Valóságos mesék, mesés valóságok, írásaim

Valóságos mesék, mesés valóságok, írásaim

Csak egy mese … vagy mégse?!

2015. február 26. - rame

Amikor a tündérléptű lányok a napsütötte tengerparton a szelíd szellőtől hajladozó pálmafák alatt már nagyon unták magukat, mindenféle nyűgöt, bajt kitaláltak magunknak.

Panaszkodtak, hogy hófehér bőrüket barnára süti a nap és manikűrözött lábujjaik közé rendre homokszemek férkőznek és egyébként is a homokos tengerparton körülményes és nehézkes a magas sarkú szandálkáikban tipegni.

Ráadásul az utóbbi időben egyre kevesebb csinos csintalan herceg látogatja meg őket. Az eddigi kínálatot pedig már mind kipróbálták, megunták, levetették.

Ugyancsak azon a tengerparton teljesített szolgálatot a csúcsos süvegű hétköznapi Biri boszorkány, aki napközben rendszerint azzal volt elfoglalva, hogy szegény emberek abszolút hétköznapi búját-baját egyengesse, megtört szíveket hozzon helyre és alamizsnát varázsoljon a koldusok tányérkáiba.

Fel nem bírta fogni, hogy azok a lányok, akik alanyi jogon kapták a szépséget, a bőséget, a tengerpartot és a napsütést miért nem tudnak ennek örülni.

Eleinte csak mosolygott a panaszokon, később már kezdte nagyon megunni őket, különösen olyan estéken, amikor egész napi kemény munkával sem tudott mosolyt csalni éhes kisgyerekek és megtört szívű szeretők arcára.

Végül aztán elfogyott a türelme, mert aznap már az összes türelmét elosztogatta gyógyíthatatlan betegeknek és reményüket vesztett házaspároknak.

Azon az estén végre úgy döntött, megleckézteti a lányokat, hogy megtanulják végre, miről is szól az élet.

Így aztán minden előzetes figyelmeztetés nélkül elvarázsolta a tengerpartot, és a lányok tipegő szandálkáikban egy kopár havas hegytetőn találták magukat, ahol néhány árva széltépázott fenyőn kívül nem volt semmi. A lovagok helyett pedig a Fagyhalál csontvázszerű árnya lépkedett át a hegyek és a völgyek felett, keresve az újabb áldozatot, akit édes andalító álomba süllyesztve magával vihet jégcsapokkal díszített barlangjába.

A sejtelmes teliholdat pedig egy komor seprűs boszorkány árnya takarta el.

A tündérléptű lányok először úgy megdöbbentek a havas hegyek látványától, a zimankó botütéseitől, és a csontváz csörömpölő lépteitől, hogy nemhogy panaszkodni, de megszólalni sem bírtak.

Egyik másik ijedtében sírdogálni kezdett, és könnyeik megfagytak az arcukon, leperegtek a földre, tovább gurultak a lejtőkön és ereken, patakokon és folyókon át lefutottak a tengerig, ahol gyönggyé válva megbújtak a kagylók héja alatt.

Voltak, akik kiáltozni kezdtek, az ő hangjuk csengése végig szaladt a faágak között, eljutott a falusi kis kunyhók ereszén csüngő jégcsapokig és zenévé változott, s a kunyhókban a kis gyerekeket édes álomba ringatta.

Mások meg szaladni kezdtek, hogy elmeneküljenek erről a kietlen vidékről. Szandálkáik tűsarkai megkopogtatták a jeges földet, amely felébredt szendergéséből és megadta magát a tavasz hívó szavának, és ébredezni kezdett.

Biri boszorkány pedig a lányok elé állt és megkérdezte. Mit gondoltok, mi az igazi szenvedés, a homok a lábujjaitok között a napfényes tengerparton, vagy a Fagyhalál barlangjában számolgatni a lecsüngő jégcsapokat?

A vacogó fogú, rémült, már egyáltalán nem tündérléptű lányok szégyenkezve hajtották le fejüket, és fagyos arcukon egyszerre derengett fel a felismerés, hogyan éltek, miről panaszkodtak eddig.

Ó bárcsak még egyszer visszatérhetnének a pálmafák alá, a homokos tengerpartra, dehogy panaszkodnának még egyszer!

