mitől ijedt meg, mi okozta azt a soha nem érzett borzongást, amitől úgy érezte menekülnie kell, de egyszersmind azt is, hogy azonnal vissza kellene fordulnia, mert hátha soha többé nem látja azt a férfit.

Vacsoraidő lett mire visszaért a birtokra és már csak átöltözni maradt ideje mielőtt csatlakoznia kellett az ebédlőben a megterített asztalnál ülő társasághoz.

Dolores felfigyelt lánya szótlanságára a vacsora alatt és csodálkozva tűnődött, vajon mi történhetett vele.

Vacsora után Luisa fáradtságra hivatkozva gyorsan a szobájába ment és hosszú idő után először nemcsak a Miatyánkot imádkozta el, hanem visszaemlékezve indián isteneire Quetzacoatl képét is felidézte magában, kérve segítsen eligazodni ebben a számára ismeretlen helyzetben.

Álmában mintha édesanyja keze simította volna meg fürtjeit és apja szavát hallotta volna, nem félj semmitől, vigyázunk rád. Te a Tollaskígyó gyermeke vagy, és indián isteneid mindig veled vannak.

Frissen, bizakodva ébredt, és reggeli után édesanyjával üldögélt a verőfényes verandán, amikor egy lovast látott közeledni a birtok kapuja felől. A katonás alkatú férfi tollas sapkát, zsinóros mentét hordott, és akikkel útközben találkozott, mind ismerősként üdvözölték.

Ahogy a férfi feléjük nézett, tekintete – ahogy tegnap is – a lány szemébe mélyedt és Luisa ismét megérezte a tegnapi borzongást. Ijedtében felugrott, befutott a házba. Nem értette, mi történik vele, nem szokott ő félni senkitől. Két kezébe szorította a nyakláncát, amelyet mindig viselt, és amelybe édesapja, Tetlacloa vésette bele lánya indián nevét.

A Felkelő Nap fénye, Luisa del Sol, az indián hercegnő, mint számtalan lány és asszony a világon életében először szembetalálkozott a Szerelem istenével és ez az isten még ismeretlen volt számára.

Kifutott a hátsó ajtón az istállóba, felült kedvenc lova hátára és kivágtatott a birtok kapuján. Úgy érezte valami hajtja el ettől az ismeretlen érzéstől, el ettől a helytől, ahol egy sötét szempár olyan furcsa érzéseket kelt benne.

Amikor megérezte, hogy lova már lassulni kezd, annyira kifáradt a száguldásban, ügetésre fogta, majd lépésbe váltott és visszafelé indult. Ekkor meghallotta egy másik ló patájának dobogását és felnézett, az ismeretlen katona állt mellette, kezét nyújtotta neki és spanyol szóval azt mondta:

Végre megvagy!

És ekkor Quetzacoatl, a Tollaskígyó és a keresztény Isten ennek a félvad országnak, Magyarországnak a felhői felett egymásra mosolyogott és elégedetten nyugtázták, a feladatukat elvégezték.