Mint templom megfakult kövén

A fájó alkonyat

Szívemen úgy ül a bánat

Elmúlt időket

Eltűnt emlékeket

Idéz

Lábam sárguló avarban tapos

A hűlő nap alatt

Lelkemben nyár heve csitul

Megszökött évek

Csöndje feszül

Belül

Mint síron tündöklő gyertyák

Fényén az áhítat

Emlékeimben úgy élnek

Holt szeretteink

S a léggé vált

Szavak

Őszben bolyongunk megint

Újra siratjuk őket

Kik elmentek tőlünk rég

S mégis maradnak

Örökkön örökké

Velünk

Régi barátom látogatott meg tegnap, hosszan beszélgettünk. Ez az ő története.

Amikor az egész modern világ azzal volt elfoglalva, hogy az ezerkilencszázas évekből átlép a kétezres évekbe, éppen egyedül voltam. Az élettársammal való kapcsolatomnak vége szakadt, de kivételesen a pénznek szokatlanul bővében voltam. Éppen akkor sikerült végre eladnom a házamat.

Úgy gondoltam, ez egy soha vissza nem térő alkalom. Végesre szabott emberi létem során, többé nem lesz lehetőségem megünnepelni még egy másik évszázadot sem, nemhogy egy évezredet. Adjuk meg hát a módját! – gondoltam.

Legyen különleges, örökre emlékezetes. Kiötlöttem, hogy elutazom valahová, valami nagyon jó helyre és ott köszöntöm a kétezredik évet.

Gondolkoztam Izlandon. Elképzeltem, hogy egy forró gejzír közepén csücsülök, kezemben egy pohár jéghideg pezsgővel és így ünneplem meg ezt a jeles évfordulót. De akkoriban – nem lévén még a maihoz hasonló könnyen használható internet – nehéz volt megszervezni egy ilyen utat. Belegondoltam, hogy mi van, ha rosszul sül el. Elkövetkezik a nagy pillanat és én – miközben háromszázezer izlandi eufóriában tombol – egy szállodai szobában ülök egyedül, és gejzír helyett maximum a zuhanyból folyó forró vizet élvezhetem. Lelombozó vízió volt.

Hosszas mérlegelés után végül Barcelona mellett döntöttem. Jól bírom a nyelvet, a hely gyönyörű és nincs is túl messze.

Szilveszter napján érkeztem meg a városba. Becsekkoltam a szállodámba, előkészítettem, a minden eshetőségre számítva már itthon beszerzett, különleges pezsgőt.

Estefelé a palackot a hónom alá csapva kisétáltam a város világhírű utcájára, a Rambla-ra, ahol mindig pezseg az élet. Azon a napon már órákkal éjfél előtt rengetegen nyüzsögtek a korzón. Belevetettem magam a tömegbe és vidáman sodródtam velük én is. Egy darabig…

Utólag nemigen sikerült beazonosítanom a pillanatot, amikor egyszerre elszállt a jókedvem. Elkezdett riasztani a rengeteg ember, a tömeg, amely magával ragadott és rám telepedett. Önállóan szinte már lépni sem tudtam. Csurgott rólam a víz, szabályosan remegtem. Behúzódtam egy kapu alá és onnan néztem az emberáradatot, amely amőbaként hullámzott. Zene, kiáltozás, beszédfoszlányok törték át az állandósult hangzavart és kúsztak be hozzám, a kapualjba. Nem sokáig bírtam. Még éjfél előtt visszamenekültem a szállodai szobámba. Miközben odakint magasba csaptak az éjfélt, meg a vele születő új évezredet köszöntő üdvrivalgások és a tűzijáték fényei bevilágították magányos szobámat én keserű szájízzel kortyolgattam méregdrága pezsgőmet, ami egyáltalán nem ízlett. Végül ágyba bújtam és hamarosan elaludtam.

Január elsején egy elveszett illúzióval szegényebben, de tiszta fejjel, ragyogó napsütésre ébredtem. Bőségesen megreggeliztem a szállodában és sétára indultam.

A tenger felé vettem az irányt és a napfényben fürdő víztükör látványa egy-kettőre feledtette velem az előző este lidércnyomását. Szeretem a tengert és ezen a napon minden szépségét elém tárta, mintegy kárpótlásul.

A Halászsétányon ballagva az a képtelen ötletem támadt, hogy nekem ebben a vízben meg kell mártóznom. Bár a Nap ezer ágra sütött, mégiscsak január volt és a parton mindenki kiskabátban, de legalább pulóverben sétált. A vízben nem volt senki.

Én azonban nem bírtam kiverni a fejemből a kísértő gondolatot, végül a tettek mezejére léptem. Közelebb mentem a vízhez, egy alkalmas helyen alsó nadrágra vetkőztem és bemasíroztam a tengerbe. Körülbelül öt-hat perc után, megnyugodva, hogy megtettem, kijöttem a vízből és öltözködni kezdtem. Egy diszkrét mozdulattal lehúztam vizes alsómat, majd magamra kaptam a nadrágomat. A fehérneműt kicsavartam és a zsebembe gyűrtem. Hanyagul elsétáltam a bámészkodók előtt és kicsivel később beültem egy kisvendéglőbe, ahol megrendeltem egy méretes tál tengeri ínyencséget és egy nagy üveg Sangriát. Mivel a vizes alsónadrág átnedvesítette a ruhámat, a székem aljára terítettem száradni.

Az étel friss volt, bőséges és ízletes. Kiválóan csúszott rá a több személyre mértezett boros ital. El is fogyott hamarosan. Nincs mit tagadni, sikerült egy kicsit becsípnem. A világ újra szép lett, elfelejtettem az előző napi csalódásomat és miután a feltűnően csinos, fekete szemű pincérlánnyal megegyeztem, hogy elfogadja a bankkártyámat, elégedettem visszaballagtam a parti sétányra. Ott időközben már erősen megszaporodtak a sétálók, egyre többen élvezték a napsütéses szép januári napot.

Éppen egy népes turista csapat közé keveredtem, amikor kiabálást hallottam a hátam mögött. „Szenyor, szenyor!” Ahogy hátra néztem, a dögös pincérlányt láttam, amint felém fut. Egyik kezében a bankkártyámat emelve magasba, a másikban a félig megszáradt alsó nadrágomat.

A turistacsoport nő tagjai – miközben én elhűlve meredtem zászlóként lengetett alsómra - csodálkozva bámulták a jelenetet. Aztán először halkan kuncogni, majd hangosan nevetni kezdtek. A férfiak azonban szemügyre véve a lányt, majd engem is, elismerő, sőt csodáló pillantásokat vetettek rám. Látszott, hogy nagyot nőttem a szemükben. Egyikük még a kezemet is megrázta.

Mindent összevetve, elmondhatom, átlépésem az új évezredbe, igazán emlékezetesre sikerült.

Ében fürtjeid

Szűz fényét közös telünk

Hószínre festi

-.-

Királynő teste

Méhfürtös kaptár mélye

Zümmögő tavasz

-.-

Függőleges fürt

Vízszintesre tekerve

Szerény esély

-.-

Szőlőszem terhe

Édes mézfürtös éden

Bacchus öröme

-.-

  Ehető virág

Banánfürtbe rejtett hév

Forró nyár éke

-.-

Csillagfürt méze

Múlt nyarunk szenvedélye

Éj mélyi remény