És mivel Biri a boszorkány mégiscsak egy jó boszorkány volt, aki nem szaporítani akarta a szenvedést a világon, hanem inkább minél előbb eltakarítani, megkönyörült a lányokon és visszavarázsolta őket oda, ahonnan jöttek.

 

És nehogy azt higgyétek, hogy a tündérléptű lányok valamit is tanultak a leckéből, nem.

 

Nemrégiben mikor arra jártam épp az volt a legfőbb gondjuk, hogy amikor a Nap lebukik a tengeri sziklák mögött és a Hold felkel, hogy ezüstbe öltöztesse a tengerpartot, nekik új sminket kell csinálniuk, mert a nappali rosszul mutat a holdfényben.

 

-rame-

Így kerek a világ

Tudod a hangyák odalent és a sasok odafent ugyanazért élnek, amiért Te.

Te miért élsz? Magadért, értük, értünk, a jelenért, a múltért vagy a jövőért?

Számtalan kérdés, érzés, légzés, szemlélet, elmélet, növények, húsevők, emberek formálják a világot.

Formálják?

Hiszen a világ kerek!

Tudod, van az a nagy kék gömb, tudod, van az a sok kék víz és az a sárga fény, ami ragyog rád, ránk, a hangyára, a sasra holtodiglan, holtomiglan.

Tudod, van az a nagy érzés, ami eltölt, amíg eljön a holtomiglan, holtodiglan.

Emlékszel a fű zöldjére, amikor ő feléd hajolt? Emlékszel a szíved ritmusára, amikor elhagyott?

Emlékszel, hogy a világ semmit sem változott, csak Te változtál apró hangyává ott, ahol azelőtt szárnyaló sas voltál?

Csak az a nagy kék gömb nem változott, nem hozott áldozatot. Neki minden mindig kerek. A hegyek és az óceánok, a hangyák, az egerek, a sasok és persze az emberek apró kis kellemetlenségek a szárnyaló szirtek közé szorulva.

A jeges fennsíkok, a zöldellő mezők, a vulkánok tüze, a vízesések moraja, a szavasok patanyoma, a katicák szárnyának surrogása, a nappalok és éjszakák váltakozása, a színüket változtató rohanó felhők alatt mind mind a világ.

Az a kék gömb.

A világ, ami veled vagy nélküled, mindig kerek, vagyis inkább… gömbölyű!

 

-rame-

Csoda

Csodák pedig vannak.

Csak az a fránya, hogy nem elég lenniük, észre is kell vennünk és meg kell élnünk azokat.

Ha nem vagy nyitott a csodára, elmehetsz mellette, vagy megélheted, mint egy alanyi jogon járó, természetes járandóságot.

Csak akkor kerülsz bajba, ha hirtelen elveszíted (az évtizedek óta veled élő párodat, az új szerelmedet, a régi barátodat, a munkádat, az egészségedet, a szüleidet, akikre soha nem volt elég időd, a kisgyermekeid nyíló értelmének varázslatát, akik hirtelen felnőnek, a rajongódat, vagy a rajongásod tárgyát, stb.).

És akkor sértődötten kezdesz reklamálni, panaszkodni, hogy meg lettél rövidítve.

Pedig hát a csoda nem járandóság.

Az élet nem fair play játék. De nem ám!

Van, aki „ezüstkanállal a szájában” született, és van, akinek az úti csomagjában csak rövid küzdelmes élet van és akkor „nyer”, ha gyorsan megy el.

És nincs kinél reklamálni, nincs ügyfélszolgálat, akit fel lehet hívni, ahol követelőzni lehet és kárpótlást lehet kérni a veszteségekért.

Gyakran egyszerűen elsétálunk a csodák mellett.

Lustaságból, figyelmetlenségből, felületességből, nagyképűségből, hibás értékrendjeink miatt, butaságból (ezer féle okból), egyszerűen ott hagyjuk valahol az útszélen és hittel valljuk: csodák pedig nincsenek, holott …

Csodák pedig vannak!!!

Aztán van olyan is, hogy elveszítjük a csodát, amit megtaláltunk, megéltünk. Na, az az igazi veszteség, azt már lehet meggyászolni, abba lehet belehalni, de egyszer ez a gyász is elmúlik és csodák még mindig maradnak, lesznek.

-rame-

süti beállítások módosítása