Óbudán a Lajos utca sarkán áll egy vörös téglás épület.
Ma üzletközpont, régen iskola volt. A „Lajos-fiú”.
A koedukációnak köszönhetően itt kezdtem elsősként.
Vörös hajam kócos volt, térdzoknim többnyire a bokámon lógott. Sokat beszéltem. Csúnyán írtam. Igaz hibátlanul. De ezt a tintapacák rendre eltakarták.
Tanítónőnk nem ilyen diákról álmodott. Elég volt látnia a hajam, az eszem nem érdekelte.
A csúf félévi bizonyítványom után anyám elvitt a Kiscellibe, ahol Éva néni egy rövid beszélgetés után felvett az osztályába. Másodikban már jeles voltam.
Mert Éva néni már akkor tudta, amit később az Illés is megénekelt:
