Alkonyodott. Ültem a fáradt napfényben és hallgattam a bensőmből előzúgó kísértetek hangját. Általában kordában tudom tartani őket, de a mai nap túl sok volt nekem.

A kísértetek, régi életek emlékei, benyomások, konfliktusok és megoldások gyűjteménye még a régi világból. Egyfajta örökség, amelyet azért tápláltak belém, hogy megmaradjanak az utókornak. Hogy jól értsd, miről beszélek, megmagyarázom. Én egy élő adathordozó vagyok. Harmadik generációs.

Csendben ültem és vártam. Vártam, hogy szólítsanak. A kormányülés még javában zajlott, amikor felálltam és otthagytam őket. Annyira el voltak foglalva, annyira fel voltak zaklatva, hogy észre sem vették a távozásomat. De ez nyilván nem tart sokáig. Hívni fognak. Nem mehetek messzire. Kötelezettségeim vannak. A kormánynak dolgozom.

Felrezzentem, amikor meghallottam a lépéseket, majd az ismerős hangot.

• Memory! Merre vagy?

• Máris keresnek? – fordultam oda Jackhez.

• Nem, még nem. – válaszolta a barátom, akivel az elmúlt néhány hónapot töltöttem.

Jack is a kormánynak dolgozik. Kutató. A munka hozott össze bennünket, aztán jó barátok lettünk.

Emlékszem az első napokra, amikor órákon keresztül csak beszélgettünk. Az első, amit tudni akart, hogyan döntötték el őseink, hogy elhagyják a Földet és miért pont ezt a bolygót választották?

• Nem értem, miért engem kérdezel – csodálkoztam akkor – hiszen tudós vagy, kutató, tanulnod kellett erről.

• Igen, – válaszolta elgondolkozva – tanultam mindent. De te, akiben benne van évszázadok emocionális emléke, talán nemcsak a puszta tényeket tudod elmondani és akkor talán könnyebben megtalálom a választ, amit keresek.

• Rendben – válaszoltam miközben kényelmesen elhelyezkedtem a labor közepén álló karosszékben. – Honnan kezdjem?

• Talán kezdhetnéd a legelejéről – felelte elgondolkozva. – Tehetnél úgy, mintha egy idegennek mesélnél, aki egyáltalán nem ismeri a történetünket – és én belevágtam.

• Az embereket – kezdtem – már a legrégibb időkben is foglalkoztatta a kérdés, vannak-e a Földön kívül lakható bolygók. Szerették volna tudni, léteznek-e értelmes lények rajtuk kívül is. Hosszú évezredek teltek el anélkül, hogy a kérdéseikre tudományos értékű választ tudtak volna kapni. A földi időszámítás szerinti kétezres évekre jutottak el a fejlődésnek arra a szintjére, hogy a kozmosz távoli területeiről is képesek voltak adatokat gyűjteni. A földi 21. század derekán a legújabb tudományos kutatási eredmények alapján felgyorsult a földszerű bolygók kutatása. Hatalmas űrtávcsövekkel fürkészték a világűrt. Akkoriban már a Föld éghajlatának változása, az emberiség létszámának növekedése, a vízkészletek csökkenése egyre nagyobb méreteket öltött.

Emlékszem, hogy amikor felpillantottam az elbeszélésem közben, Jack úgy ült a számítógépei előtt, mint egy kisgyerek, aki mesét hallgat. Pedig nem mesét mondtam, hanem egy igaz történetet, egy népről, amely egy Föld nevű bolygón lakott. Az őseinkről.

• Folytasd – sürgetett – és én folytattam.

• Még valamikor a 2010-es években egy Spitzer névre keresztelt, akkoriban nagyon fejlettnek számító űrtávcsővel felfedeztek egy, a Földtől kb. 40 fényévre lévő csillagot, amely körül több bolygó kering. Úgy vélték, hogy közülük három Föld-szerű és a lakható zónában található, de még hosszú évtizedekbe tellett, amíg bebizonyosodott, hogy ezeken levegő és víz is van. Ráadásul a csillagközi utazások ekkortájt még a fantázia világába tartoztak. Újabb 100 év telt el addig, amíg a fúziós robbanások és a térhajlítás koncepciójának ötvözésével és egy forradalmian új hajtóanyag felfedezésével lehetővé vált nagy tömegű testek mozgatása az űrben a fénysebesség több, mint felével. 2200 körül az űrhajó építési technológia is ugrásszerű fejlődésnek indult.

• Addigra a Föld közel nyolcmilliárd lakosa a túlélésért késhegyre menő harcot vívott. A bolygó csendben haldoklott, az óriási népesség gyakorlatilag felélte. A rövid távú politikai érdekek felülírták a bolygó megmentésének sürgető szükségét. A harc és rettegés közepette a kutatók és a kutatáshoz tartozó személyzet elrejtőzött a hétköznapi világ elől. Elefántcsonttornyukban – amely egy nyomornegyed mélyén, zseniálisan álcázva rejtőzött - a menekülés útját keresték. Az újonnan felfedezett, az informatika és az agykutatás tapasztalatait összegző „brainforming” technológiának köszönhetően nehezen bár, de sikerült a legképzettebb hackerek elől is elrejtőzniük.

• Miért nem a Földet próbálták megmenteni? – kérdezte felháborodva Jack. – Nem az lett volna a dolguk, hogy az otthonukat mentsék?

Mielőtt válaszoltam volna, belemerültem a tudatomban kavargó világba és megpróbáltam rendet teremteni a feltörő érzések, emlékek halmazában, amelyek rég elhalt emberek tudatából összesűrűsödve rakódtak belém. Éreztem fájdalmat, szomjúságot, éhséget, bánatot, rettegést és reménytelenséget, amelyet egy haldokló bolygó lakói is éreztek. Feltörő érzéseimet burokba zártam és igyekeztem, hogy ne tegyenek kárt a saját lelkemben. Egy adathordozó is védheti önmagát. De nem volt könnyű.

• Mire a technika és a tudomány ilyen magas szintre eljutott a Föld lassan megelégelte a rajta élősködők pusztításait. Megsűrűsödtek a földrengések és az ezt követő szökőárak. Ez arra késztette a tudósokat, hogy az űrben hozzanak létre kutatóbázisokat. A kutatók egymást váltva dolgoztak a földi és az űrlaboratóriumokban. Keresték a kiutat az emberi faj számára.A technikai, technológiai tudást számítógépekbe mentették. Emberi adathordozókba táplálták számtalan ember élettapasztalatát, pszichikai, lelki működésének emlékeit. Nem akarták elveszíteni azokat az élményeket, érzelmeket, amely kizárólag az emberre jellemzőek. Minden eszközzel meg akarták akadályozni, hogy a gépi intelligencia, a gépi adatfelhalmozás következtében elvesszenek a kollektív emberi tudat értékei. Annál is inkább, mert egyre gyarapodott azoknak a tudósoknak a csoportja, akiknek meggyőződésévé vált, hogy a földi emberek már egy korábban elpusztított bolygóról érkeztek a Földre és kizárólag azért nem sikerült megakadályozniuk az új bolygó tönkretételét, mert a magukkal hozott technikai tudás valami gépi katasztrófa következtében elveszett, és a lelki, szellemi örökséget nem tartották eléggé fontosnak ahhoz, hogy magukkal vigyék új otthonukba.

• Azután 2300 körül elszabadult a földi pokol. Egymást követték az egyre erősebb földmozgások, a szökőárak, az erdőtüzek, a tengervíz óriási területeket öntött el és a katasztrófák nyomán megkezdődött a népesség fogyása, amely hamarosan drasztikus méreteket öltött. A tudósok úgy gondolták, hogy a Föld pusztulásának folyamata visszafordíthatatlan. Egyetlen kiutat láttak, hogy megmentsék az emberi fajt, a csillagközi költözést.

Ezután sok-sok alkalommal beszéltem Jacknek azokról az emlékekről, emberi érzésekről, amelyeknek a birtokosa vagyok.

Emlékszem, egy napon a kollektív tudatról meséltem Jacknek, amelyet magamban hordozok. Ebédszünetet tartottunk és kiültünk a labor előtti teraszra, ahol a szelektív árnyékolók annyira megszelídítették az ember számára elviselhetetlenül forró napfényt, hogy olyan volt, mint egy nyári délutáni szieszta idején, a Földön. Amikor ezt megemlítettem a barátomnak kétkedve megkérdezte:

• Honnan tudhatod, milyen volt, hiszen még a nagyszüleid is, jó esetben csak olvashattak valamikor erről?

• Erre vagyok kiképezve. Ez is része a kollektív tudatnak, amely az adatbázisom része.

• Mégis, mi az ördög az a kollektív tudat? – fordult felém Jack.

• A kollektív tudat egy egyetemes tudásbázis, amely mindig is megvolt az emberekben. Eleinte nem is hittek a létezésében. Azt gondolták, hogy ha nem is tudatosan, de tanult információk alapján vélnek egyesek emlékezni olyan dolgokra, amelyeket ők nem is élhettek meg. Ma már tudjuk, hogy valójában átöröklés útján, szinte mindenki birtokolja elődeinek számtalan emlékét, de mindaddig, amíg az emberek az agykapacitásuk töredékét tudták csak kihasználni a kollektív tudásuknak csak minimális részét érzékelték. Ezt pedig az életük során felhalmozódó tudásanyag folyamatosan kiszorította. Az agy egyszerűen kiselejtezte ezeket, hogy helyet csináljon az aktuális tudásnak.A tudósok terve az volt, hogy a kiválasztottak vigyék magukkal az új világba ezt a speciális emberi tudást, megőrizve az Ember emberi jellegét az új bolygón. Évezredes tapasztalatok emocionális emlékeinek megőrzésével akadályozva meg egy földihez hasonló katasztrófa kialakulását.

• Faceman Apple – a kollektív tudat elszánt kutatója, nem mellesleg az agytükrözés technikájának kidolgozója - azonban rájött, hogyan tudja felszínre hozni az elrejtett emlékeket, benyomásokat. Később, több személy kollektív emlékezetét is képes volt egyetlen emberbe betáplálni. Így kezdődött az élő adathordozók kiképzése.

Hirtelen felrezzentem, felnéztem. Láttam, hogy Jack fürkészően figyel. Nem értette, mi zajlik bennem. Egyszer bevallotta, attól tart, az én memóriám is képes meghibásodni, mint bármilyen más adathordozó és akkor az a felmérhetetlen érzelmi tudás, amely bennem van, elvész. Munka közben is gyakran éreztem magamon ezt a tekintetet, amikor elhallgattam, mert hosszabb időbe telt, hogy összefoglaljam a kérdéseire adandó válaszaimat. Nem tudhatta, hogy engem egyetlen veszély fenyeget csak, hogy magamat veszítem el ebben az emocionális dzsungelben, amely bennem van.

• Hamarosan vissza kell mennünk – szólalt meg Jack, amikor észrevette, hogy megint rá figyelek.

• Mit gondolsz, ha elmondod nekik, mire jutottál, hogy fogadják majd? Képesek lesznek jó döntést hozni? – tettem fel azt a kérdést, amely hónapok óta foglalkoztatott.

• Nagyon remélem – a hangja halk sóhajtásnak hatott – de nem irigylem őket. Nehéz döntés lesz.

Jack nano-genetika kutató. Feladata – amelyet a kormány jelölt ki számára - annak felderítése, mi okozza ebben az új világban, a bolygón, amely a FutureOne nevet viseli, azokat a testi és lelki problémákat, amelyek összegzése és a megoldási javaslatok áttekintése a feladata a mai kormányülésnek.

A FutureOne ugyanis haldoklik. Pontosabban ezúttal nem maga a bolygó haldoklik, hanem a lakói.

Évszázadokkal az után is, hogy az új bolygót birtokba vettük, megőriztük kollektív emlékezetünkben a Földet. Megőriztük a vágyakozást az őseink által elhagyott szülőhely után. Az éghajlat, a nappalok és éjszakák váltakozásának genetikus kódja olyan mélyen ágyazódott belénk emberekbe, hogy ilyen hosszú idő után is szenvedünk a megváltozott ciklusok miatt. Az eltelt évszázadok során soha nem szűnt meg a Future’s-ekben a hiányérzet, amely a földi lét elvesztéséből fakadt. A hiányérzet okozta depressziós tünetek az idők során egyre szaporodtak. Egyre többeket gyötörtek alvási problémák. Drámaian lecsökkent a születések száma. Az egymást követő generációk ahelyett, hogy mint bennszülöttek magukénak érezték volna a FutureOne-t, visszakívánkoztak őseik lakhelyére. Az agykapacitás kihasználtságának növekedésével a kollektív tudat szerepe megnőtt, de ahelyett, hogy az alkalmazkodást segítette volna, sürgető vágyakozást ébresztett az elhagyott otthon iránt. A tudomány és a technika kétélű fegyvere azok ellen fordult, akiket védeni lett volna hivatott.

