Az írás a VidiRita féle Szófonón készült az inspiráció a következő újságcikk volt: Provokátorok foglalták el a Műcsarnokot

Rodenidák

Az apró testű törpe hobbit szerű lények a Műcsarnok alagsorában laktak. Rodenidáknak hívták magukat valami rettentő távoli ősükről, akire már senki nem emlékezett a családokból. Rendkívül muzikálisak voltak és szerették a festményeket, szobrokat, életmódjuk pedig mióta a Műcsarnokban laktak úgy alakult át a hosszú évtizedek során, hogy nagyobb részt nappal aludtak, pihentek és éjjel hódoltak szenvedélyeiknek a festmények és szobrok tanulmányozásának.

Tulajdonképpen csak az óta laktak itt, amióta a Műcsarnok felépült. Korábban egy híres festő házában laktak, akinek a nevét már csak a családi krónikák egyre ritkábban elővett tekercseiből ismerték a fiatalabbak. Valami Munkácsynak hívták, legalábbis László csak így emlékezett rá. Erre is csak azért emlékezett, mert a nevét ennek a festőnek a barátjáról kapta. Arról, akinek üveg mögé rejtett egyre sötétedő képei olyan tájakat ábrázoltak, amelyet csak a rejtett képeskönyvekből, családi elbeszélésekből ismerhették. Bár László már volt egyszer korábban még egész kicsi gyerekként a külső világban és ott látott fát is, de akkor mivel éppen menekültek valami elől, nem igazán volt lehetősége jól megnézni ezeket a hatalmas valamiket.

A rodenidák családokban laktak és a múzeum különböző területein alakították ki otthonaikat, ahol a gyerekeiket nevelték és ahonnan tanulni mentek a megfelelő korú gyerekek.

Gyakran elábrándozott azon, hogyan juthatna el egy igazi erdőbe. Mert azt azért tudta, hogy ahol sok fa áll, azt erdőnek hívják a külső világban.

Egyébként az öregek és a saját könyveik sok mindent tudtak, ismertek abból a világból, amely a falakon kívül létezett. László gyakran kiszökött az ágyából nappal, amikor a kinti világ a megnyugtató sötétség helyett fénybe öltözött és elbújt a hatalmas ablakok valamelyik csücskébe egy-egy drapéria mögé és rémülettel meg már-már szenvedélyes kíváncsisággal figyelte a kinti nyüzsgést.

Miközben megrémítette a hatalmas fény, amely egyes napokon szinte aranyba vonta a világot, meg a néha már őrjítő zaj, amely ennek a világnak a velejárója volt, csodás dolgokat látott, tapasztalt.

A kinti lények mind hatalmasak voltak. Bár az is igaz, hogy egyáltalán nem voltak egyformán magasak. Voltak köztük egész kicsik – már az ő mértékükkel mérve – és voltak egészen nagyok is, de a rodenidákhoz képest még a legkisebbek is óriásinak számítottak.

A rodenidák mind nagyon műveltek voltak. Alighogy megszülettek elkezdődött a neveltetésük. A tantárgyaik legtöbbje festményekkel és szobrokkal volt kapcsolatos. Ám a nagyobbak hatalmas könyveket is tanulmányozhattak, amelyek egy olyan teremben voltak felhalmozva, ahová az emberek, így hívták a külső világ lakóit, ritkán tették be a lábukat. Itt akár még nappal is tanulhatott az, aki nem volt túl fáradt, vagy nem bírt elaludni.

Persze nem voltak ezek egyszerű tanulmányok. Bonyolult szerkezeteket készítettek az öregek, amelyekkel a könyvek lapjait át tudták hajtani, amikor egy-egy oldalon már minden tanuló sikerrel túljutott.

Néha azonban a könyvek tanulmányozása nem volt veszélytelen. Éltek abban a raktárban ugyanis elbújva olyan négylábú teremtmények, amelyek az emberekhez képest ugyan kicsik voltak, de rodenidákhoz képest elég nagyok ahhoz, hogy veszélyt jelentsenek számukra. Ezek nem olvasták a könyveket, mint ők, hanem egyszerűen szétrágcsálták őket. Buta, tudatlan, de veszélyes lények voltak, egereknek mondták a tanítóik és óva intettek minden iskolást, hogy egyedül maradjon a könyvek között.

Hosszú ideig a rodenidák voltak az egyetlen apró művészetet kedvelő népek a Műcsarnok termeiben, de egy napon egy gyanútlanul egyedül sétálgató rodenida asszony megdöbbentő hírrel rontott be a vacsorázó helyre. Apró népek szöktek be fényes nappal a múzeumba, akik hasonlítanak ugyan rájuk, sőt szinte pontosan ugyanolyanok,  mint ők, de nem tartoznak közéjük.

Amikor a rodenidák ős öreg vezetője meghallotta a hírt, felkiáltott:

Segítség, mindenki talpra!

Provokátorok vannak a Műcsarnokban!

Riadóóóóóóóó!

-rame-