Az alkony előre küldte csendes üzenetét, enyhe szellő támadt enyhítve a forró nyári nap tüzét. A házak előtt virágos bokrok pompáztak. Egy gránátalma bokor tűzpiros szirmai között szorgos méhek zsongtak. Álmos macska sétált át az úton cseppet sem törődve a méhekkel és a kutyák harsány ugatásával, akik a kerítések mentén futva követték a sétálót.

Bálint lassan lépkedett, ráért. Egyébként sem tudott volna gyorsabban haladni.

Jobboldalt a frissen nyírt pázsit szélén egy fűnyírótól megmenekült pipacs rámosolygott és ő önkéntelenül visszamosolygott rá, bár mosolya kissé kesernyésre sikeredett.

Egy hónappal ezelőtt bizonyára észre sem vette volna a kacér kis virágot. Nem szokott ő errefelé sétálni. Innen mindig sietett valahová. Szíve szerint most is inkább úton lenne valami új cél felé. Új világok, új kihívások felé. Csak hát…

Nagy utazó ő, szereti a hegyeket, a vizeket, a tengert. A balesete után, amikor még ágyhoz volt kötve, de remélte, egy-kettőre felgyógyul, egyre a hegyekről ábrándozott. Erdei utakról, ahol a fakoronák résein beszökő napfényben bogárhad zúg és tarka pillangók pihennek a bokrok ágain.  Ahol harkály kopácsol és kakukk számlálja hátralevő éveinket. A jóleső fáradtságról, az elégedettségről, amit egy hosszú túra után érzett. Az érzésről, hogy „igen, ezt is megcsináltam!” Gyakran álmodott a tengerről is. A reggelekről, amikor a halászok partra hordják az éjszakai fogást és a sirályok fölöttük körözve zsákmányra lesnek. Az estékről, amikor a Nap megcirógatja a habokat, mintegy búcsúzóul, megígérve nekik, hamarosan visszatér.

De a gyógyulás hosszúra nyúlt és társa lett a fájdalom, meg a keserűség. Türelmetlen volt, rossz beteg. Erőt vett rajta a csüggedés. Úgy érezte, az élet igaztalanul bünteti. Gyakran hangoztatta, hogy ő a legszerencsétlenebb ember a világon. Hiszen élete nagy részét kemény munkában töltötte és most, amikor már szabadon élhet a kedvteléseinek, mozogni sem tud rendesen.

Ilyen forró napokon, mint a mai is, vízhez vágyott. El is keseregte ezt a fiának előző nap, aki csodálkozva kérdezte: „Hát a Duna? Az nem víz? Odáig csak el tudsz sétálni, nem?”

Meglepődve nézett a fiúra, milyen igaza is van. A Duna alig néhány utcányira folyik a házától és neki eszébe sem jutott. Pedig gyerekként mennyit játszott a partján, lubickolt a vízében. Barátaival szinte az egész nyarat ott töltötték. Csak a sötétedés és a korgó gyomruk bírta rá őket, hogy hazamenjenek. Most meg évek óta feléje sem nézett.

Igaz, most esélye sincs fürdésre, de a víz látványa, illata mégiscsak nyújthat némi örömet, gondolta és elindult. Közben nagyokat sóhajtott, ismételgetve az utóbbi hetekben megszokott mantráját „hogy én milyen szerencsétlen vagyok!”

Ahogy baktatott az ismerős utcákon, nem tudta nem észrevenni, mennyi minden változott itt a hátrahagyott gyerekkor óta. Elsősorban a házak. Némelyiket egyszerűen felújították, mások helyett újak épültek. Azelőtt alig volt emeletes ház a környéken, most pedig a legtöbb kétszintes. De a kerítésekre már senki sem könyököl ki és a házak elől eltűntek a padok, ahová gyakran kiültek a szomszédok egy kis tereferére lefekvés előtt.

Lejtős területre ért, közeledett a parthoz. Az utcák meleg porszagú lehetét felváltotta a folyó semmivel össze nem téveszthető kipárolgása.

Egyre lassabban haladt, a fájdalom a gerincéből lekúszott a lábába, de padok híján nem volt hová leülni. Inkább csak megállt pihenni. Kis ideig ácsorgott egy kerítés előtt, de az egyre harciasabbá váló kutyaugatást megunva, lassacskán tovább indult.

Mire leért a partra minden porcikája sajgott, az életkedve is romokban hevert, de amint megpillantotta a lustán hömpölygő folyót egy pillanatra elfelejtkezett minderről. Csodálkozva látta, mekkorát nőttek a parti fák mióta utoljára erre járt. A lemenő nap fénye aranyra színezte a habokat. A vízbehajló faágak között apró fodrok igyekeztek a part felé, majd szétfoszlottak, hogy helyet adjanak az utánuk jövőknek. Csillogó hátú rablóhal elől menekülő kishalak szántották a felszínt, sirályok sikoltottak felettük.