Bennem is él a vágy saját szememmel látni a napfelkeltét, ahogy a Mount Everest sziklapiramisa ragyog a vörös hullámhosszú fénysugaraktól megvilágítva a világ felett, vagy hallgatni a dübörgést, amint a hatalmas víztömeg lezúdul a mélybe a Niagara vízesésből. Hallani a tücskök ciripelését nyári estén a Tejútrendszer fénylő csillagai alatt, vagy a gyíkok surranását a nap hevétől átitatott sivatagban. De mindig tudtam, hogy ez csak álom, hogy meg kell elégednem a bennem élő lenyomatával ezeknek a csodáknak. Egészen mostanáig…

Talán ez a vágyakozás eredményezte azt is, hogy a kutatás az élhető bolygók után nem szűnt meg az átköltözéssel. A tudósoknak szárnyakat adott a lehetőség, hogy most már egész tömegeket tudunk utaztatni a világűrben és tovább keresték azt a bolygót, amely ugyanolyan, vagy majdnem ugyanolyan, mint az elhagyott Föld. Remélték, hogy ez a megoldás a problémáinkra.

Ahogy a lazacok minden évben útra keltek a Földön szaporodási helyük felé, vagy a horgas-csőrű pingvin, amely költeni mindig visszatért a Snares-szigetekre, a FutureOne lakóit is a Föld vonzza. Vallási szekták tömegei szerveződtek, amelyek azt hirdetik, hogy híveik haláluk után a Földre jutnak, ott fognak örök boldogságban tovább élni. Egyesek az öngyilkosságtól sem riadnak vissza, hogy mielőbb eljussanak őseik földjére. Ahogy összehasonlítom a mai érzelmeket, vágyakat a bensőmben őrzött adatokkal azt látom, hogy a mai emberek úgy vágyakoznak a Földre, mint a földi vallások követői abból a régi világból a Paradicsomba.

Jack nemrégiben megtalálta azt a kódot, amely az emberi DNS-ben van elrejtve – hazahívó kódnak – nevezte el – és amely ezt a bizonyos sóvárgást gerjeszti. Tudományos érvekkel bizonyította, hogy a vágyakozásunknak ugyanúgy genetikai okai vannak, mint a lazacok vándorlásának. Csak amíg a lazacok, bár kemény küzdelem és nagy veszteségek árán, de vissza tudnak térni szaporodási helyükre, nekünk, embereknek a végtelen űr határt szab.

• A kormányfő kéreti önöket – a hangra egyszerre fordultunk a magas, sötét bőrű nő felé, aki a kormány jelét viselte testhez simuló ruhája bal oldalán.

Követtük őt a tárgyalóterembe. Ahogy beléptem szinte arcon ütött a több órája tartó ülés alatt összesűrűsödött levegő. A kormányfő magas, ázsiai típusú férfi magához intett mindkettőnket. Jól ismertem őt. Gyakran igénybe vette az adatbázisomban tárolt információkat, amikor egy-egy fontosabb döntés előtt állt. Nem szívesen döntött száraz tények alapján.

Jacken és rajtam kívül még egy ember ült az emelvényen. Amaro Pargo szeretett azzal kérkedni, hogy ősei híres kalózok voltak. Meglepett, hogy itt van, már évek óta az a hír járta róla, hogy eltűnt a világűrben. Egyesek szerint rég meghalt. Hát most nagyon is élőnek látszott, habár kissé megöregedett mióta utoljára láttam. A kapitány felállt és beszélni kezdett.

• Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Immár négy hosszú órája tart ez az ülés, amelynek célja meghatározni a FutureOne helyzetét, áttekinteni a lakosság körében egyre terjedő riasztó jelenségeket. Most már – talán joggal mondhatom – Önök itt mindannyian tisztában vannak a helyzet súlyosságával. Mielőtt azt kérném, szavazatukkal segítsenek kormányunknak dönteni jövőbeli teendőinkről, hallgassuk meg ezt a három személyt, akik itt ülnek mellettem. Mindhármuknak egy-egy kérdést teszek fel. A válaszok elhangzása után szünetet tartunk, majd szavazni fogunk. Memory Knowledge – fordult hozzám – kérem, foglalja össze, mi vezetett a Föld elhagyásához, miért pont akkor és miért ide indultak el elődeink?

Mint mindig, ha feltettek nekem egy ilyen összetett kérdést, érzések áradata indult el bennem. Nehéz volt megtalálni az egyensúlyt a tények és a szorosan hozzájuk kötődő érzelmek között. Gondosan eligazgattam ruhám redőit, hosszú hajamat a vállam mögé söpörtem, közben lopva végignéztem a hallgatóságon. Feszült tekintetek követték mozdulataimat. Amikor beszélni kezdtem minden zaj elhalt.

