Őszintén utálta a késő őszi estéket. Mire hazaért a munkából rendszerint besötétedett. Nyirkos és hideg volt a kinti világ. Beleborzongott még a gondolatába is, hogy ismét kilépjen a nyúlós kora éjbe az után, hogy végre megpihenhetett a meleg szobában. Pedig még alig múlt hat óra.

 Ezen a délutánon mégsem volt más választása el kellett indulnia. Ráadásul gyalog. Nem volt értelme kocsiba ülni, autóval túl nagy kerülő lett volna.

 A kertek alatt indult el. Az amúgy is gyéren elszórt lámpák fénye ide alig ért el. A csillagok a felhők mögött bujdokoltak és a Holdnak esze ágában sem volt előbújni rejtekhelyéről.

A kertváros csendjét csak a fákról csepegő pára hangja törte meg. Senki sem járt az fáradt árnyékok között. Fázósan húzta össze magán a kabátot.

Csendben átkozta magát, hogy bevállalta ezt a látogatást. De már olyan régen halogatta, túl kell rajta esni végre.

Rémülten összerezzent, amikor egy – kötelességét teljesítő - kutya rávakkantott egy bokor sötétje mögül.

Megszaporázta a lépteit. Éppen a temető kerítéséhez ért. Tanakodott. Rövidítse le az utat, vágjon át a sírok között kanyargó kikövezett úton, vagy tegyen egy nagyobb kerülőt?

A temetőt választotta. A hátsó kapu vaskallantyúja enyhe nyikorgással jelezte rosszallását, amiért megzavarták háborítatlan nyugalmát.

Nem bánta. Csak mielőbb bejusson már egy meleg szobába.

A tuja sövény a sírok mellett vészjóslóan hajladozott a hideg szélben. Ők is fáznak – gondolta.

Ahogy a sort megszakította a következő útkereszteződés, mozgásra lett figyelmes.

Mintha mély sóhajt is hallott volna. Bánatos, ezeréves pince mélyéből fakadó hangot.

Összeborzongott.

Ki lehet az, aki ilyenkor jár a temetőben? Halottak napjának már régen vége, a bánatos özvegyek is inkább nappal járnak kisírni bánatukat a friss sírokhoz.

Egy árnyék indult feléje. Mintha lebegett volna a sötétben.

Megtorpant.

Ez nem lehet, ilyen nincs – gondolta.

Ez csak egy temető, ahová ő is kijár rendszeresen. Eleinte sírni jött, később csak csendes bánattal, fejet hajtani, megnyugodni mióta a párja is ide költözött.

Hirtelen mintha nyúlós köd ölelte volna körül. Már bánta, hogy erre indult.

A karját megérintette egy puha kéz

- Nem ismersz meg? – kérdezte egy elcsukló hang, amely mintha a saját koponyáján belül visszhangzott volna.

- Ki vagy? – suttogta rémülten.

- Hát nem tudod? Én vagyok a kislány a régi utcátokból, aki sohasem nőtt fel.

Egy kislány, aki sohasem nőtt fel – ki lehet, és mit akar tőlem – a fejében száguldottak a gondolatok. Keze jéghideggé vált a kesztyűben miközben a sapkája alatt izzadtságcseppek indultak a nyaka felé.

Hirtelen megismerte a fehér fodros ruhát. Egy régi kép még a lakótelepről, a kislányé, aki tényleg nem nőtt fel soha.

A kislányét, akit egy késő őszi éjszakán egy szadista gyilkos zsinegje küldött a halálba.

Emlékezett a környék rémületére, a család összeomlására, amikor kiderült, hogy többé már nincs lányuk.

Emlékezett a saját és a többi anya akkori rettegésére, bármelyikünk gyereke lehetett volna.

A gyilkost az alakalom szülte.

És emlékezett a megkönnyebbülésre, amikor a tettest kézre kerítették - a mieink már ninsenek veszélyben.

Emlékezett arra is, hogy soha egyik anya sem volt többé olyan gyanútlan, mint annak előtte, ha egyik-másik gyerek nem ért haza a megbeszélt időre.

 De most és itt a temetőben mit akarhat tőle ez az árnyék?

- Játssz velem! – súgta a hang.

