Azon a reggelen, amikor beléptem az osztályterembe a szokásos kép fogadott. Tanítványaim közül néhányan az ablaknál álltak és élénken beszélgettek, mások az asztaluknál ültek és számítógépükbe mélyedtek, ujjaik szélsebesen repkedtek a klaviatúra fölött. Ezt a szokásukat soha nem értettem. Ezerszer könnyebb gondolati kapcsolat útján érintkezni a géppel, mint az ujjainkkal nyomkodni a szenzorokat. Ezt az avítt szokásukat néhányan gondolkozásuk sebességével magyarázták, mások pedig azzal, hogy könnyebb a fejükben lévő kavalkádból kiválogatni az éppen rögzíteni kívánt szálakat, mint megértetni a géppel, melyiket kövesse.

Nos, én nem tudom. Jómagam szinte soha nem használom az ujjaimat az elméleti munkáimhoz.

Meglepetésemre már ketten is voltak köztük, akik egy tökéletesen idejétmúlt foglalkozásba merültek. Ez valami vírus lehet – gondoltam. Egészen a múlt hétig, csak Léna buta szokása volt, hogy könyvet hordott magánál és azt olvasta minden szabadidejében, de most már Iván is egy színes táblájú könyvbe bújt, szeme szélsebesen követte a nyomtatott sorokat. Vajon, honnan szereznek be ilyesmit? Na, mindegy ez is elmúlik majd, mint minden más divatőrület, amely időről időre megfertőzi az ifjúságot. A kollégáim szerint minél kevesebbet piszkáljuk érte őket, annál hamarabb abbahagyják. Remélem, igazuk van.

Hangosan köszöntem, mire mind a tizennégyen felém fordultak, illetve valójában csak tizenketten. Az a kettő, aki a könyvével volt elfoglalva alig egy pillanatra emelte fel szemét a sorokról.

A hátam mögött az egész falat betöltő oktató panelen ekkor kigyulladt a kilencórás figyelmeztetés, jelezve, hogy a tanítási idő megkezdődött. Egy határozott gondolattal leállítottam és az osztályomhoz fordultam.

• Lennétek szívesek leülni egy kis időre?
• Hogyne, máris – Peter most sem tudta megállni, hogy közbeszóljon. Soha nem tudott szó nélkül megcsinálni semmit. Egyébként jó srác, kedvelem, de ez az örökös locsogás…
• Én inkább állnék – Katarina szokás szerint járkálni készült az óra alatt.A többiek csodálkozó mormogással, de szó nélkül indultak a helyükre.
• Korábban azt hittem azért mászkál állandóan, mert így jobban fog az agya, de valójában az új, meg új ruha kreálmányait tette naponta közszemlére. Kreatív agyát nem a tudomány, hanem a ruhatervezés foglalkoztatta és meggyőződésem, hogy éjszakánként gyorsalvással oldotta meg a pihenését, mert így több ideje maradt a másnapi toalettje tervezgetésére.
• Léna, Iván! Letennétek néhány percre a könyveiteket?
• Felszólításomra két álmodozó szempár meredt rám. Az volt az érzésem, azt sem tudják, hol vannak. De szerencsére egy-két pislantás után ők is csatlakoztak élénken figyelő társaikhoz.
• Szeretném ma megbeszélni veletek az osztálykirándulás részleteit. Az igazgatóság és a szülői tanács jóváhagyta a tervünket és a tanév végén elmehetünk egy rövid időutazásra.
• Hurrá! – a többség egyöntetű felkiáltással jelezte lelkesedését.
• Csak egy rövidre? – Jánosnak, az örök elégedetlenkendőnek morgását már megszoktam.
• Hová mehetünk?
• Milyen messzire?
• A múltba vagy a jövőbe?
• Izgatott kérdések záporoztak felém, de én egyelőre figyelmen kívül hagytam mindet és megkérdeztem.
• Volt már valaki közületek időutazáson?
• Ja, én már voltam – a válasz egy nyurga szemüveges fiútól, Dávidtól, érkezett, szeplős arcán pirosság ömlött szét, amikor hozzátette – büntetésből.
