Az alkony előre küldte csendes üzenetét, enyhe szellő támadt enyhítve a forró nyári nap tüzét. A házak előtt virágos bokrok pompáztak. Egy gránátalma bokor tűzpiros szirmai között szorgos méhek zsongtak. Álmos macska sétált át az úton cseppet sem törődve a méhekkel és a kutyák harsány ugatásával, akik a kerítések mentén futva követték a sétálót.

Bálint lassan lépkedett, ráért. Egyébként sem tudott volna gyorsabban haladni.

Jobboldalt a frissen nyírt pázsit szélén egy fűnyírótól megmenekült pipacs rámosolygott és ő önkéntelenül visszamosolygott rá, bár mosolya kissé kesernyésre sikeredett.

Egy hónappal ezelőtt bizonyára észre sem vette volna a kacér kis virágot. Nem szokott ő errefelé sétálni. Innen mindig sietett valahová. Szíve szerint most is inkább úton lenne valami új cél felé. Új világok, új kihívások felé. Csak hát…

Nagy utazó ő, szereti a hegyeket, a vizeket, a tengert. A balesete után, amikor még ágyhoz volt kötve, de remélte, egy-kettőre felgyógyul, egyre a hegyekről ábrándozott. Erdei utakról, ahol a fakoronák résein beszökő napfényben bogárhad zúg és tarka pillangók pihennek a bokrok ágain.  Ahol harkály kopácsol és kakukk számlálja hátralevő éveinket. A jóleső fáradtságról, az elégedettségről, amit egy hosszú túra után érzett. Az érzésről, hogy „igen, ezt is megcsináltam!” Gyakran álmodott a tengerről is. A reggelekről, amikor a halászok partra hordják az éjszakai fogást és a sirályok fölöttük körözve zsákmányra lesnek. Az estékről, amikor a Nap megcirógatja a habokat, mintegy búcsúzóul, megígérve nekik, hamarosan visszatér.

De a gyógyulás hosszúra nyúlt és társa lett a fájdalom, meg a keserűség. Türelmetlen volt, rossz beteg. Erőt vett rajta a csüggedés. Úgy érezte, az élet igaztalanul bünteti. Gyakran hangoztatta, hogy ő a legszerencsétlenebb ember a világon. Hiszen élete nagy részét kemény munkában töltötte és most, amikor már szabadon élhet a kedvteléseinek, mozogni sem tud rendesen.

Ilyen forró napokon, mint a mai is, vízhez vágyott. El is keseregte ezt a fiának előző nap, aki csodálkozva kérdezte: „Hát a Duna? Az nem víz? Odáig csak el tudsz sétálni, nem?”

Meglepődve nézett a fiúra, milyen igaza is van. A Duna alig néhány utcányira folyik a házától és neki eszébe sem jutott. Pedig gyerekként mennyit játszott a partján, lubickolt a vízében. Barátaival szinte az egész nyarat ott töltötték. Csak a sötétedés és a korgó gyomruk bírta rá őket, hogy hazamenjenek. Most meg évek óta feléje sem nézett.

Igaz, most esélye sincs fürdésre, de a víz látványa, illata mégiscsak nyújthat némi örömet, gondolta és elindult. Közben nagyokat sóhajtott, ismételgetve az utóbbi hetekben megszokott mantráját „hogy én milyen szerencsétlen vagyok!”

Ahogy baktatott az ismerős utcákon, nem tudta nem észrevenni, mennyi minden változott itt a hátrahagyott gyerekkor óta. Elsősorban a házak. Némelyiket egyszerűen felújították, mások helyett újak épültek. Azelőtt alig volt emeletes ház a környéken, most pedig a legtöbb kétszintes. De a kerítésekre már senki sem könyököl ki és a házak elől eltűntek a padok, ahová gyakran kiültek a szomszédok egy kis tereferére lefekvés előtt.

Lejtős területre ért, közeledett a parthoz. Az utcák meleg porszagú lehetét felváltotta a folyó semmivel össze nem téveszthető kipárolgása.

Egyre lassabban haladt, a fájdalom a gerincéből lekúszott a lábába, de padok híján nem volt hová leülni. Inkább csak megállt pihenni. Kis ideig ácsorgott egy kerítés előtt, de az egyre harciasabbá váló kutyaugatást megunva, lassacskán tovább indult.

Mire leért a partra minden porcikája sajgott, az életkedve is romokban hevert, de amint megpillantotta a lustán hömpölygő folyót egy pillanatra elfelejtkezett minderről. Csodálkozva látta, mekkorát nőttek a parti fák mióta utoljára erre járt. A lemenő nap fénye aranyra színezte a habokat. A vízbehajló faágak között apró fodrok igyekeztek a part felé, majd szétfoszlottak, hogy helyet adjanak az utánuk jövőknek. Csillogó hátú rablóhal elől menekülő kishalak szántották a felszínt, sirályok sikoltottak felettük.

• Milyen szép! – suttogta maga elé.
• Szép és kegyetlen… - a nem várt válaszra meglepődve nézett fel keresve a hang gazdáját.

A férfi közvetlenül a parton állt, merőn nézte a vizet, hátra sem fordult. Úgy tűnt nem is válasz volt ez részéről, hanem egyfajta belső monológ folytatása. Magas volt, erős, de a válla leroskadt, mintha nehéz teher nyomná. Őszes haja hátul a nyakába hullt.

• Jó estét! – köszöntötte az idegent.
• Az bizony jó lenne! Egy jó este, mit nem adnék érte… - sóhajtotta a férfi továbbra is a vízre meredve.

Bálint tűnődve nézett körül. Mintegy keresve az okot, ami azt a végtelen mély elkeseredést indokolná, ami a másik hangjából áradt. A víz szélén egy hatalmas fűzfa állt, ágai mélyen a vízbe lógtak, a törzsét betakaró ágak között valami oda nem illőt fedezett fel kutató tekintete. Közelebb lépett és akkor meglátta. Egy egyszerű fakereszt, rajta friss virágból készült koszorú.

• Ismerte? – kérdezte.
• A fiam volt – hangzott a csendes válasz.
• Baleset?
• Tíz éve már, ma lenne húsz éves.

Bálint megborzongott. Szólni sem tudott, mialatt a saját fia arca jelent meg előtte, amint őt korholja, bíztatja, ne hagyja el magát. Végül megkérdezte.

• Hogy történt?
• Én tehetek róla – az önvád kézzelfoghatóan sütött a férfi szavaiból.
• Itt volt vele?
• Dehogy! Hát éppen ez az, hogy nem voltam itt!
• Akkor hogyan tehetne róla?
• Mert itt kellett volna lennem! Hát nem érti? Az apja vagyok, vigyáznom kellett volna rá.
• Nem lehetünk mindig a gyerekeink mellett! – érezte, hogy a válasza mennyire bizonytalan, de a felelet hevessége mégis megdöbbentette.
• Mindig nem, de akkor, akkor ott kellett volna lennem és ott is lehettem volna! – kiáltotta a férfi felé fordulva, rászegezve megkínzott tekintetét.

Bálint hirtelen megérezte hátában a fájdalmat, amit most, hogy a másikra figyelt egy időre elfelejtett, körülnézett, hová ülhetne le. Mellettük egy kidőlt fatörzs kínált ülőhelyet, arrafelé indult.

• Jöjjön, nekem muszáj leülnöm, üljön ide mellém. Ha nem veszi tolakodásnak, meghallgatnám a történetét. Néha használ, ha kibeszéljük, ami a lelkünket nyomja.
• Nem bánom – válaszolta némi habozás után a másik - bár alig hiszem, hogy segítene.

A két férfi az alkonyatban egymás mellé telepedett a fatörzsön, amely hosszú élete során annyi mindent látott már. Sejtjeibe zárva megannyi boldog és tragikus történet rejtőzik és foszlik lassacskán szét. Hangyák és szúvak rágják belsejét, eső, szél, meg fagy hámlasztja külsejét. Apró foszlányait elhordja majd a folyó, s történetei feloldódnak az idő végtelen folyamában.

• Tudja én is úgy indultam, mint a legtöbb apa – kezdte akadozva a férfi. - Boldoggá tettek a gyerekeim és elhatároztam, ha törik, ha szakad én bizony mindent, de minden megteremtek számukra. Ne kezdjék úgy az életüket, mint én annak idején, pucér hátsóval üres zsebbel.

Jó szakmám volt, jó munkahelyet találtam. Volt hozzá eszem, bátorságom, haladtunk is szépen előre. Megvolt a házunk, be is rendeztük. Ott volt a két gyerek. Egy fiú meg egy lány, ahogy megálmodtuk a feleségemmel. De én még ennél is többre vágytam. Dolgoztam, hajtottam, mindig többet és többet akartam.