• Milyen szép! – suttogta maga elé.
• Szép és kegyetlen… - a nem várt válaszra meglepődve nézett fel keresve a hang gazdáját.

A férfi közvetlenül a parton állt, merőn nézte a vizet, hátra sem fordult. Úgy tűnt nem is válasz volt ez részéről, hanem egyfajta belső monológ folytatása. Magas volt, erős, de a válla leroskadt, mintha nehéz teher nyomná. Őszes haja hátul a nyakába hullt.

• Jó estét! – köszöntötte az idegent.
• Az bizony jó lenne! Egy jó este, mit nem adnék érte… - sóhajtotta a férfi továbbra is a vízre meredve.

Bálint tűnődve nézett körül. Mintegy keresve az okot, ami azt a végtelen mély elkeseredést indokolná, ami a másik hangjából áradt. A víz szélén egy hatalmas fűzfa állt, ágai mélyen a vízbe lógtak, a törzsét betakaró ágak között valami oda nem illőt fedezett fel kutató tekintete. Közelebb lépett és akkor meglátta. Egy egyszerű fakereszt, rajta friss virágból készült koszorú.

• Ismerte? – kérdezte.
• A fiam volt – hangzott a csendes válasz.
• Baleset?
• Tíz éve már, ma lenne húsz éves.

Bálint megborzongott. Szólni sem tudott, mialatt a saját fia arca jelent meg előtte, amint őt korholja, bíztatja, ne hagyja el magát. Végül megkérdezte.

• Hogy történt?
• Én tehetek róla – az önvád kézzelfoghatóan sütött a férfi szavaiból.
• Itt volt vele?
• Dehogy! Hát éppen ez az, hogy nem voltam itt!
• Akkor hogyan tehetne róla?
• Mert itt kellett volna lennem! Hát nem érti? Az apja vagyok, vigyáznom kellett volna rá.
• Nem lehetünk mindig a gyerekeink mellett! – érezte, hogy a válasza mennyire bizonytalan, de a felelet hevessége mégis megdöbbentette.
• Mindig nem, de akkor, akkor ott kellett volna lennem és ott is lehettem volna! – kiáltotta a férfi felé fordulva, rászegezve megkínzott tekintetét.

Bálint hirtelen megérezte hátában a fájdalmat, amit most, hogy a másikra figyelt egy időre elfelejtett, körülnézett, hová ülhetne le. Mellettük egy kidőlt fatörzs kínált ülőhelyet, arrafelé indult.

• Jöjjön, nekem muszáj leülnöm, üljön ide mellém. Ha nem veszi tolakodásnak, meghallgatnám a történetét. Néha használ, ha kibeszéljük, ami a lelkünket nyomja.
• Nem bánom – válaszolta némi habozás után a másik - bár alig hiszem, hogy segítene.

A két férfi az alkonyatban egymás mellé telepedett a fatörzsön, amely hosszú élete során annyi mindent látott már. Sejtjeibe zárva megannyi boldog és tragikus történet rejtőzik és foszlik lassacskán szét. Hangyák és szúvak rágják belsejét, eső, szél, meg fagy hámlasztja külsejét. Apró foszlányait elhordja majd a folyó, s történetei feloldódnak az idő végtelen folyamában.

• Tudja én is úgy indultam, mint a legtöbb apa – kezdte akadozva a férfi. - Boldoggá tettek a gyerekeim és elhatároztam, ha törik, ha szakad én bizony mindent, de minden megteremtek számukra. Ne kezdjék úgy az életüket, mint én annak idején, pucér hátsóval üres zsebbel.

Jó szakmám volt, jó munkahelyet találtam. Volt hozzá eszem, bátorságom, haladtunk is szépen előre. Megvolt a házunk, be is rendeztük. Ott volt a két gyerek. Egy fiú meg egy lány, ahogy megálmodtuk a feleségemmel. De én még ennél is többre vágytam. Dolgoztam, hajtottam, mindig többet és többet akartam.

Abban az évben rengeteg eső esett, és a nyár hatalmas kánikulával indult. A feleségem a kicsi lányunkkal elutazott az édesanyjához, mi ketten maradtunk otthon a fiammal. Az asszony a lelkemre kötötte, figyeljek rá, foglalkozzak vele. Olyan keveset vagyok vele, hogy szinte azt sem tudja, van-e egyáltalán apja. Akkoriban már egyébként is azt hajtogatta, hogy dolgozzak kevesebbet, nem a pénz a minden. Vitáztunk is erről sokat, de én hajthatatlan voltam. Magamban meg azt gondoltam, milyen hálátlan, hiszen értünk, a gyerekeinkért teszem.

