Ábrándjaidból időnként felbukkan egy valódinak sejlő pillanat.

Mint mozifilmben az áttűnés, a múltból a jövő felé.

Azt gondolod, megtaláltad, hisz tudjuk, csodák pedig vannak.

De mert a tapasztalat még ott nyüszít belül, még véletlenül sem ujjongsz hangosan.

Óvatosan rejtegeted, mint virágkehely a méh elől a mézet.

De mégis rabul ejt, mint csendes igézet.

Merengsz magadban napra-nap, hitegeted magad magad.

Na, látod, végre itt van, veled, neked,pedig ugye már milyen rég nem hitted,hogy lehet.

S gyűjtöd a bíztató jeleket, ezúttal igaz, ezúttal nem tévedhetsz.

És hiába volt a hithiány, hiába fontál páncélt a szíved köré,

Kilépsz a biztonsági zónádból, és kockáztatsz.

Mert hiszed, van, akinek az kell, ami neked van, és benne megvan, ami neked kell.

Az élet két pólusa összeérhet, létezik kettő az egyben.

Már szinte úgy látod, megérte, a kockázat ára felér az eredménnyel.

S már-már semmi sem inog a lelkedben.

Már-már hangosan is kimondod.

Aztán …

Nem ragozod …

Csak annyit mondasz.

Milyen kár!

És nem érted, miért fáj.

 -rame-