Abban az évben rengeteg eső esett, és a nyár hatalmas kánikulával indult. A feleségem a kicsi lányunkkal elutazott az édesanyjához, mi ketten maradtunk otthon a fiammal. Az asszony a lelkemre kötötte, figyeljek rá, foglalkozzak vele. Olyan keveset vagyok vele, hogy szinte azt sem tudja, van-e egyáltalán apja. Akkoriban már egyébként is azt hajtogatta, hogy dolgozzak kevesebbet, nem a pénz a minden. Vitáztunk is erről sokat, de én hajthatatlan voltam. Magamban meg azt gondoltam, milyen hálátlan, hiszen értünk, a gyerekeinkért teszem.

Egy nagy határidős projektet kellett befejeznem éppen. Sokat vártam tőle ezért otthon is dolgoztam, bár valójában szabadságon voltam.

Nagyon meleg volt és a kisfiam egyre nyaggatott menjünk le a Dunához fürödni. Ígérgettem, hogy hamarosan vele megyek, de telt az idő és én csak dolgoztam. Elküldtem a gyereket, játsszon a pajtásaival, hagyjon dolgozni. Meg sem fordult a fejemben, hogy nélkülem is elmegy a folyóhoz.

Mivel már nem téblábolt mellettem, jobban ment a munka, befejeztem, beborítékoltam az elkészült anyagot, és elindultam a postára, hogy feladjam. Feszített az öröm, a lelkesedés, hogy sikerült megoldanom és már számolgattam, mire is költjük azt a plusz pénzt, amit ezért a munkáért kapok. Észre sem vettem körülöttem a szokatlanul nagy jövés-menést, futkosást, még a szirénázó rendőrautóra sem figyeltem fel. Az azért már feltűnt, hogy a postáskisasszony furcsa szemeket mereszt rám, de nemigen törődtem vele. Neki is lehet rossz napja – gondoltam.

Hazafelé menet szembe jött velem egy ismerősünk, akivel időnként jókat szoktunk beszélgetni és furcsán, zavarodottan megtorpant, amikor meglátott. Ráköszöntem.

• Szervusz Pista! Mi van veled, történt valami?
• Sze-szervusz – dadogta. – Te még nem hallottad? Vagy mégsem a te fiad volt?

Az én fiam… - hasított belém a rémület, hiszen körül sem néztem, amikor elindultam, merre lehet a gyerek.

• Mi van a fiammal?

Kiderült, hogy pár idősebb fiúval együtt lejött, ide a Duna partra fürdeni. Mindannyian a vízben voltak, amikor egy nagy hajó húzott el mellettük, az áradó folyóban hatalmas hullámokat keltve. A gyerekeket felkapta és magával sodorta a víz. A nagyobbak valahogy kievickéltek, de az én kisfiamat az ár elsodorta. Akkor már egy órája keresték, amikor én még nem is tudtam, hogy eltűnt.

• Ez rettenetes – suttogta Bálint.
• … és megbocsáthatatlan – folytatta a férfi. – Két nappal később sodorta partra a víz több kilométerre a falunktól és az ő életével együtt odalett az enyém is. Vagyis hát a miénk.

A sok pénz, amit a projektért kaptam, elment a temetésre és a feleségem gyógyítására, aki belebetegedett a fiúnk elvesztésébe. Az egészsége úgy ahogy helyreállt, de soha nem tudta megbocsájtani nekem, hogy nem vigyáztam a gyerekünkre. Hamarosan elköltözött, magával vitte a kislányunkat is, én pedig azóta fél ember vagyok.

Éjszakánként gyakran azt álmodom, a fiam hív és én hiába mennék vele, sehol sem találom. Kijövök ide a partra és felhánytorgatom a folyónak, hogy elvette tőlem. Legbelül a válaszát is hallom, azt zúgja, miért nem vigyáztál rá?

• Nagyon nehéz lehet – préselte ki magából nagy nehezen a szavakat Bálint – de talán ideje lenne tovább lépnie, mégiscsak tíz év telt el. A lányának is szüksége lehet apára, nem gondolja? – tette hozzá tűnődve.
• Talán igaza van, de most már úgy is késő. Nagylány már, lassan tizenhárom éves lesz.
• Attól még mindig lehetne legalább neki apja.
• Évek óta nem láttam, szégyellek a szeme elé kerülni. Talán látni sem akarna.
• Ez csak akkor derülhet ki, ha megpróbálja, nem gondolja?
• Talán…
• Ne haragudjon, most már ideje indulnom, a családom már biztosan aggódik, hová tűntem – állt fel Bálint a farönkről. - Nem jön? – tette még hozzá.
• Nem, még maradok egy kicsit és megbeszélem a fiammal a javaslatát – intett a kereszt felé miközben felállt ő is. – Köszönöm a beszélgetést, talán tényleg segít. Isten áldja.

 Bálint menet közben még egyszer visszapillantott. A fűzfa ága óvón hajolt a kis kereszt fölé betakarva a férfit is, aki lehajtott fejjel állt előtte.

Mire hazaért az utcát már elérte az este. Csendes hűvös szellő enyhítette a nappali forróságot és ez a szél örökre magával vitte szerencsétlenségét panaszoló, megszokott mantráját.  

Hiszen mit számít egy lassan gyógyuló, fájdalmas test ahhoz a lélekhez képest, amely soha nem tud begyógyulni.

-rame-

Karolina, így hívják megmentőmet, aki nélkül valószínűleg elpusztultam volna az ismeretlen huszadik század közepén, elmagyarázta, nem egyedüliként jártam így. Időről-időre akadnak utazók, akik ismeretlen okból beragadva az idő szövevényébe, soha sem jutnak vissza saját dimenzióikba.

Akik a jövőben ragadnak, azok valószínűleg haza tudnak menni, hiszen az időutazást ott már ismerik. A múltban erre nincs esély. Itt, aki nyíltan időutazónak vallja magát, azt egyszerűen őrültnek nézik. Ha egyedül maradnak többnyire zárt intézetekben végzik. Gyakran belehalnak az ismeretlen kihívásokba. Némely népek az őrülteket szentként tisztelik, és akik ilyen területen ragadnak, nagy karriert futhatnak be szent emberként, sámánként, varázslóként.

Kevesen tudnak igazán beilleszkedni ezekbe a régi, de számukra új világokba. Én, hála Karolinának e kevesek közé tartozom. Bár nekem sem volt könnyű!

Több mint tíz év telt el az óta, hogy a múltba érkeztem. Hosszan sorolhatnám a viszontagságokat, amelyeken az első időkben keresztülmentem. Én nem vagyok egy Livingstone, nem akartam eltűnni az enyémek szeme elől. Hosszú álmatlan éjszakákon át töprengtem azon, vajon én követtem el valamit, amitől meghibásodott a rendszer, vagy mégsem volt olyan stabil, mint a kutatók állították. Erre azonban sohasem kaptam választ. Sokáig rendszeresen visszajártam a térre, hogy rám találjanak, ha keresnének. Mostanra már csak május elsején megyek oda.

Ebben a világban most 1975-öt írunk. Mára megtaláltam a helyemet. Író vagyok. Sci-fi novellákat, regényeket írok. Fő témám az időutazás. Írásaim nemcsak pénzkereseti források, megpróbálom velük felhívni a figyelmet arra a veszélyre, amely felé ezekben az években az emberiség száguld. Sajnos, kevesen értik meg a figyelmeztetést.

Az íráshoz egy Robotron elektronikus írógépet használok. Gyakran visszasírom a múltat (vagy, ha úgy tetszik, a jövőt), amikor gondolataim rögzítéséhez nem volt szükség az ujjaimra.

Sokszor gondolok a tanítványaimra. Vajon, mi lett belőlük? Remélem, okulva az engem ért katasztrófából, mégsem engedték őket a múltba kirándulni.

-rame-

Azon a reggelen, amikor beléptem az osztályterembe a szokásos kép fogadott. Tanítványaim közül néhányan az ablaknál álltak és élénken beszélgettek, mások az asztaluknál ültek és számítógépükbe mélyedtek, ujjaik szélsebesen repkedtek a klaviatúra fölött. Ezt a szokásukat soha nem értettem. Ezerszer könnyebb gondolati kapcsolat útján érintkezni a géppel, mint az ujjainkkal nyomkodni a szenzorokat. Ezt az avítt szokásukat néhányan gondolkozásuk sebességével magyarázták, mások pedig azzal, hogy könnyebb a fejükben lévő kavalkádból kiválogatni az éppen rögzíteni kívánt szálakat, mint megértetni a géppel, melyiket kövesse.

Nos, én nem tudom. Jómagam szinte soha nem használom az ujjaimat az elméleti munkáimhoz.

Meglepetésemre már ketten is voltak köztük, akik egy tökéletesen idejétmúlt foglalkozásba merültek. Ez valami vírus lehet – gondoltam. Egészen a múlt hétig, csak Léna buta szokása volt, hogy könyvet hordott magánál és azt olvasta minden szabadidejében, de most már Iván is egy színes táblájú könyvbe bújt, szeme szélsebesen követte a nyomtatott sorokat. Vajon, honnan szereznek be ilyesmit? Na, mindegy ez is elmúlik majd, mint minden más divatőrület, amely időről időre megfertőzi az ifjúságot. A kollégáim szerint minél kevesebbet piszkáljuk érte őket, annál hamarabb abbahagyják. Remélem, igazuk van.

Hangosan köszöntem, mire mind a tizennégyen felém fordultak, illetve valójában csak tizenketten. Az a kettő, aki a könyvével volt elfoglalva alig egy pillanatra emelte fel szemét a sorokról.

A hátam mögött az egész falat betöltő oktató panelen ekkor kigyulladt a kilencórás figyelmeztetés, jelezve, hogy a tanítási idő megkezdődött. Egy határozott gondolattal leállítottam és az osztályomhoz fordultam.

• Lennétek szívesek leülni egy kis időre?
• Hogyne, máris – Peter most sem tudta megállni, hogy közbeszóljon. Soha nem tudott szó nélkül megcsinálni semmit. Egyébként jó srác, kedvelem, de ez az örökös locsogás…
• Én inkább állnék – Katarina szokás szerint járkálni készült az óra alatt.A többiek csodálkozó mormogással, de szó nélkül indultak a helyükre.
• Korábban azt hittem azért mászkál állandóan, mert így jobban fog az agya, de valójában az új, meg új ruha kreálmányait tette naponta közszemlére. Kreatív agyát nem a tudomány, hanem a ruhatervezés foglalkoztatta és meggyőződésem, hogy éjszakánként gyorsalvással oldotta meg a pihenését, mert így több ideje maradt a másnapi toalettje tervezgetésére.
• Léna, Iván! Letennétek néhány percre a könyveiteket?
• Felszólításomra két álmodozó szempár meredt rám. Az volt az érzésem, azt sem tudják, hol vannak. De szerencsére egy-két pislantás után ők is csatlakoztak élénken figyelő társaikhoz.
• Szeretném ma megbeszélni veletek az osztálykirándulás részleteit. Az igazgatóság és a szülői tanács jóváhagyta a tervünket és a tanév végén elmehetünk egy rövid időutazásra.
• Hurrá! – a többség egyöntetű felkiáltással jelezte lelkesedését.
• Csak egy rövidre? – Jánosnak, az örök elégedetlenkendőnek morgását már megszoktam.
• Hová mehetünk?
• Milyen messzire?
• A múltba vagy a jövőbe?
• Izgatott kérdések záporoztak felém, de én egyelőre figyelmen kívül hagytam mindet és megkérdeztem.
• Volt már valaki közületek időutazáson?
• Ja, én már voltam – a válasz egy nyurga szemüveges fiútól, Dávidtól, érkezett, szeplős arcán pirosság ömlött szét, amikor hozzátette – büntetésből.
• Mindnyájan meglepetten fordultunk felé. Ő folytatta:
• Apám, tavaly amikor meglátta a bizonyítványomat és a galaktikából kapott négyesemet, úgy döntött, visszaküld a hatodikba, hogy végre tisztességesen megtanuljam a bolygók viselkedési technológiáját. Mondhatom pocsék érzés volt ott ülni a kis taknyosok között és újra olyan alapdolgokkal foglalkozni, mint ők. Ráadásul jó egy fejjel magasabb vagyok náluk és örökösen bevertem a fejemet a szimulációs panelekbe.
• Miért nem meséltél róla eddig? – csodálkoztam.
• Hát ezért – mutatott a körülötte ülőkre, akik hangos nevetésben törtek ki, amint befejezte a mondandóját.Amióta az időutazás már nem számít különlegességnek és a Globális Nagy Tanács megalkotta a mindenkire érvényes szabályrendszerét, gyakorlatilag bárki utazhat, bár a feltételek meglehetősen szigorúak. Minden utazást engedélyeztetni kell és többnyire csak huszonöt éves kor felett adnak rá engedélyt néhány kivételtől eltekintve. Akkor is csak csoportosan és vizsgázott kísérővel mehet mindenki. Az utazók létszámára pedig évente felülvizsgált szigorú kvótát vezettek be. Ez azonban teljes mértékben érthető is, hiszen a legkisebb beavatkozás a múltunkba, vagy a jövőnkbe végzetes következményekkel járhatna a világunkra nézve.(Az a titkos szerzetesrend, amely ezt okozta, időgépestől eltűnt a történelem süllyesztőjében. Azonban a feljegyzéseiket rejtő ólommal borított szekrényt az Alpokban egy földrengés felszínre hozta olyan másfél évszázaddal ezelőtt. Ez a felfedezés nagy lökést adott a modernkori időutazás kutatás fejlődésének.)Dávid persze még különlegesebb helyzetben van, mint a többiek. Az édesapja az időutazás kutatás elismert tudósa, tagja a Tudományos Tanácsnak és nyilván kutatási céllal vitette fiát néhány évvel vissza az időben. (Később meg is kérdeztem őt erről és megerősítette, hogy egy oktatási kísérlet része volt Dávid visszaküldése. Kapóra jött neki a fia viszonylag gyengébb osztályzata. Így nem kellett „külsőst” bevonni a kísérletbe.)
• A mi osztályunk egészen különleges helyzetben van, ennek köszönhettük az engedélyt, amely ebben a korosztályban rendkívül ritka. Ez a tizennégy fiatal kiemelkedően kreatív és rendkívül okos csapatot alkot. Egyaránt kiválóak a tanulásban és a sportban. Rendszeresen megnyerik a legmagasabb szintű tanulmányi versenyeket és számos éremmel büszkélkedhetnek a különböző szellemi és fizikai sportokban. Ennek ellenére nincsenek elszállva maguktól, nem nagyképűek, a tudományokhoz illő szerénységgel viszonyulnak. Már a Globális Nagy Tanács is felfigyelt a csapatra. Mindenki úgy tekint rájuk, mint a jövő vezető egyéniségeire. Beleértve Petert, Katarinát és természetesen Dávidot is.
• Ma is megborzongok, ha eszembe jut, mit okozott az a felelőtlen amatőr utazás, amely egy óriási robbanást okozott a földtörténet őskorában. Ez az ostoba hiba eltörölte a Földről a dinoszauruszokat és gyökeresen más irányt szabott a fejlődésnek. Bár, ha jól bele gondolok, azért ez mégsem olyan nagy baj. Hol lennénk ma, ha a dínók uralnák a Földet!
• Nem tudtam őket hibáztatni, pedig általában nem nevetjük ki egymást, ez egy alapvető szabály nálunk. De ahogy elnéztem a szeplős, vörös arcot és hallgattam a keserű hangot, amely egy olyan büntetésről panaszkodott, amit sokan még így is jutalomnak tekintettek volna, én sem tudtam elrejteni egy apró mosolyt.
• Azt azért tudod, min nevetnek? – kérdeztem, megakasztva ezzel a derültség áradását. – Olyan dolgot mondasz büntetésnek, amit bárki jutalomnak érezne.
• Köszönöm szépen az ilyen jutalmat – morogta a fiú.
• Kérdezd meg apádat, ha állattanból megbukom, visszaküldene, mondjuk egy huszadik századi szafari parkba vagy egy középkori esőerdőbe? – poénkodott Iván, aki számos kitüntetést szerzett már kimagasló biológiai tudásával.Azt eddig még nem említettem, hogy a normál turisták akkoriban két módját választhatták az időutazásnak. Az aktív szisztémában – amelyen Dávid is részt vett – az utazók belesimulhattak a megcélzott időszelet életébe. Míg a passzívban külső szemlélőként, mintegy élő adásként figyelhették az eseményeket a kiválasztott helyszínen és időben.Vájtagyú csapatomnak már az időutazás megemlítésére beindult a fantáziája. Mindegyikük a maga érdeklődésének megfelelően képzelte el, hová fogunk menni és mi mindent fogunk majd megtapasztalni. Katarina például már a Riói karnevál múlt évezredi forgatagában érezte magát és gondolatban máris csillogó táncruhát tervezett magának. János a jövőbe kívánkozott, mert a robotika távlatai megismerésének csillapíthatatlan vágya vezérelte. Léna – érthető módon – a világ legnagyobb könyvtárába, Washington DC-be álmodta magát és már előre kesergett amiatt, hogy csak rövid időt tölthet a közel negyvenmillió könyv között.
• Amikor egy kicsit elcsendesedtek, pótoltam a mulasztást, és ahogy elült a csalódott moraj, amely bejelentésemet kísérte, folytattam mondanivalómat.
• Amikor bejelentettem az időutazást, elkövettem azt a hibát, hogy nem mondtam meg azonnal, milyen típusú utat kaptunk. Így aztán időbe telt mire lecsillapítottam az osztályt, és visszanyertem a figyelmüket.
• Dávid szóra sem méltatta sem őt sem a többieket. Belesüllyedt a székébe, nem nézett egyikünkre sem, és csak remélni mertem, hogy ennek ellenére figyel rám.
• Azt reméltem, nagyobb lelkesedéssel fogadjátok ezt az egyedülálló lehetőséget – néztem jelentőségteljesen egyik tanítványomról a másikra. – Nem gondoljátok, hogy bárki más örömkönnyeket hullatna, ha ilyen ajándékot kapna?
• Persze, de olyan szép volt elképzelni, hogy odaülhetnénk például az utolsó vacsora asztalához és élőben hallgathatnánk Jézust – eresztett meg egy tréfát Thomas, aki pontosan ismerte az időutazások eddigi felfedezéseit. Így azt is, hogy tudósaink hiába próbálták mindeddig bizonyítani a tényt, hogy valóban ott és úgy zajlott az a bizonyos utolsó vacsora, mint azt az írásos emlékeinkből ismerjük.
• Mielőtt elkezdődött volna az ötletek áramlása, közbeszóltam.
• Vigasztalásul el kell mondanom nektek, nem akármilyen passzív utazásra kaptunk lehetőséget. Az elmúlt hetekben befejeződött egy új fejlesztés tesztüzeme és mi lehetünk az elsők, akik a hivatásosok után kipróbálhatják.
• Hú, csak nem a buborékos változat – csillant fel Dávid szeme – az nagyon király!
• Mi az a buborékos változat? – kérdezték egyszerre többen is.
• Majdnem olyan, mint az aktív, legalábbis apám szerint, bár túl sok részletet nem árult el eddig – vonta meg a vállát Dávid.
