Amikor végre leadtam a szolgálatot, Jack kocsmája felé vettem az irányt. A tikkasztó meleget a második Hold sem enyhítette pedig már megjelent a látóhatáron gyöngyház színű derengésbe vonva a környéket. Az árnyékok gyakran megborzongatnak ezen a kietlen tájon, de most nem törődtem velük. Fáradt voltam.

A kocsma ilyenkor többnyire üres, most is csak Jacket láttam, amikor beléptem, aki élénk beszélgetésbe merült valakivel a kommunikátor, pult alá rejtett paneljén. Csak egy pillanatra nézett fel, egy intéssel üdvözölt és folytatta a társalgást.

Leültem a szokásos asztalomhoz, ahonnan ráláttam az ajtóra és beláttam az egész teret. A megrendelő panel azonnal kivilágosodott. A rutinüdvözlés személytelenségét jótékonyan enyhítette az oly sokszor látott kis szív alakú folt a képernyő bal sarkában, némi otthonosságot lopva a lelkembe. S hogy ezt tovább fokozzam a szokásosat rendeltem, egy pohár Hennessy konyakot.

Alig nyeltem le az első kortyot, amikor mellém telepedett valaki. Meglepődve néztem rá, mert az ajtó nem nyílt ki azóta, hogy beléptem. Fogalmam sem volt honnan került elő. Furcsa figura volt. Egy lehetetlen formájú kalap beárnyékolta a fél arcát. A ruházatában nem volt semmi különös, hacsak nem számítom azt a régimódi nyakkendőt, amelynek rikító piros-fekete kockái bántóan vonzották a tekintetemet.

• Megengedi, hogy leüljek? – kérdezte teljesen feleslegesen, mert addigra már ült. A székét szorosan mellém húzta és úgy nézett körül a teremben, mintha attól félne, követik. – Beszélnem kell önnel egy nagyon fontos ügyben.
• Velem? – kérdeztem kissé talán ostobán. – Kicsoda maga?
• Nem én, a küldetésem a fontos. Ön tekintélyes ember, sokfelé jár, sokakat ismer, segítenie kell nekünk.

Elképedve néztem rá, mi a csodát akar tőlem. Flottakapitányként valóban van némi tekintélyem és tényleg sokfelé járok, de elképzelni sem tudtam, mi lehet az, amiben segíteni tudnék ennek a fura figurának.

• Engedje meg, hogy a lényegre térjek, nincs sok időm.

Megadóan sóhajtottam. A fáradtság ellenére feltámadt a kíváncsiságom.

