Abban a régi szép világban, amikor még a fák nyugalmát nem zavarta meg az emberi mohóság, csendesen álldogáltak a nagy kerek erdő fái.

Nem voltak szabályos soraik, mint manapság a telepített erdőkben, és több szinten, különböző korú és fajtájú társaikkal közösen élték napjaikat.

Mindegyikük arra törekedett, hogy minél közelebb nyújthassa leveleit az éltető napsugarakhoz, de ebben nem zavarták egymást. Minden egyes ág és levél beleilleszkedett a nagy puzzle-be, amelyet az erdő magasa fölött szálló madarak, mint a zöld ezer színében játszó puha takarót érzékeltek.

A fák többszintű lakóparkjában a gyökerektől a legfelső ágakig rendezkedett be a többi élőlény.

A gyökereknél rágcsálók, bogarak és egyéb rejtőzködők éltek. A bokrok között apró és nagyobb négylábúak bújtak meg. Cincogó egérkék, pockok, szapora nyúlcsaládok, vörös bundájú rókák, nyestek és nyusztok között erdei békák, siklók, gyenge szárnyú kismadarak és mesteri pókhálójukkal az ágakat át- meg átszövő pókok népesítették be az földszintet. Közöttük csörtettek időről időre előbújva barlangjaikból a cammogó járású medvék.

A baglyok, harkályok, cinkék és tarka szárnyú énekes madarak laktak a következő emeleten. A fák odúiba húzódtak a gyors lábú hiúzok és más ragadozók elől.

A legfelső emeleten közel az éghez sebes röptű ragadozó madarak laktak, közülük is kiemelkedett királyi szárnyalásával a sasok népes serege.

Igazából az emeletek között is számos átmeneti szinten éltek még különböző élőlények. A szapora szú a kéreg alatt percegett átszőve járataival a fák törzsét. Gombák nőttek az avarban, a fák kérgén és időnként a leveleken is.

Tavasszal mindenütt százával nőttek a különböző szebbnél szebb táncruhába öltözött virágok, amelyek azért születtek, hogy később terméssé válva táplálékul szolgáljanak az erdő lakóinak.

Az erdőben egyetlen törvény uralkodott egyél, hogy élj, ölj, ha muszáj, de csak a táplálkozásért, az életért. Élvezetből soha.

A rendet nem zavarta meg senki.

Egészen addig, amíg az ember meg nem jelent a fák között.

Az ember, aki mohó volt és meggondolatlan. Halomra ölte a nyulakat, pedig már jóllakott. Kilőtte a rókákat, amelyek a nyulak hiánya miatt az emberi lakhelyeken kerestek táplálékot. Lépre csalta a kis madarakat, így nem volt, aki a kéreg alatt lakók elszaporodását megakadályozza, ezért a fák kezdtek megbetegedni. Gombászás közben letaposta, megszaggatta a friss hajtásokat, letépte a bokrok virágait, ezért a bokrok nem hoztak elegendő termést, hogy táplálják az erdő éheseit.

Összeszedte a fák alól a makkot, a tobozokat, és a kis vadmalacok éhesen visítottak már a tél elején is, a rágcsálók odúiban üresen maradtak a kamrák.

Kivágta a fákat, mert kellett tüzelőnek és kivágta a fákat, mert úgy döntött, egyik vagy másik fajta fölösleges, nem hajt neki hasznot.

Végül a legnagyobb csapást azzal mérte az erdőre, hogy gondatlanságból és ostobaságból felgyújtotta.

Tüzet rakott, hogy melegedjen és megsüsse a vacsoráját. Nem törődött azzal, hogy a szél ugrásra készen bujdokol a fák között és alig várja, hogy a hamu között ottfelejtett szikrát lángra lobbanthassa.

Az erdő lakói rémülten menekültek szerteszét, amikor a vörös koronájú Tűz Király győzelem táncot járt közöttük. Sokan nem voltak elég gyorsak, és a tűz élvezettel tépett bundájukba.

Az alacsonyabb bokrokat gyorsan elemésztették a lángok. A fák még egy darabig ellenálltak, de a tűz könyörtelenül véget vetett büszkeségüknek, megtörte sudár termetüket és mire eljött a reggel csupasz csonkok maradtak ott, ahonnan a szél kacagva távozott.

A felkelő Nap a zöld puzzle helyett egy elfeketedő meggyalázott világra villantotta első sugarait, majd bánatában sötét felhőbe burkolózott, amely füstből, porból és hamuból lett, mintegy gyászlepelként az erdő üszkösödő fái felett.

A felhőtakaró alatt szomorúan idézte fel a nagy kerek erdő vidám világát majd lenézett a pusztulásra, és azt gondolta:

Íme, az ember!

-rame-

Megjelent a Minerva Capitoliuma internetes folyóirat 2015. augusztusi számában