• Így valahogy – bólintottam -, de majd a szakemberek pontosan elmagyarázzák. Addig viszont térjünk rá a mai tananyagunkra.A következő két hétben napjaink jelentős része a felkészüléssel ment el. A kutatók részletesen elmagyarázták, hogyan működik az a védőernyő, amelyet a diákok egyszerűen – Dávid szóhasználatát átvéve - csak buboréknak hívtak.A szülők vonakodva bár, de megadták beleegyezésüket azzal a kikötéssel, hogy nem küldenek minket erőszakos, háborús környezetbe és minden egyéb tekintetben garantáltan biztonságban lesznek a gyerekeik. Ennek nem minden diák örült, néhányan szívesen belekóstoltak volna abba a világba, amelyben a korabeli fegyvereké volt a főszerep.Néhány évszázaddal ezelőtt kis híján sikerült elpusztítani az egész bolygót. A korábban hétmilliárdos népesség kétmilliárd alá csökkent. A műanyagokkal és atomhulladékokkal szennyezett földek és vizek milliók pusztulását okozták. A genetikai károsodások miatt egyre kevesebb életképes gyerek született. Ugyanakkor még ennyi ember számára is nehéz volt előteremteni elegendő élelmet és tiszta ivóvizet. Miközben az olyan klasszikus értékek, mint az arany meg a drágakő egyre kevesebbet értek, a legfőbb érték a víz lett. Harc folyt mindenért. Élelemért, vízért, energiahordozókért, művelhető földterületért.Tudósok elszigetelt csoportjai és elszánt aktivisták folytattak elkeseredett harcot az emberiség és a Föld túléléséért. Küzdelmük gyümölcse lassan érett be. De – szinte a huszonnegyedik órában – elérték, hogy a kevesek által felhalmozott gazdagság az emberiség megmentését és ne néhányak luxus túlélését szolgálja.Azok a szülők, akik ismerték a háborúk borzalmait, nem akarták kitenni gyerekeiket ilyen traumának. Mivel első kézből akarták megismerni az új technológiát és annak lehetséges buktatóit a kutatók tájékoztatót szerveztek számukra. Ezen Dávid édesapja személyesen nyugtatta meg őket, hogy kizárólag biztonságos környezetbe fogunk utazni.
• Ma már nemcsak reklám szlogen, hanem mindennapi valóság, hogy az ember a legfőbb érték. Minden gazdasági potenciál ennek van alárendelve. Kutatásra, fejlesztésre fordítjuk a legtöbb energiát és ezzel korábban elképzelhetetlen távlatok nyíltak az élet minden területén. Ennek a hozadéka az időutazás jelenlegi szintje is. Az időutazás, bár kétségtelen, hogy népszerű szórakozássá vált, célja elsősorban a múlt hibáinak feltárása, megfejtése annak, mi vezetett a katasztrófákhoz. Mindezt azért, hogy mi már ne kövessük el ugyanezt. A jövőutazások ellenőrzési célt szolgálnak. Tudnunk kell, nem követünk-e el végzetes hibákat jelenünkben.
• Azok az országok, amelyek időben megteremtették tiszta energetikai bázisukat, nap-, víz- és szélenergiával pótolták a fosszilis energiahordozókat, jobb helyzetben voltak. A szennyeződések által okozott károktól, az állandó harctól azonban ők sem mentesültek.
• Amióta a Földön létrejött a Globális irányítás, sok-sok viszontagság után végre békés évek köszöntöttek ránk. A fegyverkezés gyakorlatilag megszűnt és azokat az óriási erőforrásokat is a tudomány szolgálatába tudtuk állítani, amelyeket azelőtt a fegyverek gyártására fordítottak. Idáig azonban hosszú és rögös út vezetett.
• Megtudtuk, hogy a számunkra üvegként átlátható rugalmas energiaháló azoknak, akiket megfigyelünk teljesen láthatatlan, érzékelhetetlen. Úgy követhetjük testközelből a körülöttünk zajló eseményeket, hogy sem ember, sem állat nem lát, nem érez bennünket.
• Nem mondhatnám, hogy az a nap volt a legeredményesebb tanítási napunk az év során. Így aztán már délben hazaküldtem őket lelkükre kötve, igyekezzenek megszerezni szüleik hozzájárulását is az utazáshoz.
• Higgyék el nekem – mondta az összegyűlt izgatott szülőknek - még ha, - és ez tényleg csak egy feltételezés – bármi előre nem látható esemény történne is az adott idősíkon, az energiamező akkor is megvédi az utast. Vészhelyzet estén garantáltan azonnal vissza tudjuk hozni utazóinkat. Erre már számtalan gyakorlati példával szolgálhatunk. Gondoljanak csak azokra, akik a Vezúv 79-es kitörése idejére mentek vissza. A kataklizmát megelőző földrengés idején még a hegy lejtőjén voltak és láthatták a meginduló lávafolyamot is, mégis épségben visszahoztuk őket.
• És mi van azzal a tudóssal, aki már több mint egy éve Afrikába utazott és a mai napig nem került elő? Valami Livingstone vagy, hogy az ördögbe is hívják. – Iván apja nem véletlenül volt ilyen jól értesült. Ő vezette tartományunk kommunikációs központját.
• Erre a kérdésre a legtöbb szülő felkapta a fejét és várakozóan néztek a professzorra, aki bosszúsan megköszörülte a torkát mielőtt válaszolt volna.
• Nézzék – kezdte – az nem a mi hibánk volt. Livingstone maga döntött úgy, hogy nem jön vissza. Utólag kiderítettük, hogy szándékosan tette tönkre a visszahívó panelt. Ennek ellenére visszahoztuk volna, de egy olyan területre vette be magát, amelyre nem tudtunk behatolni. De – és itt felemelte a hangját – az ő esetében egy régebbi technológiát alkalmaztunk. Ezzel az új fejlesztéssel ilyesmi nem történhet meg. Ezt én garantálom önöknek.A diákok tomboltak és folyamatosan ostromolták a szüleiket, írják már alá az engedélyeket, de azok egyre inkább hajthatatlanok voltak. Végül kompromisszumos megoldás született. Magamra vállaltam, hogy elsőként én megyek el oda, ahová a kutatók a fiatalokat akarják küldeni, és ha biztonságosan, épségben visszatérek, minden szülő megadja a hozzájárulását a tanítványaim utazásához.Hatalmas téren álltam, körülöttem rengeteg ember és a teret vidám, lendületes dal töltötte be. Itt van május elseje – énekelte több száz gyerektorok, habár a körülöttem álló különböző korú emberekből álló tömegben senki sem énekelt. Lecövekeltem egy házaspár mellett. Az anya két kislány kezét fogta, akik apró zászlókat és egy-egy léggömböt tartottak a kezükben. Egy kisfiú az apja nyakába csimpaszkodva nézelődött. Apró kezében neki is ott volt a háromszínű zászló, a kék léggömböt a csuklójára kötötték. Mellettünk egy kislány sírva fakadt, amikor piros lufija felszállt a magasba és több száz hasonló társa mellett eltűnt a messzeségben.Ahogy sikerült a csoport elejére keverednem, megpillantottam egy óriási emelvényt, ahol piros nyakkendős, fehér inges gyerekek vettek körül egy férfit, aki integetve üdvözölte a lent vonulókat. Mivel a buborékban láthatatlanul tudtam mozogni, úgy döntöttem, felmegyek az emelvényre.Ekkor kezdtem el gondolkozni azon, vajon, mi célja volt a kutatóknak azzal, hogy éppen ide küldtek engem és vajon a tanítványaimat is ide akarják-e transzportálni. Azon kezdtem tanakodni, biztosan ott vagyok-e, ahol terveik szerint lennem kell? Bár be kell vallanom ez is érdekes tapasztalat volt számomra. Soha életemben nem vettem részt ilyen programon.A kiürült felvonulási tér azonban szomorúan nézett ki. Már csak az eldobált táblák, szakadt papírzászlók, kipukkadt luftballon maradványok között szétszórt cigaretta csikkek garmadája emlékeztetett a korábbi tömegre. Néhányan teherautókra dobálták a transzparenseket, de sokan egyszerűen egy fa vagy egy korlát mellé állítva szabadultak meg tőlük.
• Úgy éreztem, nincs itt már semmi keresnivalóm, de még elég sok időm volt a visszatérésig. Úgy döntöttem hát, megpróbálom hasznosan eltölteni a hátralévő órákat. Ahogy körbepillantottam, megláttam azt a családot, akik mellé korábban megérkeztem. Éppen befejezték az evést és szedelőzködni kezdtek. Kézenfekvőnek látszott őket követni, bárhová is mennek. Talán többet látok ebből a világból, mint a téren.
• Amikor végre véget ért a felvonulás, a tömeg gyorsan szétszéledt. A többség a fák között felállított sátrak felé iramodott és hosszú sorokba rendeződött. Ahogy közelebb mentem láttam, hogy ott valamiféle kolbászkákat és habzó söröket osztogatnak. A gyerekek sárga vagy rózsaszínű üveges italokat kaptak. A fák közötti füves területre pokrócokat terítettek, vagy csak egy újságot, nyilván, hogy be ne piszkolják a ruháikat és ott eszegettek, iszogattak. Itt már mindenki lezsernek és jókedvűnek látszott.
• Ahogy onnan fentről szétnéztem átláttam az egész teret. Végestelen-végig hömpölygött a tömeg. Színes kavalkádját zászlók és táblák tarkították. Középen egy viszonylag egyöntetű csoport állt. Több száz iskolás, akik zászlót tartottak a kezükben. A nagy ember köszöntője után a gyerekek tornázni kezdtek. Különféle alakzatokat képeztek karjaik, lábaik hajlítgatásával, zászlócskáik lengetésével. A nagy ember jóindulatú mosollyal szemlélte a mutatványt, amely nyilván csak a tribün magasságából állt össze képpé. Feltételeztem, hogy a lentiek számára nem nyújt különösebb élményt. Erről hamarosan meg is győződtem, amikor lekászálódtam az emelvényről. Elvegyültem a gyerekek között és figyeltem az arcukat. A legtöbben komoly figyelemmel végezték a feladataikat, alig-alig akadt, aki hibázott közülük. Viszont a hosszú erőfeszítés és a meleg megtette hatását, hol itt, hol ott roskadt össze valamelyik. Borzasztó érzés volt, amikor a mellettem álló kislány hófehér arccal a kövezetre hanyatlott és én nem tudtam felfogni. Hiába nyújtottam a karjaimat ösztönösen felé, a buborék falába ütköztem. A felnőttek nem léptek be a gyerekek közé, de két kisfiú felemelte és a hátsó sorba cipelte a lánykát. A többiek a zene ütemére gépiesen csinálták tovább a gyakorlatokat.
• Zászlók erdeje magasodott ki a tömegből, sokan táblákat vittek különféle feliratokkal. Igyekeztem jobban felmérni, hová is kerültem. Ott hagytam a családot és megindultam előre a téren. Az étert uraló dalokat időről időre megszakította egy hang, amely valamiféle jelszavakat harsogott. A kommunikátorom gyorsan alkalmazkodott a helyi nyelvhez és így hamarosan megértettem a szöveget és a feliratokat is olvasni tudtam. - Ganz Villamossági Művek - MÁV Kórház dolgozói - A dolgozó népért és a hazáért előre – ilyen és ehhez hasonló táblák mellett haladtam el, miközben körülöttem a tömeg is elindult. Lassan lépkedtek, beszélgettek, nevetgéltek, némelyek iszogattak, mások cigarettáztak. A csikkeket hanyagul a földre dobták és eltaposták. A gyerekek láthatóan élvezték a felvonulást, egyik-másik felnőtt azonban nem tűnt igazán boldognak. A nap melegen tűzött és a testesebb férfiak inge az izzadtságtól a hátukra tapadt. A nők zsebkendőikkel legyezgették magukat.
• Nem állítom, hogy ennyi huzavona után bennem nem voltak kétségek, de úgy éreztem, nincs más választásom, mint fejest ugrani a huszadik század világába, ahová egy verőfényes májusi napon érkeztem meg.
• Azonban a kétség magja már el volt vetve, és annak rendje-módja szerint ki is csirázott, és ahogy közeledett az utazás napja egyre nőtt és nőtt.
• Apa messze van még az állatkert? – nyafogta a kisfiú, és én ebből megtudtam, hová készülnek.
• Nincs messze. Majd meglátod, milyen sok érdekes állat van ott – bíztatta az apja.
• Én a majmokat szeretném megnézni először – jelentette ki a szőke copfos nagyobbik lány.
• Lesznek vízilovak is? – kérdezte a kisebbik.
• Lesznek vízilovak, majmok, zsiráfok, sőt elefántok is – felelte az anyjuk.
• Bemegyünk utána a vidámparkba? – kérdezte most a kisfiú.
• Nem, oda most nem – válaszolta az apja.
• Miért nem? – a két lány egyszerre tette fel a kérdést, amelynek hallatán valami felhő suhant át az apa arcán.
• Az már túl sokba kerülne, annyi pénzünk most nincs. Elégedjetek meg az állatkerttel – csitította őket az asszony. – Nézzétek már meg is érkeztünk!Új világunkban a genetikai kutatás eredményeinek hála a kifejlett klóntechnológiával már szinte minden állatot sikerült újraélesztenünk, amely a vérzivataros időkben nyomtalanul eltűnt a Földükről. De még egyáltalán nem voltak annyian, hogy állatkertekben mutogathassuk őket. Néhányan szabadtéri rezervátumban élnek és mi leginkább csak élethű négydimenziós vetítésekből ismerkedhetünk meg velük. Ezek itt hús-vér élőlények és talán ez volt az oka annak, hogy pont ide akarták utaztatni a gyerekeinket. Bizonyára óriási élmény lesz nekik, ha mindezt ők is láthatják – gondoltam magamban.Éppen a cápákat figyeltem elmélyülten, amelyek egy sötét barlangszerű teremben, szűk zárt akváriumokban próbáltak úszni, amikor egy gyerek megszólalt mellettem.
• Nekem is az volt! Hiába a négy dimenzió, élőben sokkal impozánsabb látvány a zsiráf, amint hosszú nyaka magasságából kicsit lesajnálóan néz le rád. Szerettem volna én is perecet nyújtani az elefántnak, hogy lássam, ahogy az ormányával a szájába dugja. Sajnos a buborék fogságában erre esélyem sem volt. Megsajnáltam a jegesmedvét, aki nem győzte újra meg újra belevetni magát a vizes árokba, hogy a forróságban lehűtse magát. A vadkacsák és vadlibák sokadalmát nézegetve nemigen értettem, miért nem repülnek el. Végül felfedeztem, hogy a szárnyaikat megnyirbálták. Barbárok – állapítottam meg mérgesen.
• A gyerekek hurrá felkiáltással előreszaladtak, de a bejárat előtt megállította őket két marcona férfi, akik zöld színű uniformist viseltek Zoo felirattal. A látogatókat csak egy kis cédula átadása után engedték be. Azokat egy apró ablaknál lehetett beszerezni, amely előtt hosszú sor kígyózott. Láttam, hogy ez bizony időigényes feladat és gondolatban elbúcsúztam a családtól. Elindultam magányos felfedező utamra. Érdekes élménynek ígérkezett megnézni, milyen is egy állatkert 1965-ben.
• Apu! Ez a bácsi nekem jött.
• Nem tud vigyázni! – dörrent nagyhangon a férfi.
• Körülnéztem, vajon kinek szól.
• Mit bámul, magához beszélek! – emelte meg még jobban a hangját.
• Időbe tellett, mire rájöttem, hozzám beszél. A kijelző panelre tekintettem, és rémültem láttam, az eltűnt én pedig szabadon állok a félhomályos teremben. Én voltam az, aki meglökte a kisfiút, de annyira elmerültem a cápa csodálatában, hogy észre sem vettem.
• Bocsánat – motyogtam és körbenéztem, vajon hol lehet egy szabad zug, ahol felmérhetem, mi a csoda történhetett. Igyekeztem eltűnni a nagyhangú férfi szeme elől.Egy félreeső padra ültem és úgy tettem, mintha az üveg mögött cikázó ezernyi színes kis halat figyelném, miközben kommunikátorom segítségével próbáltam összeköttetést találni az enyémekkel. Sikertelenül.Addig maradtam, amíg egy idős hölgy elkezdte kiterelni a megfogyatkozott látogatókat a vízi állatok birodalmából. Amikor odaért hozzám megbámulta elasztikus ruházatomat, majd megrántotta a vállát és intett, kövessem a többieket. Kimentem.Először is visszamentem a térre, ahová érkeztem. Sötétedett, a levegő erősen hűlni kezdett és én jobb híján a fák között, egy padon húztam meg magam egészen addig, míg két egyenruhás oda nem lépett hozzám és rám nem szólt:
•  
• A buborék eloszlott és eltűnt vele az esélyem is, hogy hazatérjek.
• A teremben párás meleg volt, de nem feltétlenül ettől kezdett izzadtság csorogni a hátamon. Nem értettem, mi történt. Igaz, az óta sem sikerült rájönnöm, hogyan, miért szűnt meg a kapcsolatom a saját időmmel.
• Elvtárs! Ideje hazafelé ballagni. Itt nem éjszakázhat. Vége a majálisnak.
• Mivel elsőre nem mozdultam az egyik egy hosszúkás fekete botfélével megbökdöste a vállamat.
• Na, mozgás!Azt reméltem, ha visszamegyek az érkezési pontra könnyebben megtalálnak, és hamarosan visszavisznek a saját világomba. Erősen reméltem, hogy ez is a kísérlet része. Magamban szidtam a kutatókat, amiért nem figyelmeztettek, nem készítettek fel erre a feladatra. Magamra is haragudtam, miért nem olvastam utána az 1960-as éveknek, hogy ne legyek itt ennyire idegen. Gondoltam, hagyok valami jelet a téren, ha nem is maradhatok ott sokáig, nehogy nyomomat veszítsék.
• Az összeroskadás határán voltam, amikor egy magas szőke nő hozzám lépett, jelentőségteljesen végignézett szokatlan ruházatomon és megszólított.
• Jobbnak láttam elindulni, de hogy hová menjek, arra nézve ötletem sem volt. Menet közben igyekeztem csoportok közelében haladni, azt a látszatot keltve, mintha közéjük tartoznék. Szombati nap volt. A másnapi munkaszünet miatt sokan szórakozással nyújtották meg a majálist, így egy darabig nem keltettem feltűnést. Végül hajnaltájt egyedül találtam magam egy kis téren egy híd közelében. Fáradt voltam, éhes és szomjas. Jó lett volna megpihenni, de nem mertem kockáztatni, hogy ismét a rendőrök szeme elé kerüljek.
• Honnan jöttél?
• Nem tudtam, mit válaszoljak. Azt sem, hogy megértené-e, amit mondok ezért csak megrándítottam a vállam és tovább akartam lépni, de ő megfogta a karomat.
• Megvan még a kommunikátorod? – kérdezte.
• A kommunikátorom – hebegtem – honnan veszed, hogy van kommunikátorom?
• Keserűen felnevetett.
• Mert engem is itt hagytak.
• Itt hagytak, kik?Karolina, így hívják megmentőmet, aki nélkül valószínűleg elpusztultam volna az ismeretlen huszadik század közepén, elmagyarázta, nem egyedüliként jártam így. Időről-időre akadnak utazók, akik ismeretlen okból beragadva az idő szövevényébe, soha sem jutnak vissza saját dimenzióikba.Kevesen tudnak igazán beilleszkedni ezekbe a régi, de számukra új világokba. Én, hála Karolinának e kevesek közé tartozom. Bár nekem sem volt könnyű!Több mint tíz év telt el az óta, hogy a múltba érkeztem. Hosszan sorolhatnám a viszontagságokat, amelyeken az első időkben keresztülmentem. Én nem vagyok egy Livingstone, nem akartam eltűnni az enyémek szeme elől. Hosszú álmatlan éjszakákon át töprengtem azon, vajon én követtem el valamit, amitől meghibásodott a rendszer, vagy mégsem volt olyan stabil, mint a kutatók állították. Erre azonban sohasem kaptam választ. Sokáig rendszeresen visszajártam a térre, hogy rám találjanak, ha keresnének. Mostanra már csak május elsején megyek oda.Az íráshoz egy Robotron elektronikus írógépet használok. Gyakran visszasírom a múltat (vagy, ha úgy tetszik, a jövőt), amikor gondolataim rögzítéséhez nem volt szükség az ujjaimra. 
• Sokszor gondolok a tanítványaimra. Vajon, mi lett belőlük? Remélem, okulva az engem ért katasztrófából, mégsem engedték őket a múltba kirándulni.
• Ebben a világban most 1975-öt írunk. Mára megtaláltam a helyemet. Író vagyok. Sci-fi novellákat, regényeket írok. Fő témám az időutazás. Írásaim nemcsak pénzkereseti források, megpróbálom velük felhívni a figyelmet arra a veszélyre, amely felé ezekben az években az emberiség száguld. Sajnos, kevesen értik meg a figyelmeztetést.
•  
• Akik a jövőben ragadnak, azok valószínűleg haza tudnak menni, hiszen az időutazást ott már ismerik. A múltban erre nincs esély. Itt, aki nyíltan időutazónak vallja magát, azt egyszerűen őrültnek nézik. Ha egyedül maradnak többnyire zárt intézetekben végzik. Gyakran belehalnak az ismeretlen kihívásokba. Némely népek az őrülteket szentként tisztelik, és akik ilyen területen ragadnak, nagy karriert futhatnak be szent emberként, sámánként, varázslóként.
• Nem állítom, hogy értelmesen társalogtam, de érthető módon nehezen kezeltem a hatalmas sokkot, ami ért a megszokott, kényelmes kis világom elvesztésével.

