Minden nap délben kiült a ház elé a padra.

Várt.

Reggel korán kelt, kitakarított.

Ebédet főzött.

Megterítette az asztalt két személyre.

Sürgés-forgás közben imádkozott: Édes Istenem, add, hogy hazajöjjön. Add, hogy újra velem legyen! Kérlek!

Ült a padon.

Jöttek, mentek előtte a falubeliek.

Apró gyerekek játszottak körülötte.

Kicsik és nagyobbacskák.

Eleinte mindet ismerte, a barátnői gyerekei voltak.

Vágyakozva és reménykedve nézte őket.

Aztán az ismerősök megnőttek és eltűntek.

Új gyerekek jöttek. Vidámak voltak, mint a régiek, de már csak egy-kettőről tudta kihez tartozik. Később már csak látásból ismerte őket. Mert ott játszottak nap-mint-nap.

A szomszédok délutánonként megálltak mellette egy-egy szóra.

Eleinte sokan rámosolyogtak és bíztatták.

Később az ismerősök, néha még a barátok is, lehajtott fejjel, szomorú mosollyal mentek el mellette, egy-egy halk köszöntést rebegve.

Egyre ritkábban álltak meg egy kis beszélgetésre.

Már senki sem bíztatta.

Sajnálkozó tekintetüket elfordították a padtól.

Kezdetben ragyogó szőke haja volt és sötét szemét hosszú mézszínű szempillák árnyékolták.

Akkoriban mindig mosolygott.

Biztos tudás áradt a tekintetéből. Nem hitte, tudta, hogy nem hiába vár.

Aztán a szőke haj tejfehérré szelídült, a szempillák megritkultak.

A mosolyából tétova árnyék lett.

A tudás és a hit rendületlenül vele maradt.

Mindegy volt tél vagy nyár, ott ült a padon minden délután.

A szomszéd asszonya, a lánykori hű barát a hideg téli délutánokon egy-egy csésze forró teával megállt mellette és szelíden kérlelte.

„Megfázol, gyere be a házba. Várni ott is lehet.”

Néha egy-egy zordabb napon, sikerrel járt.

Eleinte megpróbálta az asztal mellé ültetni.

Később már előre odakészítette a karosszéket az ablak elé.

Minden dél a ház előtt találta csak az évek suhantak monoton rendben.

A barátok megritkultak. Az ismerősök fogyatkoztak.

A háta lassan meggörnyedt, a tartása elveszett. A hite nem.

Az imák nem fogytak.

Egyre kérte Istenét, hozza neki vissza a párját, akire vár.

A megterített asztalt estenként már nem szedte le.

A ház előtt eljárók úgy néztek rá, mint egy furcsa kövületre.

A gyerekek messzebbre mentek játszani.

Soha nem sírt.

A faluban szóbeszéd kelt szárnyra, s tartotta magát éveken át. „Már régen elmentek neki otthonról.”

Nem hallotta.

Várt.

Imádkozott.

Hitt.

Végül egy verőfényes nyári délutánon, amikor a forró nap tüze elől mindenki árnyékba menekült, meglátta.

Jött vele szemben. Egyenesen a napfényből lépett ki. Délcegen, fiatalon, katona ruhában, ahogy elment, akkor régen.

Ajkán széles mosollyal.

Két karját ölelésre tárta.

A megfáradt ráncos arcon felragyogott a régi fény.

Fürgén pattant fel.

Köszönöm Istenem! – suttogta.

.-.

Ahogy enyhült a délután benépesedett az utca.

Egy kisfiú vette észre a kerítés előtt fekvő asszonyt.

Hamarosan körülállták a falubeliek.

Találgatták, vajon min mosolyog olyan boldogan.

A szomszédasszony értette.

Megsimogatta az arcát, kezét két kezébe vette és elmondott érte egy imát mielőtt a nagy fekete kocsi magával vitte.

-rame-

Megjelent a Minerva Capitoliuma Internetes folyóirat októberi számában.