• Mindnyájan meglepetten fordultunk felé. Ő folytatta:
• Apám, tavaly amikor meglátta a bizonyítványomat és a galaktikából kapott négyesemet, úgy döntött, visszaküld a hatodikba, hogy végre tisztességesen megtanuljam a bolygók viselkedési technológiáját. Mondhatom pocsék érzés volt ott ülni a kis taknyosok között és újra olyan alapdolgokkal foglalkozni, mint ők. Ráadásul jó egy fejjel magasabb vagyok náluk és örökösen bevertem a fejemet a szimulációs panelekbe.
• Miért nem meséltél róla eddig? – csodálkoztam.
• Hát ezért – mutatott a körülötte ülőkre, akik hangos nevetésben törtek ki, amint befejezte a mondandóját.Amióta az időutazás már nem számít különlegességnek és a Globális Nagy Tanács megalkotta a mindenkire érvényes szabályrendszerét, gyakorlatilag bárki utazhat, bár a feltételek meglehetősen szigorúak. Minden utazást engedélyeztetni kell és többnyire csak huszonöt éves kor felett adnak rá engedélyt néhány kivételtől eltekintve. Akkor is csak csoportosan és vizsgázott kísérővel mehet mindenki. Az utazók létszámára pedig évente felülvizsgált szigorú kvótát vezettek be. Ez azonban teljes mértékben érthető is, hiszen a legkisebb beavatkozás a múltunkba, vagy a jövőnkbe végzetes következményekkel járhatna a világunkra nézve.(Az a titkos szerzetesrend, amely ezt okozta, időgépestől eltűnt a történelem süllyesztőjében. Azonban a feljegyzéseiket rejtő ólommal borított szekrényt az Alpokban egy földrengés felszínre hozta olyan másfél évszázaddal ezelőtt. Ez a felfedezés nagy lökést adott a modernkori időutazás kutatás fejlődésének.)Dávid persze még különlegesebb helyzetben van, mint a többiek. Az édesapja az időutazás kutatás elismert tudósa, tagja a Tudományos Tanácsnak és nyilván kutatási céllal vitette fiát néhány évvel vissza az időben. (Később meg is kérdeztem őt erről és megerősítette, hogy egy oktatási kísérlet része volt Dávid visszaküldése. Kapóra jött neki a fia viszonylag gyengébb osztályzata. Így nem kellett „külsőst” bevonni a kísérletbe.)
• A mi osztályunk egészen különleges helyzetben van, ennek köszönhettük az engedélyt, amely ebben a korosztályban rendkívül ritka. Ez a tizennégy fiatal kiemelkedően kreatív és rendkívül okos csapatot alkot. Egyaránt kiválóak a tanulásban és a sportban. Rendszeresen megnyerik a legmagasabb szintű tanulmányi versenyeket és számos éremmel büszkélkedhetnek a különböző szellemi és fizikai sportokban. Ennek ellenére nincsenek elszállva maguktól, nem nagyképűek, a tudományokhoz illő szerénységgel viszonyulnak. Már a Globális Nagy Tanács is felfigyelt a csapatra. Mindenki úgy tekint rájuk, mint a jövő vezető egyéniségeire. Beleértve Petert, Katarinát és természetesen Dávidot is.
• Ma is megborzongok, ha eszembe jut, mit okozott az a felelőtlen amatőr utazás, amely egy óriási robbanást okozott a földtörténet őskorában. Ez az ostoba hiba eltörölte a Földről a dinoszauruszokat és gyökeresen más irányt szabott a fejlődésnek. Bár, ha jól bele gondolok, azért ez mégsem olyan nagy baj. Hol lennénk ma, ha a dínók uralnák a Földet!
• Nem tudtam őket hibáztatni, pedig általában nem nevetjük ki egymást, ez egy alapvető szabály nálunk. De ahogy elnéztem a szeplős, vörös arcot és hallgattam a keserű hangot, amely egy olyan büntetésről panaszkodott, amit sokan még így is jutalomnak tekintettek volna, én sem tudtam elrejteni egy apró mosolyt.
• Azt azért tudod, min nevetnek? – kérdeztem, megakasztva ezzel a derültség áradását. – Olyan dolgot mondasz büntetésnek, amit bárki jutalomnak érezne.
• Köszönöm szépen az ilyen jutalmat – morogta a fiú.