• A földi időszámítás szerinti 2300 után, ahogy azt önök is jól tudják a tanulmányaikból, a Föld kétségbeejtő állapotba került. Az emberi pusztítást természeti katasztrófák követték, az emberek kétségbeesetten menekültek a katasztrófák helyszíneiről. Az éhség és szomjúság, félelem és kétségbeesés sújtotta néptömegek összefogás helyett az egymás elleni harcban látták a túlélés kulcsát. Apokaliptikus állapotok alakultak ki, amelyekből már a legjobb tudósok sem láttak kiutat. A tudomány azonban ezekben az évszázadokban is fejlődött, habár rejtve és kevesek által művelve. A harmadik évezred második felére már egyetlen cél volt, találni egy bolygót, amelyre elmenekíthetik az emberek maroknyi csoportját, akik előkészítik a helyet további túlélők számára. A választás a FutureOne-ra esett, amely az akkori technika mellett már egy emberöltőn belül elérhető volt és a földszerű bolygók közül ezt ismerték a legjobban. 2600-tól tíz éven át havonta indítottak útnak egy-egy öt-tízezer főt befogadó űrhajót, egészen addig, amíg 2611-ben egy hatalmas földrengés megrongálta az utolsó még működő űrkikötőt is. Az után már csak egyetlen űrhajó indult el, a legendás Survivor, amely magával hozta az utolsó pillanatig kitartó kutatók maradék csoportját.

Ahogy elhallgattam egy régi mondás kúszott elő az emlékeimből - akkora a csend, hogy még a légy zümmögést is meg lehetne hallani -, de persze ezen a bolygón nincsenek legyek. A kormányfő bólintott, a helyemre lépett, hogy feltegye a következő kérdést.

• Köszönjük Memory – mondta. – Most pedig felkérem Jack Research nano-genetika kutatót, ossza meg önökkel legújabb felfedezését.

Jack előlépett és különösebb időhúzás, gondolkodás nélkül a rá jellemző precizitással kezdett beszélni.

• A kormánytól azt a feladatot kaptam, találjam meg az okát annak a sóvárgásnak, amely miatt honfitársaink többsége szenved. Amely miatt testi-lelki problémák tömegével kell szembenéznünk nap mint nap. Mivel egyéb tudományterületek nem értek el számottevő eredményt, a genetika mélyebb rétegeiben kezdtünk kutatni. Nem szeretném felsorolni mindazokat a buktatókat és részeredményeket, amelyek során eljutottunk a felfedezésig, amit most önökkel is megosztok. Nemrégiben azonosítottunk egy géntöredéket, amelynek végtelen parányi volta miatt korábban nem tulajdonítottunk meghatározó jelentőséget. Számos ellenőrző vizsgálat igazolta ennek szerepét és fontosságát. Kollégáimmal úgy neveztük el, hazahúzó gén.

A közönség, amely eddig teljes csendben ült, felmorajlott. Már korábban is hallottak szóbeszédet arról, hogy valami komoly felfedezést tettek a genetikusok, de a valódi jelentőségét nem ismerték. A kormányfő csendet kért és egyidejűleg halkan odaszólt Jacknek, magyarázza meg, miért is fontos ez a géndarabka.

• Meggyőződésünk, hogy ez az aprócska szála a DNS-nek okozza mindazokat a lelki problémákat, amelyek miatt a lakosság nagy része szenved. Ez magyarázza a Föld utáni sóvárgást, a vágyat a visszatérésre.

Újabb hangzavar támadt. Bekiabálások hallatszottak a közönség soraiból.

• Ki kell irtani!

• Ez csak nem lehet probléma?

• Puszta génsebészeti kérdés.

Jack egy ideig lehajtott fejjel hallgatta a hangzavart, majd mindkét karját a magasba emelve kért csendet.

• Megértem, hogy elsőre nem látják ennek a felfedezésnek a súlyát – mondta. De higgyék el nekem, hogy egy áthidalhatatlan problémával kerültünk szembe. Összefoglalóan annyit mondok, hogy olyan szimbiózisban működik bennünk ez a gén, hogy sérülése esetén elvész az ember alapvető emberi jellege. Igaz, hogy nélküle megszűnik a sóvárgás az elhagyott Föld után, de elvész vele mindaz, amitől ember az ember. Az ésszerű, értelmes, én tudatos, kreatív lényünk, az érző, emocionális, közösségi ember megszűnik. A helyette itt maradó lény már valami más entitás lesz. Készítettünk egy részletes bemutató anyagot, amelyből kiolvashatják a kutatás menetét. Láthatják, melyek azok az emberi tulajdonságok, amelyek megszűnnek vagy megváltoznak a gén kiirtásával. Nyomon követhetik a bizonyító erejű kísérleteink eredményeit is. A szavazás előtti szünetben mindenki átvehet az anyagból egy példányt az információs pultoknál.

