Ülök a gép előtt, a határidő letelt.
Írnék az utazásról, jár az agyam hetek óta. Miről is írhatnék. És nem megy. Nekem, az utazás szerelmesének, semmi nem jut az eszembe.
Vagy talán mégis…
Arról az első külföldi utamról. Amikor a kortársaim bejárták már a környező szocialistákat, néhányan rutinszerűen jártak Bécsbe bevásárolni és én még egyszer sem léptem át szép kis országunk jól őrzött határát.
Persze aztán belerántottam, bele a közepébe! Svédországba utaztam a nővéremhez. Kiengedtek. (Mert itthon hagytam egy férjet és két kisfiút. Gondolták, ezért csak visszajövök.) Ennek csodáját, kuriózumát csak az értheti, aki akkoriban élt itt ebben a különleges országban.
Na azért erről mesélek egy keveset.
Kb. egy jó héttel az utazás előtt megbetegedtem. Kórházba kerültem. Megvolt az útlevelem, az engedélyem és én feküdtem a Rókus kórházban és mindennap felment a lázam, vagy minimum hőemelkedésem volt.
Gondoljátok el, első külföldi utam. Nem is akárhová és egy olyan országból, ahonnan nyugatra utazni legalábbis külön privilégiumnak számított. Ráadásul egy olyan testvér meglátogatására kaptam engedélyt, aki - mit szépítsem - disszidált innen, azaz engedéllyel kiutazott és engedély nélkül kint is maradt férjestül.
Szóval a kórház. Három nappal az út előtt azt mondta az osztályos orvos - akinek elsírtam bánatomat, hogy én bizony utaznék és tessék, itt fekszem -, ha holnap nem lesz lázam, holnapután hazaenged.
Szerintetek volt lázam? Hát nem! Igaz a lázmérő sem volt fél percnél tovább a hónom alatt (ennyi idő kellett a nővérkének, hogy kimenjen a szobából).
Hazafelé beugrottam a közeli IBUSZ irodába, a vonatjegyemért.
Mit mondjak csodaszámba mentem azzal, hogy egy nappal utazás előtt jelentem meg a jegyért. Kiderült, már régen lemondtak róla, hogy egyáltalán átveszem, mert ilyennel addig még nem találkoztak az irodában. Akkoriban mindenki azonnal rohant az úti okmányaiért, amint megkapta a jóváhagyást, nehogy valami okból visszavonják azt.
Mikor elmondtam, miért jöttem az utolsó pillanatban, azonnal összefogtak az ügyintézők (hihetetlen kedvesek és segítőkészek voltak), és kiötlötték, milyen biztosítással indítsanak útra, hogy ha visszaesnék, megkapjak minden orvosi ellátást költségmentesen abban a távoli nyugati világban.
Szerencsére, annak ellenére, hogy a Meridian expressz spártai körülményei között utaztam egy teljes napot, épségben érkeztem meg a nővéremhez és nem estem vissza, nem volt szükségem orvosi ellátásra egyszer sem. A fáradtság meg nem számított, fiatal voltam, kalandvágyó és boldog, hogy utazhattam.
Most nem beszélek a sok újdonságról, amit ott láttam és tapasztaltam, azt hiszem ezt már sokan megírták előttem. Inkább egy apró kalandról mesélek, ami ott esett meg velem.
A nővérem ott él, ahol a tengerszoros a legkeskenyebb Svédország és Dánia között. A partról látszik a Dán királyfi vára. Sógorom egy nap kitalálta, hajózzunk át Dániába, megmutatja nekem Koppenhágát is. Igen ám, de nem így készültem, nem volt vízumom.
A hatalmas tengerjáróhajón – amelyen a mai napig is sokan csak azért utaznak oda-vissza – mert vámmentes az ital és így jól tudnak vásárolni és/vagy bulizni, számítani lehetett útlevél ellenőrzésre.
Ne izgulj – mondta a sógorom – egy magas, vörös hosszú hajú nő, fehér farmerban, rózsaszín pólóban olyan kevéssé feltűnő itt, hogy senkinek eszébe sem jut, nem helybeli. Senki sem fogja elkérni az útleveledet.
Na persze én azért izgultam. Különösen, amikor azt láttam, hogy kevésbé szerencsés, sötét hajú, barna bőrű útitársaimat a kikötői rendőrség a szemem láttára kísérte le a hajóról még indulás előtt.
Az én útlevelem tényleg senkit nem érdekelt.
Így aztán egyből két olyan országot is „abszolválhattam”, amelyekről akkoriban még hosszú évekig legtöbben csak álmodozhattak.
Remélem, ez a kis „bűnözés” az elmúlt több mint harminc év alatt már elévült, mint ahogy az akkori piros és kék útleveleink is feledésbe merültek.
A gyerekeink pedig, akik egyik pillanatról a másikra úgy döntenek, hogy átautóznak valamelyik szomszédos országba, vagy elrepülnek egy távoli világba, elképzelni sem tudják ennek az első, kalandos utazásnak a varázsát.
Az utóbbi években számtalan utazásban volt részem. Ahogy mondtam, szeretek utazni.
Nem állítom, hogy ez volt a legszebb utam, de mint első abban a világban, biztosan a legemlékezetesebb.
-rame-
Megjelent a Minerva Capitoliuma internetes magazin decemberi számában