• Kérdezd meg apádat, ha állattanból megbukom, visszaküldene, mondjuk egy huszadik századi szafari parkba vagy egy középkori esőerdőbe? – poénkodott Iván, aki számos kitüntetést szerzett már kimagasló biológiai tudásával.Azt eddig még nem említettem, hogy a normál turisták akkoriban két módját választhatták az időutazásnak. Az aktív szisztémában – amelyen Dávid is részt vett – az utazók belesimulhattak a megcélzott időszelet életébe. Míg a passzívban külső szemlélőként, mintegy élő adásként figyelhették az eseményeket a kiválasztott helyszínen és időben.Vájtagyú csapatomnak már az időutazás megemlítésére beindult a fantáziája. Mindegyikük a maga érdeklődésének megfelelően képzelte el, hová fogunk menni és mi mindent fogunk majd megtapasztalni. Katarina például már a Riói karnevál múlt évezredi forgatagában érezte magát és gondolatban máris csillogó táncruhát tervezett magának. János a jövőbe kívánkozott, mert a robotika távlatai megismerésének csillapíthatatlan vágya vezérelte. Léna – érthető módon – a világ legnagyobb könyvtárába, Washington DC-be álmodta magát és már előre kesergett amiatt, hogy csak rövid időt tölthet a közel negyvenmillió könyv között.
• Amikor egy kicsit elcsendesedtek, pótoltam a mulasztást, és ahogy elült a csalódott moraj, amely bejelentésemet kísérte, folytattam mondanivalómat.
• Amikor bejelentettem az időutazást, elkövettem azt a hibát, hogy nem mondtam meg azonnal, milyen típusú utat kaptunk. Így aztán időbe telt mire lecsillapítottam az osztályt, és visszanyertem a figyelmüket.
• Dávid szóra sem méltatta sem őt sem a többieket. Belesüllyedt a székébe, nem nézett egyikünkre sem, és csak remélni mertem, hogy ennek ellenére figyel rám.
• Azt reméltem, nagyobb lelkesedéssel fogadjátok ezt az egyedülálló lehetőséget – néztem jelentőségteljesen egyik tanítványomról a másikra. – Nem gondoljátok, hogy bárki más örömkönnyeket hullatna, ha ilyen ajándékot kapna?
• Persze, de olyan szép volt elképzelni, hogy odaülhetnénk például az utolsó vacsora asztalához és élőben hallgathatnánk Jézust – eresztett meg egy tréfát Thomas, aki pontosan ismerte az időutazások eddigi felfedezéseit. Így azt is, hogy tudósaink hiába próbálták mindeddig bizonyítani a tényt, hogy valóban ott és úgy zajlott az a bizonyos utolsó vacsora, mint azt az írásos emlékeinkből ismerjük.
• Mielőtt elkezdődött volna az ötletek áramlása, közbeszóltam.
• Vigasztalásul el kell mondanom nektek, nem akármilyen passzív utazásra kaptunk lehetőséget. Az elmúlt hetekben befejeződött egy új fejlesztés tesztüzeme és mi lehetünk az elsők, akik a hivatásosok után kipróbálhatják.
• Hú, csak nem a buborékos változat – csillant fel Dávid szeme – az nagyon király!
• Mi az a buborékos változat? – kérdezték egyszerre többen is.
• Majdnem olyan, mint az aktív, legalábbis apám szerint, bár túl sok részletet nem árult el eddig – vonta meg a vállát Dávid.
