Csodák pedig vannak.

Csak az a fránya, hogy nem elég lenniük, észre is kell vennünk és meg kell élnünk azokat.

Ha nem vagy nyitott a csodára, elmehetsz mellette, vagy megélheted, mint egy alanyi jogon járó, természetes járandóságot.

Csak akkor kerülsz bajba, ha hirtelen elveszíted (az évtizedek óta veled élő párodat, az új szerelmedet, a régi barátodat, a munkádat, az egészségedet, a szüleidet, akikre soha nem volt elég időd, a kisgyermekeid nyíló értelmének varázslatát, akik hirtelen felnőnek, a rajongódat, vagy a rajongásod tárgyát, stb.).

És akkor sértődötten kezdesz reklamálni, panaszkodni, hogy meg lettél rövidítve.

Pedig hát a csoda nem járandóság.

Az élet nem fair play játék. De nem ám!

Van, aki „ezüstkanállal a szájában” született, és van, akinek az úti csomagjában csak rövid küzdelmes élet van és akkor „nyer”, ha gyorsan megy el.

És nincs kinél reklamálni, nincs ügyfélszolgálat, akit fel lehet hívni, ahol követelőzni lehet és kárpótlást lehet kérni a veszteségekért.

Gyakran egyszerűen elsétálunk a csodák mellett.

Lustaságból, figyelmetlenségből, felületességből, nagyképűségből, hibás értékrendjeink miatt, butaságból (ezer féle okból), egyszerűen ott hagyjuk valahol az útszélen és hittel valljuk: csodák pedig nincsenek, holott …

Csodák pedig vannak!!!

Aztán van olyan is, hogy elveszítjük a csodát, amit megtaláltunk, megéltünk. Na, az az igazi veszteség, azt már lehet meggyászolni, abba lehet belehalni, de egyszer ez a gyász is elmúlik és csodák még mindig maradnak, lesznek.

-rame-