• Feltételezem, ön is tudja, hogy az emberiség fejlődésében vannak ugrásszerű változások, amelyek látszólag megmagyarázhatatlanok, de fontos szerepük van abban, hogy a tudásnak egy magasabb szintjére léptünk.
• Mire gondol? – kérdeztem.
• Léteznek a Földön olyan építmények, amelyek kivitelezése az adott kor színvonalán, technikailag lehetetlen volt, mégis megépültek. De vannak sokkal régebbi talányok is. Ma sem tudjuk biztosan, miért pusztultak ki a dinoszauruszok, hogyan lett a homo erectusból homo sapiens, stb.
• Ezek régi történetek és a tudomány már rég talált rájuk magyarázatot. – vágtam közbe.
• Persze vannak magyarázatok – válaszolta azonnal – meg kell nyugtatni az embereket, ne agyaljanak fölöslegesen. Nem használna a Nagy Tervnek a spekuláció.
• Nagy Terv? – hökkentem meg. Gyanakodni kezdtem, hogy valami űrdegeneráció-kezelő intézetből szalajthatták a különös férfit.
• Nem, ne gondolja, hogy bolond vagyok! – sietett megnyugtatni. - Hallgasson végig, látni fogja, nem beszélek a levegőbe. Emlékszik, mennyi ideig nem találtak az emberek valódi exo-bolygókat, aztán egyik pillanatról a másikra tömegével fedezték fel őket szinte ismeretlen csillagászok. Aztán – folytatta szinte hadarva, mert látta, hogy közbe akarok vágni – az űrutazás… Meddig is toporogtak egyhelyben a kutatók, a nélkül, hogy olyan űrhajókat tudtak volna építeni, amelyek lehetővé tették más bolygók benépesítését? Aztán, sutty… minden megoldódott és birtokba vettük mindet.
• Szóval, ezek a Nagy Terv részei? – kérdeztem – és kié ez a csodálatos terv?
• A Galaktika Uraié – válaszolta teljes komolysággal, észre sem véve a kérdésben rejlő iróniát.
• A Galaktika Uraié – ismételtem meg szkeptikusan – kik ők, hol vannak?
• Gyakorlatilag mindenütt és sehol.
• Hm…
• Úgy tudnám megmagyarázni, hogy bolygóvilág, amit mi ismerünk egy rendkívül fejlett galaktikus intelligencia laboratóriuma. Azért hozták létre, hogy megfigyeljék, hogyan válik egy biológiailag életképes, de csekély értelmű lényből nagy tudású organizmus és ezzel modellezzék saját társadalmuk kialakulását.
• Szóval úgy gondolja, hogy fehér egerek vagyunk egy galaktikus útvesztőben?
• Igen, talán valami olyasmi, jó hasonlat – válaszolta teljes komolysággal.
• És mi a helyzet a hirtelen ugrásokkal a fejlődésünkben? Talán nem bírták kivárni, hogy magunktól lépjünk előre és belenyúltak a rendszerbe?
• Óh! – kiáltott fel – Látom, érti. Pontosan erről van szó. Amikor úgy látták, hogy túl lassú a fejlődés, pár egyszerű módosítással átugrottak néhány lépcsőfokot. Beraktak egy-két elemet, módosítottak a genetikán, vagy elültettek néhány fogékony agyba előrevivő gondolatokat.
• Oké. És honnan tudja mindezt? – kérdeztem, úgy téve, mintha meggyőzött volna.
• Üzenetet kaptam tőlük.
• Miért pont maga?
• Bizonyára ez is része a kísérletnek. Ha jól belegondol, a nevem is erre utal.
• Miért, hogy hívják?
• Joshua Dedicated, vagyis Joshua az elhivatott.
• Ezek szerint a szülei is elhivatottak voltak?
• Nem tudom, kik voltak a szüleim. Azon kevés gyerek egyike vagyok, akik egyszer csak felbukkannak egy intézetben úgy, hogy a származásukat homály fedi.
• Belátom, ez manapság tényleg szokatlan. De ebből azért nem sok következik.
• De az üzenetből minden kiderült számomra.
• Mi az a minden? – kérdeztem miközben éreztem, hogy a kétkedés helyét kezdi átvenni némi hit, amiről igazából nem is értettem, honnan származik. Ahogy hallgattam a fura kis embert, és a kalapja alá pillantva megláttam sötét, mélytüzű szemét, végiggondoltam azokat a dolgokat, amelyeken magam is gyakran eltöprengtem az Univerzum végtelen útjait járva. Azt hiszem, időnként mindenkiben felmerül, jó lenne mélyebben belelátni a teremtés, az emberré válás boszorkánykonyhájába. Választ kapni múltunk homályos kérdéseire. Bármennyire is kitágult az életterünk a talányok nem fogytak, csak szaporodtak. Joshua mintha megérezte volna, hogy az általa sugárzott „adás” „vevőre” talált, gyorsan folytatta.
• Tudnia kell, nem vagyok egyedül. Mióta megkaptam az üzenetet, számos társammal találkoztam. Jártam a Földön is és több más, emberek lakta bolygón. Mindenütt vannak elhivatottak, akik tudják az igazságot.

Ahogy hallgattam, megszólalt bennem a józanész. Ha valóban kísérleti egerek vagyunk, miért akarják, hogy tudjunk róla.