Mint templom megfakult kövén

A fájó alkonyat

Szívemen úgy ül a bánat

Elmúlt időket

Eltűnt emlékeket

Idéz

Lábam sárguló avarban tapos

A hűlő nap alatt

Lelkemben nyár heve csitul

Megszökött évek

Csöndje feszül

Belül

Mint síron tündöklő gyertyák

Fényén az áhítat

Emlékeimben úgy élnek

Holt szeretteink

S a léggé vált

Szavak

Őszben bolyongunk megint

Újra siratjuk őket

Kik elmentek tőlünk rég

S mégis maradnak

Örökkön örökké

Velünk

Régi barátom látogatott meg tegnap, hosszan beszélgettünk. Ez az ő története.

Amikor az egész modern világ azzal volt elfoglalva, hogy az ezerkilencszázas évekből átlép a kétezres évekbe, éppen egyedül voltam. Az élettársammal való kapcsolatomnak vége szakadt, de kivételesen a pénznek szokatlanul bővében voltam. Éppen akkor sikerült végre eladnom a házamat.

Úgy gondoltam, ez egy soha vissza nem térő alkalom. Végesre szabott emberi létem során, többé nem lesz lehetőségem megünnepelni még egy másik évszázadot sem, nemhogy egy évezredet. Adjuk meg hát a módját! – gondoltam.

Legyen különleges, örökre emlékezetes. Kiötlöttem, hogy elutazom valahová, valami nagyon jó helyre és ott köszöntöm a kétezredik évet.

Gondolkoztam Izlandon. Elképzeltem, hogy egy forró gejzír közepén csücsülök, kezemben egy pohár jéghideg pezsgővel és így ünneplem meg ezt a jeles évfordulót. De akkoriban – nem lévén még a maihoz hasonló könnyen használható internet – nehéz volt megszervezni egy ilyen utat. Belegondoltam, hogy mi van, ha rosszul sül el. Elkövetkezik a nagy pillanat és én – miközben háromszázezer izlandi eufóriában tombol – egy szállodai szobában ülök egyedül, és gejzír helyett maximum a zuhanyból folyó forró vizet élvezhetem. Lelombozó vízió volt.

Hosszas mérlegelés után végül Barcelona mellett döntöttem. Jól bírom a nyelvet, a hely gyönyörű és nincs is túl messze.

Szilveszter napján érkeztem meg a városba. Becsekkoltam a szállodámba, előkészítettem, a minden eshetőségre számítva már itthon beszerzett, különleges pezsgőt.

Estefelé a palackot a hónom alá csapva kisétáltam a város világhírű utcájára, a Rambla-ra, ahol mindig pezseg az élet. Azon a napon már órákkal éjfél előtt rengetegen nyüzsögtek a korzón. Belevetettem magam a tömegbe és vidáman sodródtam velük én is. Egy darabig…

Utólag nemigen sikerült beazonosítanom a pillanatot, amikor egyszerre elszállt a jókedvem. Elkezdett riasztani a rengeteg ember, a tömeg, amely magával ragadott és rám telepedett. Önállóan szinte már lépni sem tudtam. Csurgott rólam a víz, szabályosan remegtem. Behúzódtam egy kapu alá és onnan néztem az emberáradatot, amely amőbaként hullámzott. Zene, kiáltozás, beszédfoszlányok törték át az állandósult hangzavart és kúsztak be hozzám, a kapualjba. Nem sokáig bírtam. Még éjfél előtt visszamenekültem a szállodai szobámba. Miközben odakint magasba csaptak az éjfélt, meg a vele születő új évezredet köszöntő üdvrivalgások és a tűzijáték fényei bevilágították magányos szobámat én keserű szájízzel kortyolgattam méregdrága pezsgőmet, ami egyáltalán nem ízlett. Végül ágyba bújtam és hamarosan elaludtam.

Január elsején egy elveszett illúzióval szegényebben, de tiszta fejjel, ragyogó napsütésre ébredtem. Bőségesen megreggeliztem a szállodában és sétára indultam.