A kormányfő ismét felállt és intett Amaro Pargonak, lépjen elő.

• A következő felszólaló olyan információkat oszt meg önökkel, amelyről még senki más nem szerzett tudomást a legszűkebb tanácson kívül. Talán az ő mondanivalója több pozitívumot jelent számunkra, mint az eddigiek. De ezt majd döntsék el önök!

Amaro Pargo festői jelenség volt. A megjelenése különösen ebben a környezetben számított feltűnőnek. Hosszú vörösesbarna haját, amelybe már néhány ősz szál is vegyült copfba fonta, sűrű szakállát rövidre nyírta, bal vállán ott virított a tapasztalt űrjárók egyetemes jelvénye, amely valamikor a béke jele volt a Földön.

• Sokan valószínűleg nem is emlékeznek arra az időre, - kezdte a beszédét - amikor a kormány megbízott azzal, hogy látogassak meg néhány földszerű bolygót, amelyet az óta fedeztek fel, mióta itt élünk. Talán nem mindenki tudja, de a földszerű bolygók kutatása eredendően nem azért indult, hogy menekülési célpont legyen. Őseink egyszerűen tudni akarták, vajon mennyire egyedi a Föld. Sajnos, az ismert okok miatt nem maradt idejük új Földet találni, be kellett érnünk azzal, ami – ha szabad így fogalmaznom – kéznél volt. Így is csak töredékét sikerült megmenteniük a népnek, amely gyermeke és elpusztítója volt egy különleges bolygó életterének. Az elmúlt hetven évben számos potenciális Földet látogattam meg, de a rossz hírem az, hogy egyik sem olyan, mint szülő bolygónk. Hol a levegő, hol a gravitáció vagy a nappalok és éjszakák váltakozása vagy változatlansága, hol valami olyan élőlény, amely összeférhetetlen az emberi léttel, de valami mindig jelentős mértékben eltér a várakozásainktól, ezért szóba sem jöhetnek emberi élettérként.

A termen csalódott moraj futott végig. Egymásra néztünk Jackkel. Láttam, hogy ő is ugyanazt gondolja, hol itt a jó hír? De az űrhajós mintha észre sem venné a csalódottságot folytatta.

• Tizenöt évvel ezelőtt, amikor sokadszorra jelentettem a kormánynak, hogy az éppen meglátogatott bolygó sem megfelelő, támadt egy ötletem. Épp a Tejútrendszer közelében jártunk. Engedélyt kértem és számomra is meglepő módon kaptam is arra, hogy meglátogassam a Földet. Végtelen izgalom fogott el, amikor megpillantottam a kék bolygót. Emlékszem képekre, amelyek az emberiség fénykorában készültek. A fényekre, amelyek még az űrből is látszottak. A bolygó most békésnek tűnt, de emberi tevékenységre az űrből nézve nem utalt semmi. Nem könnyen, de sikerült elérnem, hogy leszállhassak a felszínre és ott méréseket végezzek, mérjem fel, milyen állapotban van az elhagyott Föld. A legfontosabb, amit ma itt biztosan kijelenthetek önöknek, a kék bolygó él. A sarkvidéken jégsapka ül és az egyenlítő környékén dús, áthatolhatatlan őserdő van. A levegő kifogástalan. Persze számottevő földrajzi változások történtek rajta távollétünkben, egyes helyeken még látszanak nyílt sebek, de a bolygó megszabadulva élősködőjétől, az embertől, meggyógyította önmagát. Számításaim szerint a Föld lakható.

A hatalmas ováció, amely a bejelentést kísérte meghaladott minden olyan örömkitörést, amely az adatbázisaimba valaha is belekerült. Ujjongás kelt szárnyra bennem és láttam, amint Jack arcán is felragyog a mosoly.

A kormányfő kis idő után megpróbálta csendre inteni a közönséget.

• Kérem, figyeljenek rám! – kiáltotta. Percek múlva végre sikerült lecsendesíteni a hallgatóságot, akkor folytatta. – Ne gondolják, hogy mindez azt jelenti, hogy holnap összecsomagolunk és útra kelünk hazafelé. Még nagyon sok tisztázatlan kérdés van, amit meg kell vizsgálnunk. És ha valóban visszatérhetünk, amit őszintén remélek, de ma még garantálni nem tudok, akkor is évtizedekbe telik a felkészülés. Most egy feladatunk van. A következő egy órában olvassák el a tájékoztató anyagainkat. Gondolják át, beszéljék meg, mennyire tartják hihetőnek, mennyire gondolják megvalósíthatónak a visszatérést a szülőbolygónkra. Egy óra múlva jöjjenek vissza és szavazzanak. Döntsük el együtt, kezdjük-e meg a felkészülést a visszatérésre, reményt és távlatot adva népünknek, vagy próbáljunk a népesség problémáira más megoldást találni.

Az emberek kitódultak a teremből, megrohamozták az információs pultokat a brosúrákért, majd elmélyülten tanulmányozták a leírtakat. Kisebb-nagyobb csoportok tárgyalták izgatottan a hallottakat.

Elmémben dallamok és szövegek nyüzsögtek, szinte parancsolni sem tudtam a feltörő érzelmeknek. Bölcsőd a Föld, itt kell, hogy élj… visszhangozott bennem egy régi dal.

• Kaptunk egy második esélyt – mosolygott rám Jack. – Remélem, ezúttal nem szúrjuk el.

Én is remélem…

Fáj a torkom nem kicsit, de legalább nagyon. A lábaim remegnek. Nem tudom a torokfájás szövődménye miatt, vagy a tudattól, hogy fáj a torkom. Persze lehet az is, hogy a tegnapi plusz tenisztől, amit ráadásként nyomtunk a forró napsütésben a szokásos heti kettő mellé. Ha rágondolok a torkomra, a fejem is fáj. Lehet, hogy hipochonder vagyok? Egy torokfájós hipochonder. Nem túl jó leosztás egy fényben fürdő nyári reggelre.

A kertben a málnák kövéren izzanak, s fáradtan pottyannak le a földre, ahol hangyák serege várja a friss reggelit. Egy kövér macska lustán araszol a paradicsomok felé, hogy a felásott, puha földben könnyítsen magán ma is. Majd prüszkölve menekül a borstól, amit tegnap kiszórtam megakadályozandó, hogy nyilvános vécének használja a kertemet.

Szörnyen sajnálom magam, pedig a nyár mindent megtesz, hogy a kedvembe járjon. Hétágra süt a nap, meleg sugarai végigsimítják kertem virágait. A teraszon békés árnyék honol, én meg a szobában ülök. Fáj a torkom.

Ránézek az órára a falon. Már lejárt a rendelési idő, tehát orvos szóba sem jöhet. Egyébként sincs lázam, tehát nem lehetek igazán beteg. Igaz nem is mértem. De nincs kedvem előkotorni a lázmérőt valamelyik úti táskából, ahová a legutóbbi utazásomhoz becsomagoltam. Szinte soha sem vagyok lázas, de hosszú útra nem megyek lázmérő nélkül. Ez egyfajta babona nálam. Eddig bevált. Persze a babona ellenes babonák sem működnek örökké. Az utolsó nagy utazásom során sikerült felhasználnom az évek óta magammal hordott immodiumot, (meg a szobatársamét is). Pedig azt is védekezésül hordtam magammal évekig.

A teraszajtón kábítón zúdul be a nyár melege. S ahogy kinézek, pillangók serege tobzódik a rózsák felett. A leándereken száz új virág tör a nap felé és a lila petúnia dús kábító illatfelhővel szédíti magához a méheket.

Minden kerek, az élet szép…

…Habár fáj a torkom, nem kicsit, de legalább nagyon!

-rame-

Csendben múlnak a ráncok a homlokomról

Megpihenek végre

Ölelő karod ismerős rejtekén

Nincs itt más senki

Csak te meg én

Oly régen vágytam már e meghitt percet

Szeretve lenni újra

S boldogan szeretni megint

Ne szólj most semmit

Halkan ölelj

Tudom ez csak álom ne tűnjön el

.-.