• Mi a céljuk azzal, hogy egy ilyen bizonytalansági tényezőt visznek be a rendszerbe?
• Én is ezt kérdeztem tőlük, és a válasz roppant egyszerű. Most már nemcsak kívülről, de belülről is tanulmányozni akarják a működésünket. Úgy ítélik meg, néhányan már elég fejlett aggyal rendelkezünk ahhoz, hogy megmagyarázzunk olyan dolgokat, ami a nem emberi agy számára érthetetlen.
• Mint például? – tettem fel az adekvát kérdést.
• Mint az olthatatlan vágyunk a Föld után, szülessünk bár távoli bolygókon, vagy az anya-gyerek kapcsolatok, és persze a szerelem, ami számukra teljesen szokatlan, érthetetlen fiziológiai folyamat.
• A szerelem… - visszhangoztam a szavait, miközben Léna csodálatos kék szeme rémlett fel előttem és elöntött a borzongás – ez tényleg érthetetlen folyamat, ezzel muszáj volt egyetértenem.
• És Ön, miért osztja meg velem ezt a tudást?
• Tudnia kell, hogy a kiválasztottak már évtizedekkel ezelőtt elkezdték felkutatni egymást és mostanra már egy közös célért dolgozunk. Azért, hogy felszabadítsuk az emberiséget ez alól a kontroll alól. Megalázónak tartjuk, hogy egy magasabb hatalom mikroszkópja alatt élünk. Riasztónak tartjuk, hogy egy olyan külső erő döntéseitől függjön az életünk, a fejlődésünk, amely kénye-kedve szerint változtathatja meg létünk feltételeit. Hiszen mindig fennáll a veszélye annak, hogy befejezik a kutatást és megszabadulnak a kísérleti alanyoktól. Ha mindezt közkinccsé tennénk, biztosak lehetnénk abban, hogy egyszerűen kiemelnék az így elfajzott egyedeket a rendszerből, vagy leállítanák a kísérletet. Egy kísérlet végtelen számban újrakezdhető, akár a nulláról is.
• Mit vár tőlem, miben tudnék én segíteni? – kérdeztem az elfogadás és az elutasítás határán imbolyogva.
• Ön útjai során sok emberrel kerül kapcsolatba, kollégákkal, utazókkal. Adja át nekik az üzenetet. Közben figyeljen, fedezze fel a jeleit a Galaktikus Urak tevékenységének. Győződjön meg arról, hogy igazat beszélek és győzzön meg róla másokat is. Fontos, hogy a lakott bolygók mindegyikére eljusson az üzenetünk, csak együttes erővel rázhatjuk le magunkról a Galaxis Urainak igáját. És akkor…

Itt hirtelen elhallgatott és a bejárat felé kezdett fülelni. Majd fürkésző tekintettel körbepillantott a kocsmában, mint akit sarokba szorítottak és a menekülés útját keresi.

Az ajtó feltárult, négy egyenruhás lépett be rajta szorosan egymás után. A mellükön stilizált GU betűk hirdették, hogy a Galaktikus Utazók biztonsági szolgálatának tagjai.

• Ne felejtse el, amit mondtam – suttogta             Joshua Dedicated miközben gyámoltalan kísérletet tett arra, hogy láthatatlanná váljon. A fal felé fordult és belesüppedt a székébe, mint egy kisgyerek, aki azt hiszi, ha ő nem lát, akkor őt sem látják.

A legmagasabb egyenruhás, odalépett az asztalunkhoz és határozott, de nem agresszív hangon megszólalt.

• Joshua Dedicated, kérem, jöjjön velünk.

Furcsa beszélgetőtársam szó nélkül felállt, megadóan, lehorgasztott fejjel odalépett a férfi mellé. Az egyenruhások közrefogták, majd magyarázat és köszönés nélkül kimasíroztak az ajtón.

Döbbenten ültem néhány pillanatig.

• Mi volt ez? – kérdeztem Jacktől, aki közben az asztalomhoz lépett.
• Rutin eljárás – felelte. – Feltehetően afféle ismert felforgató. A biztonsági szolgálat begyűjti őket. Még sohasem láttam itt azelőtt, de hasonlókkal találkoztam már itt is, és egyszer régebben a Földön is. Sajnálom, nem vettem észre, amikor bejött, nem kellett volna hagynom, hogy zavarjon. Felismerhettem volna a rikító piros-fekete kockás nyakkendőjéről. Hozhatok neked egy másik italt? Úgy látom, ez már megmelegedett.

 Évekkel ezelőtt történt. Azóta minden utamon önkéntelenül keresem a jeleket. Hol hiszek a Nagy Tervben, hol meg nem, de elfelejteni nem tudom…

-rame-