- Gyere velem! – kérte, miközben jéghideg kezével végigsimított az arcán.

Összerázkódott, de önkéntelenül is követte a suhanó árnyat.

A köd körülfolyta mindkettőjüket, ahogy lépkedtek a sírkövek között.

Futni akart, de mintha béklyóban lett volna a lába.

Kiáltani akart, de a hang bennrekedt a torkában.

Zuhanni vágyott, ki ebből a világból, ki az éjszakából, menekülni a csapdából, de csak sodródott tovább, delejesen követve az árnyat.

 A ködben hangok keltek életre. Suttogás, sírás, nevetés, csendes beszélgetés, harsány veszekedés zagyva kakofóniája visszhangzott a fülében.

Észrevette, hogy már nem a kislányt követi.

Egy sok éve eltűnt férfi árnya vonszolta magával. Felismerte. Őt találták meg évekkel az eltűnése után betonba öntve egy út felbontásánál.

Rájött, a város rémálmai közt bolyong a sötétben.

Most már igazán megrémült.

Felismerte a vízbefúlt alkoholistát, a megfojtott szeretőt és az öngyilkos nőt a negyedikről, a régi kollégát, akit hetekkel a halála után a szaga miatt találtak meg a lakásában a szomszédok.

És ott volt a balesetet okozó lelki sérült fiatal férfi is, aki egy egész családot vitt magával a halálba, amikor szembe rohant az autójukkal a 6-os úton, egy gyanútlan éjszakán. Ott volt a család is kézen fogva suhantak feléje.

Mind-mind az erőszak halottai.

Mit akarnak tőle?

A rettegés görcsbe rántotta a gyomrát.

Próbálta tágra nyitni a szemét, hogy megtalálja az utat, de csak a ködöt látta, amely tele volt gomolygó árnyakkal.

Egyre többen lettek, és egyre sötétebb lett.

Már nem tudta, hol jár.

Már régen kilépett a temető valóságából.

A suttogó árnyak birodalmába került, mozgása lelassult, a tragédiák nyomasztó árnya a lelkére települt.

Tudta, hogy sírni kellene, sikoltani, segítségért kiáltani, de nem jött ki hang a torkán.

Megbotlott egy sírkőben, elesett.

Felnézett és most végre látott. Az ismerős fejfán ott virított a név. Az övé. A saját neve dátummal, arannyal vésve a kőbe.

Próbálta elolvasni az évszámot, de az elmosódott volt, miközben a név kajánul a szemébe fúrta magát.

Hát ennyi, itt a vég? Meghaltam én is, mint a többiek?

És hogyan és miért? Talán a rémület?

Az nem lehet,engem nem lehet ilyen könnyen megrémíteni. Nem ijedek meg árnyaktól.

Hirtelen felpattant, lerázta a lábáról a tapadós kötelékeket, és rohanni kezdett, bele az éjszakába, ki a ködből.

Zihálva futott cikázva a sírok között.

Mögötte hömpölygött az árnyék sereg, nyirkos szuszogásuk a füle mellett nyöszörgött.

Követték, majdnem megérintették.

Nem, nem fogom hagyni, nem engedem!

Nincs közöm hozzátok, hagyjatok!

Most már biztosan tudta, hogy nem lehet, még nem, neki még élni kell, neki még dolga van itt, még maradjon üres az a sír. Még maradjon ködben az a dátum.

Hirtelen fára dobbantak a léptei. Már tudta, hol jár. A kis hídtól nincs messze a temető kapu, ahol az élet vár rá.

Még néhány méter és a kapu előtti kandeláber fénye rávetődött csatakos, rémült arcára.

Az árnyak serege elhallgatott mögötte, de visszanézni még nem mert.

Kimerülten cövekelt le a lámpa alatt.

Mellében dörömbölve küzdött a szíve, vére dübörögve száguldott az ereiben.

Próbált nagyokat lélegezni.

 - Jó estét – köszönt rá egy hang.

Rémületében nagyot ugrott.

Az éjjeli őr döbbenten nézett rá

- Jól van, fiatalasszony? – kérdezte

- Igen, köszönöm – válaszolta hálásan.

Tudta, ezúttal megúszta.

-rame-

Megjelent a Minerva Capitóliuma internetes magazin márciusi számában.