Egy nagy határidős projektet kellett befejeznem éppen. Sokat vártam tőle ezért otthon is dolgoztam, bár valójában szabadságon voltam.

Nagyon meleg volt és a kisfiam egyre nyaggatott menjünk le a Dunához fürödni. Ígérgettem, hogy hamarosan vele megyek, de telt az idő és én csak dolgoztam. Elküldtem a gyereket, játsszon a pajtásaival, hagyjon dolgozni. Meg sem fordult a fejemben, hogy nélkülem is elmegy a folyóhoz.

Mivel már nem téblábolt mellettem, jobban ment a munka, befejeztem, beborítékoltam az elkészült anyagot, és elindultam a postára, hogy feladjam. Feszített az öröm, a lelkesedés, hogy sikerült megoldanom és már számolgattam, mire is költjük azt a plusz pénzt, amit ezért a munkáért kapok. Észre sem vettem körülöttem a szokatlanul nagy jövés-menést, futkosást, még a szirénázó rendőrautóra sem figyeltem fel. Az azért már feltűnt, hogy a postáskisasszony furcsa szemeket mereszt rám, de nemigen törődtem vele. Neki is lehet rossz napja – gondoltam.

Hazafelé menet szembe jött velem egy ismerősünk, akivel időnként jókat szoktunk beszélgetni és furcsán, zavarodottan megtorpant, amikor meglátott. Ráköszöntem.

• Szervusz Pista! Mi van veled, történt valami?
• Sze-szervusz – dadogta. – Te még nem hallottad? Vagy mégsem a te fiad volt?

Az én fiam… - hasított belém a rémület, hiszen körül sem néztem, amikor elindultam, merre lehet a gyerek.

• Mi van a fiammal?

Kiderült, hogy pár idősebb fiúval együtt lejött, ide a Duna partra fürdeni. Mindannyian a vízben voltak, amikor egy nagy hajó húzott el mellettük, az áradó folyóban hatalmas hullámokat keltve. A gyerekeket felkapta és magával sodorta a víz. A nagyobbak valahogy kievickéltek, de az én kisfiamat az ár elsodorta. Akkor már egy órája keresték, amikor én még nem is tudtam, hogy eltűnt.

• Ez rettenetes – suttogta Bálint.
• … és megbocsáthatatlan – folytatta a férfi. – Két nappal később sodorta partra a víz több kilométerre a falunktól és az ő életével együtt odalett az enyém is. Vagyis hát a miénk.

A sok pénz, amit a projektért kaptam, elment a temetésre és a feleségem gyógyítására, aki belebetegedett a fiúnk elvesztésébe. Az egészsége úgy ahogy helyreállt, de soha nem tudta megbocsájtani nekem, hogy nem vigyáztam a gyerekünkre. Hamarosan elköltözött, magával vitte a kislányunkat is, én pedig azóta fél ember vagyok.

Éjszakánként gyakran azt álmodom, a fiam hív és én hiába mennék vele, sehol sem találom. Kijövök ide a partra és felhánytorgatom a folyónak, hogy elvette tőlem. Legbelül a válaszát is hallom, azt zúgja, miért nem vigyáztál rá?

• Nagyon nehéz lehet – préselte ki magából nagy nehezen a szavakat Bálint – de talán ideje lenne tovább lépnie, mégiscsak tíz év telt el. A lányának is szüksége lehet apára, nem gondolja? – tette hozzá tűnődve.
• Talán igaza van, de most már úgy is késő. Nagylány már, lassan tizenhárom éves lesz.
• Attól még mindig lehetne legalább neki apja.
• Évek óta nem láttam, szégyellek a szeme elé kerülni. Talán látni sem akarna.
• Ez csak akkor derülhet ki, ha megpróbálja, nem gondolja?
• Talán…
• Ne haragudjon, most már ideje indulnom, a családom már biztosan aggódik, hová tűntem – állt fel Bálint a farönkről. - Nem jön? – tette még hozzá.
• Nem, még maradok egy kicsit és megbeszélem a fiammal a javaslatát – intett a kereszt felé miközben felállt ő is. – Köszönöm a beszélgetést, talán tényleg segít. Isten áldja.

 Bálint menet közben még egyszer visszapillantott. A fűzfa ága óvón hajolt a kis kereszt fölé betakarva a férfit is, aki lehajtott fejjel állt előtte.

Mire hazaért az utcát már elérte az este. Csendes hűvös szellő enyhítette a nappali forróságot és ez a szél örökre magával vitte szerencsétlenségét panaszoló, megszokott mantráját.  

Hiszen mit számít egy lassan gyógyuló, fájdalmas test ahhoz a lélekhez képest, amely soha nem tud begyógyulni.

-rame-