• Így valahogy – bólintottam -, de majd a szakemberek pontosan elmagyarázzák. Addig viszont térjünk rá a mai tananyagunkra.A következő két hétben napjaink jelentős része a felkészüléssel ment el. A kutatók részletesen elmagyarázták, hogyan működik az a védőernyő, amelyet a diákok egyszerűen – Dávid szóhasználatát átvéve - csak buboréknak hívtak.A szülők vonakodva bár, de megadták beleegyezésüket azzal a kikötéssel, hogy nem küldenek minket erőszakos, háborús környezetbe és minden egyéb tekintetben garantáltan biztonságban lesznek a gyerekeik. Ennek nem minden diák örült, néhányan szívesen belekóstoltak volna abba a világba, amelyben a korabeli fegyvereké volt a főszerep.Néhány évszázaddal ezelőtt kis híján sikerült elpusztítani az egész bolygót. A korábban hétmilliárdos népesség kétmilliárd alá csökkent. A műanyagokkal és atomhulladékokkal szennyezett földek és vizek milliók pusztulását okozták. A genetikai károsodások miatt egyre kevesebb életképes gyerek született. Ugyanakkor még ennyi ember számára is nehéz volt előteremteni elegendő élelmet és tiszta ivóvizet. Miközben az olyan klasszikus értékek, mint az arany meg a drágakő egyre kevesebbet értek, a legfőbb érték a víz lett. Harc folyt mindenért. Élelemért, vízért, energiahordozókért, művelhető földterületért.Tudósok elszigetelt csoportjai és elszánt aktivisták folytattak elkeseredett harcot az emberiség és a Föld túléléséért. Küzdelmük gyümölcse lassan érett be. De – szinte a huszonnegyedik órában – elérték, hogy a kevesek által felhalmozott gazdagság az emberiség megmentését és ne néhányak luxus túlélését szolgálja.Azok a szülők, akik ismerték a háborúk borzalmait, nem akarták kitenni gyerekeiket ilyen traumának. Mivel első kézből akarták megismerni az új technológiát és annak lehetséges buktatóit a kutatók tájékoztatót szerveztek számukra. Ezen Dávid édesapja személyesen nyugtatta meg őket, hogy kizárólag biztonságos környezetbe fogunk utazni.
• Ma már nemcsak reklám szlogen, hanem mindennapi valóság, hogy az ember a legfőbb érték. Minden gazdasági potenciál ennek van alárendelve. Kutatásra, fejlesztésre fordítjuk a legtöbb energiát és ezzel korábban elképzelhetetlen távlatok nyíltak az élet minden területén. Ennek a hozadéka az időutazás jelenlegi szintje is. Az időutazás, bár kétségtelen, hogy népszerű szórakozássá vált, célja elsősorban a múlt hibáinak feltárása, megfejtése annak, mi vezetett a katasztrófákhoz. Mindezt azért, hogy mi már ne kövessük el ugyanezt. A jövőutazások ellenőrzési célt szolgálnak. Tudnunk kell, nem követünk-e el végzetes hibákat jelenünkben.
• Azok az országok, amelyek időben megteremtették tiszta energetikai bázisukat, nap-, víz- és szélenergiával pótolták a fosszilis energiahordozókat, jobb helyzetben voltak. A szennyeződések által okozott károktól, az állandó harctól azonban ők sem mentesültek.
• Amióta a Földön létrejött a Globális irányítás, sok-sok viszontagság után végre békés évek köszöntöttek ránk. A fegyverkezés gyakorlatilag megszűnt és azokat az óriási erőforrásokat is a tudomány szolgálatába tudtuk állítani, amelyeket azelőtt a fegyverek gyártására fordítottak. Idáig azonban hosszú és rögös út vezetett.
• Megtudtuk, hogy a számunkra üvegként átlátható rugalmas energiaháló azoknak, akiket megfigyelünk teljesen láthatatlan, érzékelhetetlen. Úgy követhetjük testközelből a körülöttünk zajló eseményeket, hogy sem ember, sem állat nem lát, nem érez bennünket.
• Nem mondhatnám, hogy az a nap volt a legeredményesebb tanítási napunk az év során. Így aztán már délben hazaküldtem őket lelkükre kötve, igyekezzenek megszerezni szüleik hozzájárulását is az utazáshoz.
• Higgyék el nekem – mondta az összegyűlt izgatott szülőknek - még ha, - és ez tényleg csak egy feltételezés – bármi előre nem látható esemény történne is az adott idősíkon, az energiamező akkor is megvédi az utast. Vészhelyzet estén garantáltan azonnal vissza tudjuk hozni utazóinkat. Erre már számtalan gyakorlati példával szolgálhatunk. Gondoljanak csak azokra, akik a Vezúv 79-es kitörése idejére mentek vissza. A kataklizmát megelőző földrengés idején még a hegy lejtőjén voltak és láthatták a meginduló lávafolyamot is, mégis épségben visszahoztuk őket.
• És mi van azzal a tudóssal, aki már több mint egy éve Afrikába utazott és a mai napig nem került elő? Valami Livingstone vagy, hogy az ördögbe is hívják. – Iván apja nem véletlenül volt ilyen jól értesült. Ő vezette tartományunk kommunikációs központját.
