Kata korán ébredt azon a reggelen. Félálomban hallgatta a ház neszeit. Kristóf egyenletesen szuszogott mellette. Hallotta, amint Panka a szomszéd szobában a másik oldalára fordul. Szinte látta, ahogy magához húzza Bendegúzt, az elnyűtt plüss kedvencet. Elmosolyodott.

Fel kellene kelni. Ekkor Kristóf megfordult és ugyanazzal a mozdulattal átölelte őt is. Nem volt szíve felébreszteni, ezért nem mozdult. Pár perc még belefér – gondolta - és lehunyta a szemét. Amikor újra kinyitotta és ránézett az órára, megrémült. Felpattant. Kristóf is felült.

• Mi történt? – kérdezte.
• Elaludtam, elaludtunk! – válaszolta ijedten.
• Ne kapkodjatok, - nyugtatgatta a férje - vigyétek el a kocsit, én ráérek később beérni, majd ma busszal megyek.
• Jó! – bólintott hálásan.

Tudta, mekkora áldozat ez Kristóftól, hiszen az ő munkahelye a városon kívül van és napközben a munkájához is gyakran kell a kocsi. De már nem volt más megoldás. Ha elkésik annak beláthatatlan következményei lesznek. Fontos japán befektetők érkeznek ma az irodába. Tegnap éjjel ugyan befejezte a prezentációját, de még a meeting előtt át kell, hogy nézze. Pankának pedig este azt ígérte, ő viszi el az oviba.

A munka fontos. A gyereknek tett ígéret szent.

• Menj, készüljetek, majd én megcsinálom a kávét és a kakaót! – noszogatta Kristóf.
• Rendben. Köszönöm – válaszolta Kata – miközben sokadszor nyugtázta magában boldogan, milyen szerencsés, hogy ilyen férje van. Elismert szakember és csodás férj, apa. A barátnői el sem hiszik, hogy úgy is lehet élni, mint ők. Manapság, amikor minden második házasság pillanatok alatt tönkremegy.

Mára nem készítette ki a kislány ruháit, ahogy máskor szokta, mert a prezentációhoz késve kapta meg az adatokat. Késő éjszakáig azon dolgozott.

Lázasan kezdte kihuzigálni a fiókokat. Elsőként egy zöld ruhácska akadt a kezébe. Mosolyogva ejtette vissza a fiókba. Eszébe jutott, hogy a kislány legutóbb nem volt hajlandó felvenni a ruhát, mert az egyik kisfiú az oviban azt mondta neki: „olyan benne, mint egy zöld tök”.

Szerencsére hamar megtalálta a lila kantáros szoknyát, Panka egyik kedvencét.

• Ez jó lesz? – kérdezte az álmosan nyújtózkodó kislányt.
• Ez jó, ez jó, ezt nagyon szeretem! - jött a vidám válasz.
• Akkor egy-kettő öltözz fel és menj a konyhába! Idd meg a kakaódat. Én meg megyek a fürdőszobába.

Villámgyorsan lezuhanyozott. Öltözködés közben mosolyogva hallgatta, amint Panka arról faggatja Kristófot, felveheti-e a lila szoknyához a lila cipőjét, amit a mami a születésnapjára vett neki. Hallotta a férje nevetését:

• Viccelsz Hercegnőm? Hiszen tél van. Csizma kell és anorák. Lehet, hogy ma még hó is lesz. Nézz csak ki az ablakon, minden csupa fagy.

Miután elkészült, Kata felhörpintette a kávéját, puszit lehelt Kristóf arcára és már indultak is. Alig léptek ki a kapun, Panka felkiáltott:

• Anya! A torna táska fent maradt, ma reggel torna lesz az oviban.

Istenem, gondolta, lassan már kocsival is elkésünk. De nem volt mit tenni, meggyőzni a kislányt, hogy tornadressz nélkül is van élet az oviban, lehetetlennek tűnt.

 Gyorsan bekötötte a kislányt a gyerekülésbe, és vele együtt Bendegúzt is. Ahogy kikanyarodott az utcájukból, megérezte, mennyire csúszik az út, amely gödrökkel és kátyúkkal volt tele. Ez az út is, mint oly sok másik a városban, régen rászolgált már egy alapos felújításra.

A korai óra ellenére a forgalom már javában pörgött és sokakat nem érdekelt, sem a fagy, sem az út minősége. Mindenki le akarta győzni az időt. A kocsisor meglódult amint a lámpa zöldre váltott. Fel kellett vennie neki is a ritmust. Besorolt egy nagy csillogó fekete autó mögé, amely folyamatosan gyorsult.

Messziről már látszott a vasúti átjáró. Ha nem jön vonat és nem kell megállni, öt perc múlva az oviban leszünk - számolgatta. 10 perc, amíg átöltözteti a kislányt, azután 15 perc alatt beérhet az irodába. Akkor még lesz ideje megnézni a prezit.

Itt tartott gondolatban, amikor a fekete autó átrobogott előtte a síneken. Követte.

Ahogy balra pillantott, rémület hasított belé…

• Úristen, a vonat!

Rátaposott a fékre. Elkésett! A kocsi a jeges átjárón kontrollálhatatlanul csúszott a sínek felé. Még hallotta a hatalmas csattanást.

• Panka! – sikoltotta.

A fekete autó, amely a piros jelzés ellenére átszáguldott a vasúti átjárón, a csattanásra sem áll meg.

A vonat fékezés közben még több tíz méteren át tolta maga előtt az egyre felismerhetetlenebbé váló kis szürke autót. A sínek szikrákat hánytak a kíméletlen súrlódástól.

Az utasok a vagonokban egymásnak dőltek, jajveszékeltek, kiabáltak. A mozdonyvezető az iszonyattól kimeredt szemmel bámult az előtte sztaniolpapírként összegyűrődő kocsira. Keze a vészféken görcsbe merevedett.

• Istenem, miért pont velem történik ez? Magasságos jó Isten, miért teszed ezt velem?! - sóhajtotta a fülke csendjébe.

 Kristóf másfél órás utazás után, többszöri átszállással érkezett a munkahelyére. Egész úton az új szoftverre gondolt, amelynek az utolsó próbájára készült az általa vezetett kis fejlesztői csapat.

A számítógépekkel és hatalmas képernyőkkel telezsúfolt teremben óriási ováció fogadta, amikor lefutott a program. Minden tökéletesen működött. Végre elkészült. Hónapok munkája célba ért. A fiatal informatikusok széles mosollyal, egymás hátát lapogatva ünnepelték sikerüket. Sorban egymás után, lelkes gratulációkkal halmozták el Kristófot, akiről végre lefoszlott az elmúlt hetek szorongása.

Amikor a titkárnő belépett az ajtón észre sem vették.

• Kristóf téged keresnek! – szólt be a szobába a nő. Egyikük sem figyelt fel a fura hangsúlyra. Kétszer kellett szólnia, hogy egyáltalán meghallják.
• Ki keres? – fordult még mindig mosolyogva a nő felé Kristóf.
• Két rendőr vár.

Később gyakran megpróbált visszaemlékezni arra, pontosan mit is mondott neki a rendőr. De mindig csak egy szóig jutott, és itt elakadt, mint akkor is: Áldozatok.

- Miféle áldozatok? Mi közöm van nekem ehhez? – Ennél a pontnál leblokkolt az agya. A mérhetetlen kontraszt az öröm és a döbbenet között, jéggé dermesztett benne mindent.

 Kristóf nem is az autót látta meg először a síneken, hanem Bendegúzt. Az elmaradhatatlan plüss - ezúttal Panka nélkül - sértetlenül hevert a sínek mellett a kőzúzalékon. Ez volt az a pillanat, amikor belehasított a felismerés: ez tényleg vele, velük történik!

 A külvárosi vasúti átjáróra két héttel a baleset után felszerelték azt a sorompót, amelyre a környék lakói évek óta vártak.

-rame-