• Hozz nekem egy italt! Gyorsan! – a parancsoló hang éles ellentétben állt a férfi vérző fejével és vérfoltos ruházatával.
• Sajnálom Uram, elfogyott a vizünk, de mindjárt jön a segítség, náluk biztosan lesz. – A fiatal afrikai angolja kicsit akadozott, de tanult emberről árulkodott.
• Mi az ördögöt beszélsz, nem vizet kértem, whiskyt hozz!
• Uram! Ön súlyosan megsérült…
• Megmondanád fiam, mi köze ennek a két dolognak egymáshoz? – vágott közbe a földön fekvő férfi. - Volt már ilyen és mégis itt vagyok. Hozd már azt a whiskyt! – Tanuld meg – az első bekezdés mindig legyen rövid – az energikusnak szánt hang kissé elhalkult, de alig hallhatóan még folytatta - és ez nemcsak az irodalomra vonatkozik.

 Az afrikai nap tűzgolyóként uralta a látóhatárt. A roncs fölött magasan keselyűk köröztek prédára lesve.

A fiatal fekete riadtan nézett a szakállas amerikaira. A repülőgépből éppen csak kihúzott férfi feje erősen vérzett, az oldalán a felhasadt ruha alól vér szivárgott. Khaki színű zubbonya zsebéből egy összelapult flaska kandikált ki. A kisrepülőgép roncsai még mindig füstöltek. A pózna, amelynek nekiütközött derékba tört. A sűrű bozótba ékelődött gépből a leszakadt ajtó dacára is csak nagy nehezen sikerült kimenteni az utasokat. A sétarepülés a pilóta számára tragikus véget ért. Az amerikai és három társa csodával határos módon megúszta.

• Egész biztos, hogy komolyan megsérült a feje – fordult a társához a fiú. – Jöhetne már a segítség!
• Hát, elég rosszul néz ki. Remélem, nem hal meg mielőtt ideérnek – válaszolta a másik a távoli porfelhőt figyelve, amit akár egy autó is felkavarhatott.
• Na, igyekezz már, nem várhatok örökké! – csattant fel ismét az amerikai anélkül, hogy a szemét kinyitotta volna.
• Türelem Uram! Hamarosan jön a segítség! Már itt is vannak!

A dzsipből kiugráló férfiak késedelem nélkül hordágyakra emelték a sérülteket és néhány perc múlva már csak a lassan leülepedő por emlékeztetett rá, hogy ott jártak.

A keselyűk lejjebb ereszkedtek, remélve, hogy a gép körül szorgoskodók is rövidesen eltakarodnak.

A vöröskeresztes sátorban a ventilátor lustán kevergette a fullasztó levegőt. A sebesülteket a szafari vezetője a legjobb tudása szerint ellátta. Éppen a kezét mosta egy bádog lavórban, miközben afrikai segítői a sebesültekről levágott ruhákat és egyéb, az elsősegély során használt kellékeket, szedegették össze, amikor az amerikai ismét rákezdte:

• Hozzon már végre valaki valami rendes piát. Meghalok, ha nem kapok egy whiskyt. Meg akarnak ölni?!
• Figyeljen rám – állt fel fáradtan a fekete hajú, cserzett bőrű vezető – súlyosan megsérült, kórházba kell vinnünk, ahol remélhetőleg megoperálják. Már hívtam rádión a mentő repülőt. Nem adhatok Önnek alkoholt. Az életébe kerülhet. Amennyire én meg tudom ítélni, megsérült a mája és a veséje. Ha sikerült élve megúsznia ezt a kalandot, én nem szándékozom megölni. Ne rajtam száradjon, ha elpatkol.
• Ez esetben feltétlenül adnia kell egy emberes adag whiskyt, vagy azonnal elpatkolok. Aztán majd nézhet… Úgy kiszáradtam, mint ez a sivatag itt mellettünk – nyöszörögte a férfi, pont úgy, mint aki mindjárt szomjan hal.
• Nézze! Holnapra ígérték, hogy ideér a repülő, ami beviszi a kórházba, addig biztosan nem ihat, de adok valamit, hogy legalább aludni tudjon – és ezzel az elsősegély dobozból kiemelt egy ampullát.

Mire a fecskendő tartalma kiürült, a sebesült mély álomba merült.

 Már forrón tűzött a Nap, amikor a táborban végre meghallották a repülőgép hangját. A sérültek állapota miatt aggódó vezető megkönnyebbülve sietett elő a sátrából.

A gép, mint egy nagy madár, amely azon tűnődik, melyik légáramlatot lovagolja meg, bizonytalan billegéssel közeledett. A motor furcsa hangja már azelőtt betöltötte a teret, mielőtt a gép kerekei földet értek. A légcsavar felverte a tábor porát, miközben furán akadozva leállt. A pilóta kiugrott a gépből és az eléje siető vezetőhöz lépett.

• Hol vannak a sebesültek? Azonnal vissza kell indulnom, vihart jeleztek erre a térségre. Ha épségben a kórházba akarom vinni a betegeit, perceken belül fel kell szállnom.
• Persze, máris hozzuk őket. De, mondja, nem akarja megvizsgálni előtte a gépét? Olyan fura hangja van.
• Ne aggódjon! Már régen ilyen, és még mindig egyben van. Sokat kibír ez az öreg batár, de egy vihart biztosan nem, úgyhogy igyekezzenek!
• Rendben. Már hozzák is őket a fiúk.
• Hányan vannak?
• Két férfi és egy nő. Egy amerikai és két ausztrál.
• Mi történt velük?
• Sétarepülésen voltak és lezuhant a gépük. A pilóta meghalt, de őket két afrikai srác kihúzta a gépből.
• Milyen állapotban vannak? Kibírják az utat?
• Az ausztrálok állapota stabil. Az amerikai elég rondán néz ki, de az utat valószínűleg kibírja.

Néhány perc múlva a gép, egyre hangosabb zajjal és sűrű füsttel terítve be a térséget, emelkedni kezdett. Olyan volt, mint egy túlsúlyos sirály, amely nem bírja el a frissen zsákmányolt halat. A tábor lakói aggódva nézték a küszködését.

Már majdnem egy méternyire elemelkedett a földtől és úgy tűnt, végre sikerül felszállnia, amikor óriási robaj hallatszott. A légcsavar kipattant a helyéből és a gép orral a homokba fúródott.

A motorzúgás megszűnt. Csend lett. A pilótafülkéből lángok törtek elő.

A tábor személyzete megkövülten állt. A sokk óriási volt.

Aztán hirtelen elkezdtek futni a gép felé. Eszükbe sem jutott, hogy akár több robbanás is lehet. Csak arra gondoltak, ki kell hozni az embereket a gépből. Minél előbb…

Az amerikai hordágya csodával határos módon egyszerűen kicsúszott a gépből, szinte odakínálva magát megmentőinek. Miközben a férfi haja és a ruhája lángolt. A szafari vezetője kétségbeesve igyekezett eloltani a lángokat a kabátjával. Amikor végre sikerrel járt, izgatottan hajolt a férfi fölé.

• Jól van Uram? – kérdezte nem titkolt rémülettel.
• Persze, hogy jól vagyok – válaszolta a sebesült. – Jegyezze meg, egy Hemingwayt csak azzal lehet megölni, ha nem kap eleget inni… – majd rezignáltan hozzátette – vagy ha megöli magát.

-rame-