• Erre a kérdésre a legtöbb szülő felkapta a fejét és várakozóan néztek a professzorra, aki bosszúsan megköszörülte a torkát mielőtt válaszolt volna.
• Nézzék – kezdte – az nem a mi hibánk volt. Livingstone maga döntött úgy, hogy nem jön vissza. Utólag kiderítettük, hogy szándékosan tette tönkre a visszahívó panelt. Ennek ellenére visszahoztuk volna, de egy olyan területre vette be magát, amelyre nem tudtunk behatolni. De – és itt felemelte a hangját – az ő esetében egy régebbi technológiát alkalmaztunk. Ezzel az új fejlesztéssel ilyesmi nem történhet meg. Ezt én garantálom önöknek.A diákok tomboltak és folyamatosan ostromolták a szüleiket, írják már alá az engedélyeket, de azok egyre inkább hajthatatlanok voltak. Végül kompromisszumos megoldás született. Magamra vállaltam, hogy elsőként én megyek el oda, ahová a kutatók a fiatalokat akarják küldeni, és ha biztonságosan, épségben visszatérek, minden szülő megadja a hozzájárulását a tanítványaim utazásához.Hatalmas téren álltam, körülöttem rengeteg ember és a teret vidám, lendületes dal töltötte be. Itt van május elseje – énekelte több száz gyerektorok, habár a körülöttem álló különböző korú emberekből álló tömegben senki sem énekelt. Lecövekeltem egy házaspár mellett. Az anya két kislány kezét fogta, akik apró zászlókat és egy-egy léggömböt tartottak a kezükben. Egy kisfiú az apja nyakába csimpaszkodva nézelődött. Apró kezében neki is ott volt a háromszínű zászló, a kék léggömböt a csuklójára kötötték. Mellettünk egy kislány sírva fakadt, amikor piros lufija felszállt a magasba és több száz hasonló társa mellett eltűnt a messzeségben.Ahogy sikerült a csoport elejére keverednem, megpillantottam egy óriási emelvényt, ahol piros nyakkendős, fehér inges gyerekek vettek körül egy férfit, aki integetve üdvözölte a lent vonulókat. Mivel a buborékban láthatatlanul tudtam mozogni, úgy döntöttem, felmegyek az emelvényre.Ekkor kezdtem el gondolkozni azon, vajon, mi célja volt a kutatóknak azzal, hogy éppen ide küldtek engem és vajon a tanítványaimat is ide akarják-e transzportálni. Azon kezdtem tanakodni, biztosan ott vagyok-e, ahol terveik szerint lennem kell? Bár be kell vallanom ez is érdekes tapasztalat volt számomra. Soha életemben nem vettem részt ilyen programon.A kiürült felvonulási tér azonban szomorúan nézett ki. Már csak az eldobált táblák, szakadt papírzászlók, kipukkadt luftballon maradványok között szétszórt cigaretta csikkek garmadája emlékeztetett a korábbi tömegre. Néhányan teherautókra dobálták a transzparenseket, de sokan egyszerűen egy fa vagy egy korlát mellé állítva szabadultak meg tőlük.
• Úgy éreztem, nincs itt már semmi keresnivalóm, de még elég sok időm volt a visszatérésig. Úgy döntöttem hát, megpróbálom hasznosan eltölteni a hátralévő órákat. Ahogy körbepillantottam, megláttam azt a családot, akik mellé korábban megérkeztem. Éppen befejezték az evést és szedelőzködni kezdtek. Kézenfekvőnek látszott őket követni, bárhová is mennek. Talán többet látok ebből a világból, mint a téren.
• Amikor végre véget ért a felvonulás, a tömeg gyorsan szétszéledt. A többség a fák között felállított sátrak felé iramodott és hosszú sorokba rendeződött. Ahogy közelebb mentem láttam, hogy ott valamiféle kolbászkákat és habzó söröket osztogatnak. A gyerekek sárga vagy rózsaszínű üveges italokat kaptak. A fák közötti füves területre pokrócokat terítettek, vagy csak egy újságot, nyilván, hogy be ne piszkolják a ruháikat és ott eszegettek, iszogattak. Itt már mindenki lezsernek és jókedvűnek látszott.
