Amikor a tündérléptű lányok a napsütötte tengerparton a szelíd szellőtől hajladozó pálmafák alatt már nagyon unták magukat, mindenféle nyűgöt, bajt kitaláltak magunknak.

Panaszkodtak, hogy hófehér bőrüket barnára süti a nap és manikűrözött lábujjaik közé rendre homokszemek férkőznek és egyébként is a homokos tengerparton körülményes és nehézkes a magas sarkú szandálkáikban tipegni.

Ráadásul az utóbbi időben egyre kevesebb csinos csintalan herceg látogatja meg őket. Az eddigi kínálatot pedig már mind kipróbálták, megunták, levetették.

Ugyancsak azon a tengerparton teljesített szolgálatot a csúcsos süvegű hétköznapi Biri boszorkány, aki napközben rendszerint azzal volt elfoglalva, hogy szegény emberek abszolút hétköznapi búját-baját egyengesse, megtört szíveket hozzon helyre és alamizsnát varázsoljon a koldusok tányérkáiba.

Fel nem bírta fogni, hogy azok a lányok, akik alanyi jogon kapták a szépséget, a bőséget, a tengerpartot és a napsütést miért nem tudnak ennek örülni.

Eleinte csak mosolygott a panaszokon, később már kezdte nagyon megunni őket, különösen olyan estéken, amikor egész napi kemény munkával sem tudott mosolyt csalni éhes kisgyerekek és megtört szívű szeretők arcára.

Végül aztán elfogyott a türelme, mert aznap már az összes türelmét elosztogatta gyógyíthatatlan betegeknek és reményüket vesztett házaspároknak.

Azon az estén végre úgy döntött, megleckézteti a lányokat, hogy megtanulják végre, miről is szól az élet.

Így aztán minden előzetes figyelmeztetés nélkül elvarázsolta a tengerpartot, és a lányok tipegő szandálkáikban egy kopár havas hegytetőn találták magukat, ahol néhány árva széltépázott fenyőn kívül nem volt semmi. A lovagok helyett pedig a Fagyhalál csontvázszerű árnya lépkedett át a hegyek és a völgyek felett, keresve az újabb áldozatot, akit édes andalító álomba süllyesztve magával vihet jégcsapokkal díszített barlangjába.

A sejtelmes teliholdat pedig egy komor seprűs boszorkány árnya takarta el.

A tündérléptű lányok először úgy megdöbbentek a havas hegyek látványától, a zimankó botütéseitől, és a csontváz csörömpölő lépteitől, hogy nemhogy panaszkodni, de megszólalni sem bírtak.

Egyik másik ijedtében sírdogálni kezdett, és könnyeik megfagytak az arcukon, leperegtek a földre, tovább gurultak a lejtőkön és ereken, patakokon és folyókon át lefutottak a tengerig, ahol gyönggyé válva megbújtak a kagylók héja alatt.

Voltak, akik kiáltozni kezdtek, az ő hangjuk csengése végig szaladt a faágak között, eljutott a falusi kis kunyhók ereszén csüngő jégcsapokig és zenévé változott, s a kunyhókban a kis gyerekeket édes álomba ringatta.

Mások meg szaladni kezdtek, hogy elmeneküljenek erről a kietlen vidékről. Szandálkáik tűsarkai megkopogtatták a jeges földet, amely felébredt szendergéséből és megadta magát a tavasz hívó szavának, és ébredezni kezdett.

Biri boszorkány pedig a lányok elé állt és megkérdezte. Mit gondoltok, mi az igazi szenvedés, a homok a lábujjaitok között a napfényes tengerparton, vagy a Fagyhalál barlangjában számolgatni a lecsüngő jégcsapokat?

A vacogó fogú, rémült, már egyáltalán nem tündérléptű lányok szégyenkezve hajtották le fejüket, és fagyos arcukon egyszerre derengett fel a felismerés, hogyan éltek, miről panaszkodtak eddig.

Ó bárcsak még egyszer visszatérhetnének a pálmafák alá, a homokos tengerpartra, dehogy panaszkodnának még egyszer!

És mivel Biri a boszorkány mégiscsak egy jó boszorkány volt, aki nem szaporítani akarta a szenvedést a világon, hanem inkább minél előbb eltakarítani, megkönyörült a lányokon és visszavarázsolta őket oda, ahonnan jöttek.

És nehogy azt higgyétek, hogy a tündérléptű lányok valamit is tanultak a leckéből, nem.

Nemrégiben mikor arra jártam épp az volt a legfőbb gondjuk, hogy amikor a Nap lebukik a tengeri sziklák mögött és a Hold felkel, hogy ezüstbe öltöztesse a tengerpartot, nekik új sminket kell csinálniuk, mert a nappali rosszul mutat a holdfényben.

-rame-