A tenger felé vettem az irányt és a napfényben fürdő víztükör látványa egy-kettőre feledtette velem az előző este lidércnyomását. Szeretem a tengert és ezen a napon minden szépségét elém tárta, mintegy kárpótlásul.

A Halászsétányon ballagva az a képtelen ötletem támadt, hogy nekem ebben a vízben meg kell mártóznom. Bár a Nap ezer ágra sütött, mégiscsak január volt és a parton mindenki kiskabátban, de legalább pulóverben sétált. A vízben nem volt senki.

Én azonban nem bírtam kiverni a fejemből a kísértő gondolatot, végül a tettek mezejére léptem. Közelebb mentem a vízhez, egy alkalmas helyen alsó nadrágra vetkőztem és bemasíroztam a tengerbe. Körülbelül öt-hat perc után, megnyugodva, hogy megtettem, kijöttem a vízből és öltözködni kezdtem. Egy diszkrét mozdulattal lehúztam vizes alsómat, majd magamra kaptam a nadrágomat. A fehérneműt kicsavartam és a zsebembe gyűrtem. Hanyagul elsétáltam a bámészkodók előtt és kicsivel később beültem egy kisvendéglőbe, ahol megrendeltem egy méretes tál tengeri ínyencséget és egy nagy üveg Sangriát. Mivel a vizes alsónadrág átnedvesítette a ruhámat, a székem aljára terítettem száradni.

Az étel friss volt, bőséges és ízletes. Kiválóan csúszott rá a több személyre mértezett boros ital. El is fogyott hamarosan. Nincs mit tagadni, sikerült egy kicsit becsípnem. A világ újra szép lett, elfelejtettem az előző napi csalódásomat és miután a feltűnően csinos, fekete szemű pincérlánnyal megegyeztem, hogy elfogadja a bankkártyámat, elégedettem visszaballagtam a parti sétányra. Ott időközben már erősen megszaporodtak a sétálók, egyre többen élvezték a napsütéses szép januári napot.

Éppen egy népes turista csapat közé keveredtem, amikor kiabálást hallottam a hátam mögött. „Szenyor, szenyor!” Ahogy hátra néztem, a dögös pincérlányt láttam, amint felém fut. Egyik kezében a bankkártyámat emelve magasba, a másikban a félig megszáradt alsó nadrágomat.

A turistacsoport nő tagjai – miközben én elhűlve meredtem zászlóként lengetett alsómra - csodálkozva bámulták a jelenetet. Aztán először halkan kuncogni, majd hangosan nevetni kezdtek. A férfiak azonban szemügyre véve a lányt, majd engem is, elismerő, sőt csodáló pillantásokat vetettek rám. Látszott, hogy nagyot nőttem a szemükben. Egyikük még a kezemet is megrázta.

Mindent összevetve, elmondhatom, átlépésem az új évezredbe, igazán emlékezetesre sikerült.

Ében fürtjeid

Szűz fényét közös telünk

Hószínre festi

-.-

Királynő teste

Méhfürtös kaptár mélye

Zümmögő tavasz

-.-

Függőleges fürt

Vízszintesre tekerve

Szerény esély

-.-

Szőlőszem terhe

Édes mézfürtös éden

Bacchus öröme

-.-

  Ehető virág

Banánfürtbe rejtett hév

Forró nyár éke

-.-

Csillagfürt méze

Múlt nyarunk szenvedélye

Éj mélyi remény

Kata korán ébredt azon a reggelen. Félálomban hallgatta a ház neszeit. Kristóf egyenletesen szuszogott mellette. Hallotta, amint Panka a szomszéd szobában a másik oldalára fordul. Szinte látta, ahogy magához húzza Bendegúzt, az elnyűtt plüss kedvencet. Elmosolyodott.

Fel kellene kelni. Ekkor Kristóf megfordult és ugyanazzal a mozdulattal átölelte őt is. Nem volt szíve felébreszteni, ezért nem mozdult. Pár perc még belefér – gondolta - és lehunyta a szemét. Amikor újra kinyitotta és ránézett az órára, megrémült. Felpattant. Kristóf is felült.

• Mi történt? – kérdezte.
• Elaludtam, elaludtunk! – válaszolta ijedten.
• Ne kapkodjatok, - nyugtatgatta a férje - vigyétek el a kocsit, én ráérek később beérni, majd ma busszal megyek.
• Jó! – bólintott hálásan.

Tudta, mekkora áldozat ez Kristóftól, hiszen az ő munkahelye a városon kívül van és napközben a munkájához is gyakran kell a kocsi. De már nem volt más megoldás. Ha elkésik annak beláthatatlan következményei lesznek. Fontos japán befektetők érkeznek ma az irodába. Tegnap éjjel ugyan befejezte a prezentációját, de még a meeting előtt át kell, hogy nézze. Pankának pedig este azt ígérte, ő viszi el az oviba.

A munka fontos. A gyereknek tett ígéret szent.

• Menj, készüljetek, majd én megcsinálom a kávét és a kakaót! – noszogatta Kristóf.
• Rendben. Köszönöm – válaszolta Kata – miközben sokadszor nyugtázta magában boldogan, milyen szerencsés, hogy ilyen férje van. Elismert szakember és csodás férj, apa. A barátnői el sem hiszik, hogy úgy is lehet élni, mint ők. Manapság, amikor minden második házasság pillanatok alatt tönkremegy.

Mára nem készítette ki a kislány ruháit, ahogy máskor szokta, mert a prezentációhoz késve kapta meg az adatokat. Késő éjszakáig azon dolgozott.

Lázasan kezdte kihuzigálni a fiókokat. Elsőként egy zöld ruhácska akadt a kezébe. Mosolyogva ejtette vissza a fiókba. Eszébe jutott, hogy a kislány legutóbb nem volt hajlandó felvenni a ruhát, mert az egyik kisfiú az oviban azt mondta neki: „olyan benne, mint egy zöld tök”.

Szerencsére hamar megtalálta a lila kantáros szoknyát, Panka egyik kedvencét.

• Ez jó lesz? – kérdezte az álmosan nyújtózkodó kislányt.
• Ez jó, ez jó, ezt nagyon szeretem! - jött a vidám válasz.
• Akkor egy-kettő öltözz fel és menj a konyhába! Idd meg a kakaódat. Én meg megyek a fürdőszobába.

Villámgyorsan lezuhanyozott. Öltözködés közben mosolyogva hallgatta, amint Panka arról faggatja Kristófot, felveheti-e a lila szoknyához a lila cipőjét, amit a mami a születésnapjára vett neki. Hallotta a férje nevetését:

• Viccelsz Hercegnőm? Hiszen tél van. Csizma kell és anorák. Lehet, hogy ma még hó is lesz. Nézz csak ki az ablakon, minden csupa fagy.

Miután elkészült, Kata felhörpintette a kávéját, puszit lehelt Kristóf arcára és már indultak is. Alig léptek ki a kapun, Panka felkiáltott:

• Anya! A torna táska fent maradt, ma reggel torna lesz az oviban.

Istenem, gondolta, lassan már kocsival is elkésünk. De nem volt mit tenni, meggyőzni a kislányt, hogy tornadressz nélkül is van élet az oviban, lehetetlennek tűnt.

 Gyorsan bekötötte a kislányt a gyerekülésbe, és vele együtt Bendegúzt is. Ahogy kikanyarodott az utcájukból, megérezte, mennyire csúszik az út, amely gödrökkel és kátyúkkal volt tele. Ez az út is, mint oly sok másik a városban, régen rászolgált már egy alapos felújításra.

A korai óra ellenére a forgalom már javában pörgött és sokakat nem érdekelt, sem a fagy, sem az út minősége. Mindenki le akarta győzni az időt. A kocsisor meglódult amint a lámpa zöldre váltott. Fel kellett vennie neki is a ritmust. Besorolt egy nagy csillogó fekete autó mögé, amely folyamatosan gyorsult.

Messziről már látszott a vasúti átjáró. Ha nem jön vonat és nem kell megállni, öt perc múlva az oviban leszünk - számolgatta. 10 perc, amíg átöltözteti a kislányt, azután 15 perc alatt beérhet az irodába. Akkor még lesz ideje megnézni a prezit.

Itt tartott gondolatban, amikor a fekete autó átrobogott előtte a síneken. Követte.

Ahogy balra pillantott, rémület hasított belé…

• Úristen, a vonat!

Rátaposott a fékre. Elkésett! A kocsi a jeges átjárón kontrollálhatatlanul csúszott a sínek felé. Még hallotta a hatalmas csattanást.

• Panka! – sikoltotta.

A fekete autó, amely a piros jelzés ellenére átszáguldott a vasúti átjárón, a csattanásra sem áll meg.

A vonat fékezés közben még több tíz méteren át tolta maga előtt az egyre felismerhetetlenebbé váló kis szürke autót. A sínek szikrákat hánytak a kíméletlen súrlódástól.

Az utasok a vagonokban egymásnak dőltek, jajveszékeltek, kiabáltak. A mozdonyvezető az iszonyattól kimeredt szemmel bámult az előtte sztaniolpapírként összegyűrődő kocsira. Keze a vészféken görcsbe merevedett.