• Ahogy onnan fentről szétnéztem átláttam az egész teret. Végestelen-végig hömpölygött a tömeg. Színes kavalkádját zászlók és táblák tarkították. Középen egy viszonylag egyöntetű csoport állt. Több száz iskolás, akik zászlót tartottak a kezükben. A nagy ember köszöntője után a gyerekek tornázni kezdtek. Különféle alakzatokat képeztek karjaik, lábaik hajlítgatásával, zászlócskáik lengetésével. A nagy ember jóindulatú mosollyal szemlélte a mutatványt, amely nyilván csak a tribün magasságából állt össze képpé. Feltételeztem, hogy a lentiek számára nem nyújt különösebb élményt. Erről hamarosan meg is győződtem, amikor lekászálódtam az emelvényről. Elvegyültem a gyerekek között és figyeltem az arcukat. A legtöbben komoly figyelemmel végezték a feladataikat, alig-alig akadt, aki hibázott közülük. Viszont a hosszú erőfeszítés és a meleg megtette hatását, hol itt, hol ott roskadt össze valamelyik. Borzasztó érzés volt, amikor a mellettem álló kislány hófehér arccal a kövezetre hanyatlott és én nem tudtam felfogni. Hiába nyújtottam a karjaimat ösztönösen felé, a buborék falába ütköztem. A felnőttek nem léptek be a gyerekek közé, de két kisfiú felemelte és a hátsó sorba cipelte a lánykát. A többiek a zene ütemére gépiesen csinálták tovább a gyakorlatokat.
• Zászlók erdeje magasodott ki a tömegből, sokan táblákat vittek különféle feliratokkal. Igyekeztem jobban felmérni, hová is kerültem. Ott hagytam a családot és megindultam előre a téren. Az étert uraló dalokat időről időre megszakította egy hang, amely valamiféle jelszavakat harsogott. A kommunikátorom gyorsan alkalmazkodott a helyi nyelvhez és így hamarosan megértettem a szöveget és a feliratokat is olvasni tudtam. - Ganz Villamossági Művek - MÁV Kórház dolgozói - A dolgozó népért és a hazáért előre – ilyen és ehhez hasonló táblák mellett haladtam el, miközben körülöttem a tömeg is elindult. Lassan lépkedtek, beszélgettek, nevetgéltek, némelyek iszogattak, mások cigarettáztak. A csikkeket hanyagul a földre dobták és eltaposták. A gyerekek láthatóan élvezték a felvonulást, egyik-másik felnőtt azonban nem tűnt igazán boldognak. A nap melegen tűzött és a testesebb férfiak inge az izzadtságtól a hátukra tapadt. A nők zsebkendőikkel legyezgették magukat.
• Nem állítom, hogy ennyi huzavona után bennem nem voltak kétségek, de úgy éreztem, nincs más választásom, mint fejest ugrani a huszadik század világába, ahová egy verőfényes májusi napon érkeztem meg.
• Azonban a kétség magja már el volt vetve, és annak rendje-módja szerint ki is csirázott, és ahogy közeledett az utazás napja egyre nőtt és nőtt.
• Apa messze van még az állatkert? – nyafogta a kisfiú, és én ebből megtudtam, hová készülnek.
• Nincs messze. Majd meglátod, milyen sok érdekes állat van ott – bíztatta az apja.
• Én a majmokat szeretném megnézni először – jelentette ki a szőke copfos nagyobbik lány.
• Lesznek vízilovak is? – kérdezte a kisebbik.
• Lesznek vízilovak, majmok, zsiráfok, sőt elefántok is – felelte az anyjuk.
• Bemegyünk utána a vidámparkba? – kérdezte most a kisfiú.
• Nem, oda most nem – válaszolta az apja.
• Miért nem? – a két lány egyszerre tette fel a kérdést, amelynek hallatán valami felhő suhant át az apa arcán.
• Az már túl sokba kerülne, annyi pénzünk most nincs. Elégedjetek meg az állatkerttel – csitította őket az asszony. – Nézzétek már meg is érkeztünk!Új világunkban a genetikai kutatás eredményeinek hála a kifejlett klóntechnológiával már szinte minden állatot sikerült újraélesztenünk, amely a vérzivataros időkben nyomtalanul eltűnt a Földükről. De még egyáltalán nem voltak annyian, hogy állatkertekben mutogathassuk őket. Néhányan szabadtéri rezervátumban élnek és mi leginkább csak élethű négydimenziós vetítésekből ismerkedhetünk meg velük. Ezek itt hús-vér élőlények és talán ez volt az oka annak, hogy pont ide akarták utaztatni a gyerekeinket. Bizonyára óriási élmény lesz nekik, ha mindezt ők is láthatják – gondoltam magamban.Éppen a cápákat figyeltem elmélyülten, amelyek egy sötét barlangszerű teremben, szűk zárt akváriumokban próbáltak úszni, amikor egy gyerek megszólalt mellettem.
• Nekem is az volt! Hiába a négy dimenzió, élőben sokkal impozánsabb látvány a zsiráf, amint hosszú nyaka magasságából kicsit lesajnálóan néz le rád. Szerettem volna én is perecet nyújtani az elefántnak, hogy lássam, ahogy az ormányával a szájába dugja. Sajnos a buborék fogságában erre esélyem sem volt. Megsajnáltam a jegesmedvét, aki nem győzte újra meg újra belevetni magát a vizes árokba, hogy a forróságban lehűtse magát. A vadkacsák és vadlibák sokadalmát nézegetve nemigen értettem, miért nem repülnek el. Végül felfedeztem, hogy a szárnyaikat megnyirbálták. Barbárok – állapítottam meg mérgesen.
• A gyerekek hurrá felkiáltással előreszaladtak, de a bejárat előtt megállította őket két marcona férfi, akik zöld színű uniformist viseltek Zoo felirattal. A látogatókat csak egy kis cédula átadása után engedték be. Azokat egy apró ablaknál lehetett beszerezni, amely előtt hosszú sor kígyózott. Láttam, hogy ez bizony időigényes feladat és gondolatban elbúcsúztam a családtól. Elindultam magányos felfedező utamra. Érdekes élménynek ígérkezett megnézni, milyen is egy állatkert 1965-ben.
• Apu! Ez a bácsi nekem jött.
• Nem tud vigyázni! – dörrent nagyhangon a férfi.
• Körülnéztem, vajon kinek szól.
• Mit bámul, magához beszélek! – emelte meg még jobban a hangját.
• Időbe tellett, mire rájöttem, hozzám beszél. A kijelző panelre tekintettem, és rémültem láttam, az eltűnt én pedig szabadon állok a félhomályos teremben. Én voltam az, aki meglökte a kisfiút, de annyira elmerültem a cápa csodálatában, hogy észre sem vettem.
• Bocsánat – motyogtam és körbenéztem, vajon hol lehet egy szabad zug, ahol felmérhetem, mi a csoda történhetett. Igyekeztem eltűnni a nagyhangú férfi szeme elől.Egy félreeső padra ültem és úgy tettem, mintha az üveg mögött cikázó ezernyi színes kis halat figyelném, miközben kommunikátorom segítségével próbáltam összeköttetést találni az enyémekkel. Sikertelenül.Addig maradtam, amíg egy idős hölgy elkezdte kiterelni a megfogyatkozott látogatókat a vízi állatok birodalmából. Amikor odaért hozzám megbámulta elasztikus ruházatomat, majd megrántotta a vállát és intett, kövessem a többieket. Kimentem.Először is visszamentem a térre, ahová érkeztem. Sötétedett, a levegő erősen hűlni kezdett és én jobb híján a fák között, egy padon húztam meg magam egészen addig, míg két egyenruhás oda nem lépett hozzám és rám nem szólt:
•  
• A buborék eloszlott és eltűnt vele az esélyem is, hogy hazatérjek.
• A teremben párás meleg volt, de nem feltétlenül ettől kezdett izzadtság csorogni a hátamon. Nem értettem, mi történt. Igaz, az óta sem sikerült rájönnöm, hogyan, miért szűnt meg a kapcsolatom a saját időmmel.
• Elvtárs! Ideje hazafelé ballagni. Itt nem éjszakázhat. Vége a majálisnak.
• Mivel elsőre nem mozdultam az egyik egy hosszúkás fekete botfélével megbökdöste a vállamat.