• Istenem, miért pont velem történik ez? Magasságos jó Isten, miért teszed ezt velem?! - sóhajtotta a fülke csendjébe.

 Kristóf másfél órás utazás után, többszöri átszállással érkezett a munkahelyére. Egész úton az új szoftverre gondolt, amelynek az utolsó próbájára készült az általa vezetett kis fejlesztői csapat.

A számítógépekkel és hatalmas képernyőkkel telezsúfolt teremben óriási ováció fogadta, amikor lefutott a program. Minden tökéletesen működött. Végre elkészült. Hónapok munkája célba ért. A fiatal informatikusok széles mosollyal, egymás hátát lapogatva ünnepelték sikerüket. Sorban egymás után, lelkes gratulációkkal halmozták el Kristófot, akiről végre lefoszlott az elmúlt hetek szorongása.

Amikor a titkárnő belépett az ajtón észre sem vették.

• Kristóf téged keresnek! – szólt be a szobába a nő. Egyikük sem figyelt fel a fura hangsúlyra. Kétszer kellett szólnia, hogy egyáltalán meghallják.
• Ki keres? – fordult még mindig mosolyogva a nő felé Kristóf.
• Két rendőr vár.

Később gyakran megpróbált visszaemlékezni arra, pontosan mit is mondott neki a rendőr. De mindig csak egy szóig jutott, és itt elakadt, mint akkor is: Áldozatok.

- Miféle áldozatok? Mi közöm van nekem ehhez? – Ennél a pontnál leblokkolt az agya. A mérhetetlen kontraszt az öröm és a döbbenet között, jéggé dermesztett benne mindent.

 Kristóf nem is az autót látta meg először a síneken, hanem Bendegúzt. Az elmaradhatatlan plüss - ezúttal Panka nélkül - sértetlenül hevert a sínek mellett a kőzúzalékon. Ez volt az a pillanat, amikor belehasított a felismerés: ez tényleg vele, velük történik!

 A külvárosi vasúti átjáróra két héttel a baleset után felszerelték azt a sorompót, amelyre a környék lakói évek óta vártak.

-rame-

Forró levegőben sétálok az ismerős úton

A napfény ragyogása megkopott a hosszú nyár alatt

Lábam elé fénylő bőrű barna gesztenyék gurulnak

Érett szőlőfürtök között buzgó darazsak zsonganak

Megfakultak már a tavaszi zöldek és a nyári vörösek

A harsány sárga napraforgó szirmok mind lehulltak

A bágyadt szél megfáradt leveleket sodor felém

Rajtuk küldi az ősz csendes üzenetét

Zörgő kukoricaszárak nehéz terhüket még őrzik

De a búzamagok lisztté nemesültek már

Nemsokára kiürül a határ

A fészkekből kirepül minden fecskepár

De én bátran sétálok tovább az ismerős úton

Mert már nem vagyok egyedül

Meleg kezedbe rejtem kezemet

Nem riaszt az ősz

Nem bánom a telet sem

Mert mi vagyunk a nyár

Te és én

-.-

Úgy ölel át a ritmus és a zene

Ahogy te ölelsz Kedvesem

Nevetve ringatva szeretve

Átvezet minket az életen

Simogat a dallam

Majd felpörget

Röppen a szoknya

Dobban a láb

Áttáncoljuk az éjszakát

Táncolunk együtt

A megmaradt napokon

Egyetlen vágyunk

Hogy soká tartson

Mindennap ajándék

Miénk a ritmus

Miénk a zene

Úgy ölelj át ahogy én szeretem

S én úgy ölellek ahogy te szereted

-.-

Szél süvít a kertek alatt nagy idő közelít

Emésztő hevét a nyár veszni hagyta

Borongó őszi napok árnyát

Avarból szőtt szemfedél takarja

Ágaskodnak csupasz ágak

Reszkető madár ül fák hegyén

Zsákjából kirázza terhét

Fehér gúnyát ölt a tél

Elmerengek csendben halkan

Barátokról kik elmaradtak

Akik az úton elhullottak

Hová tűntek merre bújnak

Emlékeink rejtekében

Árnylétüket mint puha párna

Lelkünk csendben betakarja

Kövezetlen utam végén

Ha a göröngyök már mind elkoptak

Én is ilyen árnyék leszek

Temetetlen álmaimat

A süvítő szél mind elhordja

-.-

Mint útszélre sodort apró kavicsok

Emlékeim úgy sorakoznak bennem

Egyszer összekoccannak máskor elsimulnak

Van köztük márvány-fehér és gyémánt-fekete

Mélytüzű vörös fénylő arany veretben

S van egyszerű egérszürke is

De mind az enyém

Némelyik könnyet csal a szemembe

Mint a tüskés téli szél

Másik testem-lelkemet hevíti

S mint égi tűz lánggal ég

Néha hegytetőről nézek alá

Máskor tenger mélyén kutatok

Csillogó gyöngy után

Összegyűjtött kavicsaim

Lelkembe zárva őrizem

Egyszer-egyszer előveszem

És egyenként megmutatom neked

 -rame-

Szeretem a vízeséseket. Utazásaim során számos szebbnél szebb vízesést láttam már. A magasból lezúduló víz látványa mindig elvarázsol. Ezen a nyáron kedvesemmel elhatároztuk, hogy meglátogatjuk a Plitvicei-tavak Nemzeti Parkot, ahol a látogatók egy természet alkotta mesés vízi világ rejtelmeibe merülhetnek el. A Park 1979 óta az UNESCO világörökség listáján is szerepel.

Alighogy beléptünk a tavak birodalmába mellbevágott bennünket a csoda.

 Tomboló zöldek

Fény-árny szimfónia

Bujkáló vizek

Két mészkőhegyvonulat találkozásánál több kisebb folyó fut össze és hoz létre egy egységes tórendszert. A tavak és vízesések környezetében burjánzó páratlan szépségű növényvilág védett állatok és növények otthona.

A fák szimbiózisban élnek a tavakkal, gyökereik gyakran vízben állnak. A nyolc-tíz méter mély tavakban a víz olyan tiszta és nyugodt, hogy a fenéken enyésző faágak, mintha csak karnyújtásnyira hevernének a felszíntől.

 Sugárzó égbolt

Áttetsző víztükör mély

Halott faágak

A 636 méteres magasságból lezúduló Felső-tó vize - bizonyítva, hogy itt tényleg a víz az úr - minden akadályt áttörve, mészkősziklákon keresztül száguldva jut le a 133 méteren elterülő alsó tórendszerig. Évszázados futásában a víz számtalan szebbnél szebb vízesést hozott létre. Egy-egy sziklafal olyan, mint egy hatalmas rosta, amelynek minden lyukából árad a víz. Az árnyas fák alatt kanyargó fapallókon a látogatók a vízesések hűvös párájában élvezhetik a természet utolérhetetlen szépségét.

Szikláról csorgó

Csillogó cseppek árja

Kőtörő erő

 Felfoghatatlan számomra, hogy képes az ember ilyen csodákat is tönkretenni. A Dél-szláv háború a Nemzeti Parkot sem kímélte. A látogatók számára kialakított utak, épületek elpusztultak. Az állat és növényvilág komoly sérüléseket szenvedett. Mára győzött a természet ereje és a Park visszanyerte korábbi szépségét.

 Százkarú holt ág

Csillámló víz hűvösén

Múlt álmok őre

Szerencsére az ember nemcsak pusztítani, építeni is képes. Nemzetközi összefogással sikerült újra látogathatóvá tenni a parkot. Minden nyáron milliók látogatnak ide, hogy élvezzék a természet által létrehozott földi paradicsomot. Lenyűgöző szépsége felejthetetlen élménnyel ajándékozott meg bennünket.

 Kék szitakötő

Halványlila ciklámen

Hűs víz zenéje

Óh te szeszélyes

Bolondos április

Mit csalogatsz engem megint

Tegnap még nyár volt

Majd eljött a tavasz

Most meg már őszi felhőkkel riogatsz

Nézz szét a kiskertben

Már a pipacsok nyílnak

Szétterül a légben a jácint illat

Hogy kerül most ide

Borzongató szeled

Virágokat búsító

Hideg leheleted

Na jó megengedem

Eső az kell nekünk

Magoknak odalent

Csírázni van kedvük

De be kell látnod végre

Meleg is kell nekik

Nem fázhatnak meg apró

Kis leveleik idekint

Ne feledd szeretlek

Úgy általában

De ezzel csak eljátszod

Barátságomat

Kérlek hozd vissza

A napfényes tavaszt

Nem kell még a nyár

Ráér később is az

De a tavasz

A tavasz az kell nekünk

Ősz sem illik hozzád

Se hideg reggelünk

Hagyd hát elsuhanni

Tavaszi szellőid enged

Táncra kelni

Szórják be bátran kertemet

Rózsaszín szirmokkal

Nőjön a zsenge fű

Piruljon tulipán

Ne fázzon az a kis rigó

Ott az orgonafán