• Na, mozgás!Azt reméltem, ha visszamegyek az érkezési pontra könnyebben megtalálnak, és hamarosan visszavisznek a saját világomba. Erősen reméltem, hogy ez is a kísérlet része. Magamban szidtam a kutatókat, amiért nem figyelmeztettek, nem készítettek fel erre a feladatra. Magamra is haragudtam, miért nem olvastam utána az 1960-as éveknek, hogy ne legyek itt ennyire idegen. Gondoltam, hagyok valami jelet a téren, ha nem is maradhatok ott sokáig, nehogy nyomomat veszítsék.
• Az összeroskadás határán voltam, amikor egy magas szőke nő hozzám lépett, jelentőségteljesen végignézett szokatlan ruházatomon és megszólított.
• Jobbnak láttam elindulni, de hogy hová menjek, arra nézve ötletem sem volt. Menet közben igyekeztem csoportok közelében haladni, azt a látszatot keltve, mintha közéjük tartoznék. Szombati nap volt. A másnapi munkaszünet miatt sokan szórakozással nyújtották meg a majálist, így egy darabig nem keltettem feltűnést. Végül hajnaltájt egyedül találtam magam egy kis téren egy híd közelében. Fáradt voltam, éhes és szomjas. Jó lett volna megpihenni, de nem mertem kockáztatni, hogy ismét a rendőrök szeme elé kerüljek.
• Honnan jöttél?
• Nem tudtam, mit válaszoljak. Azt sem, hogy megértené-e, amit mondok ezért csak megrándítottam a vállam és tovább akartam lépni, de ő megfogta a karomat.
• Megvan még a kommunikátorod? – kérdezte.
• A kommunikátorom – hebegtem – honnan veszed, hogy van kommunikátorom?
• Keserűen felnevetett.
• Mert engem is itt hagytak.
• Itt hagytak, kik?Karolina, így hívják megmentőmet, aki nélkül valószínűleg elpusztultam volna az ismeretlen huszadik század közepén, elmagyarázta, nem egyedüliként jártam így. Időről-időre akadnak utazók, akik ismeretlen okból beragadva az idő szövevényébe, soha sem jutnak vissza saját dimenzióikba.Kevesen tudnak igazán beilleszkedni ezekbe a régi, de számukra új világokba. Én, hála Karolinának e kevesek közé tartozom. Bár nekem sem volt könnyű!Több mint tíz év telt el az óta, hogy a múltba érkeztem. Hosszan sorolhatnám a viszontagságokat, amelyeken az első időkben keresztülmentem. Én nem vagyok egy Livingstone, nem akartam eltűnni az enyémek szeme elől. Hosszú álmatlan éjszakákon át töprengtem azon, vajon én követtem el valamit, amitől meghibásodott a rendszer, vagy mégsem volt olyan stabil, mint a kutatók állították. Erre azonban sohasem kaptam választ. Sokáig rendszeresen visszajártam a térre, hogy rám találjanak, ha keresnének. Mostanra már csak május elsején megyek oda.Az íráshoz egy Robotron elektronikus írógépet használok. Gyakran visszasírom a múltat (vagy, ha úgy tetszik, a jövőt), amikor gondolataim rögzítéséhez nem volt szükség az ujjaimra. 
• Sokszor gondolok a tanítványaimra. Vajon, mi lett belőlük? Remélem, okulva az engem ért katasztrófából, mégsem engedték őket a múltba kirándulni.
• Ebben a világban most 1975-öt írunk. Mára megtaláltam a helyemet. Író vagyok. Sci-fi novellákat, regényeket írok. Fő témám az időutazás. Írásaim nemcsak pénzkereseti források, megpróbálom velük felhívni a figyelmet arra a veszélyre, amely felé ezekben az években az emberiség száguld. Sajnos, kevesen értik meg a figyelmeztetést.
•  
• Akik a jövőben ragadnak, azok valószínűleg haza tudnak menni, hiszen az időutazást ott már ismerik. A múltban erre nincs esély. Itt, aki nyíltan időutazónak vallja magát, azt egyszerűen őrültnek nézik. Ha egyedül maradnak többnyire zárt intézetekben végzik. Gyakran belehalnak az ismeretlen kihívásokba. Némely népek az őrülteket szentként tisztelik, és akik ilyen területen ragadnak, nagy karriert futhatnak be szent emberként, sámánként, varázslóként.
• Nem állítom, hogy értelmesen társalogtam, de érthető módon nehezen kezeltem a hatalmas sokkot, ami ért a megszokott, kényelmes kis világom elvesztésével.