Napfény ragyogta be a reggelt

Nem törte meg a csendet

Csak egy kakukk

Aki egy távoli üzenetben

Jósolt éveket nekem

Nem számoltam mennyit

Hisz mit érnek az évek

Nélküled

.-.-

Vedd kezedbe a kezem

Fogd át a vállam

Védj meg kedvesem

A múló időtől

A végtelen csendtől

Védj meg a hiányodtól

Maradj velem

Tavasz Himnusz
 
Csillan cseppen csurran az eresz leve
Ébred a reggel
Mámor rezzen vágyó tájon
Nézd csak kedves hogy rohan messze
Tél kapitány
 
Nagy szemű cinke billen az ágon
Forró Nap hevít
Szárnyra kelnek dús pollenek
S zengőn nevetve eszmél végre
Tavasz király

Szivárványfényben a nyíltszívű rózsa
Zöld köntösében
Bársony bimbóról álmodik
Lepkeszárnyán fénylik a hímpor
Mosolyogj rám

Szél szelíden szabadon szökken elénk
Ölelj és szeress
Csend suhan lenge fűszálon
Pázsit takarónkon százszorszép
Szerelem vár

Friss himnusz zendül erdők mezők felett
Múlté már a tél
Násztáncok zenéje árad
Erdők lombkoronája alatt légy
Örökre enyém

 
Várakozás

Fény csillan tükör jégen
Kényes macska surranva jár
Hó alatt dermedt világ
Ébred
Tavaszra vár

Holnapra kinyílik az ég
Nézd felhő alól a kék
Titkon hogy kandikál elő
Hidd el
Tavaszt ígér

Szél suhan a jég felett
Nap fakaszt életvizet
Rügy feszül nyílni
Vágyik
Tavaszt kér

Hó alatt élet moccan
Hóvirág szirmát simítja
Krókusz színről álmodik
Megint
Tavasz van

 -rame-

• Hozz nekem egy italt! Gyorsan! – a parancsoló hang éles ellentétben állt a férfi vérző fejével és vérfoltos ruházatával.
• Sajnálom Uram, elfogyott a vizünk, de mindjárt jön a segítség, náluk biztosan lesz. – A fiatal afrikai angolja kicsit akadozott, de tanult emberről árulkodott.
• Mi az ördögöt beszélsz, nem vizet kértem, whiskyt hozz!
• Uram! Ön súlyosan megsérült…
• Megmondanád fiam, mi köze ennek a két dolognak egymáshoz? – vágott közbe a földön fekvő férfi. - Volt már ilyen és mégis itt vagyok. Hozd már azt a whiskyt! – Tanuld meg – az első bekezdés mindig legyen rövid – az energikusnak szánt hang kissé elhalkult, de alig hallhatóan még folytatta - és ez nemcsak az irodalomra vonatkozik.

 Az afrikai nap tűzgolyóként uralta a látóhatárt. A roncs fölött magasan keselyűk köröztek prédára lesve.

A fiatal fekete riadtan nézett a szakállas amerikaira. A repülőgépből éppen csak kihúzott férfi feje erősen vérzett, az oldalán a felhasadt ruha alól vér szivárgott. Khaki színű zubbonya zsebéből egy összelapult flaska kandikált ki. A kisrepülőgép roncsai még mindig füstöltek. A pózna, amelynek nekiütközött derékba tört. A sűrű bozótba ékelődött gépből a leszakadt ajtó dacára is csak nagy nehezen sikerült kimenteni az utasokat. A sétarepülés a pilóta számára tragikus véget ért. Az amerikai és három társa csodával határos módon megúszta.

• Egész biztos, hogy komolyan megsérült a feje – fordult a társához a fiú. – Jöhetne már a segítség!
• Hát, elég rosszul néz ki. Remélem, nem hal meg mielőtt ideérnek – válaszolta a másik a távoli porfelhőt figyelve, amit akár egy autó is felkavarhatott.
• Na, igyekezz már, nem várhatok örökké! – csattant fel ismét az amerikai anélkül, hogy a szemét kinyitotta volna.
• Türelem Uram! Hamarosan jön a segítség! Már itt is vannak!

A dzsipből kiugráló férfiak késedelem nélkül hordágyakra emelték a sérülteket és néhány perc múlva már csak a lassan leülepedő por emlékeztetett rá, hogy ott jártak.

A keselyűk lejjebb ereszkedtek, remélve, hogy a gép körül szorgoskodók is rövidesen eltakarodnak.

A vöröskeresztes sátorban a ventilátor lustán kevergette a fullasztó levegőt. A sebesülteket a szafari vezetője a legjobb tudása szerint ellátta. Éppen a kezét mosta egy bádog lavórban, miközben afrikai segítői a sebesültekről levágott ruhákat és egyéb, az elsősegély során használt kellékeket, szedegették össze, amikor az amerikai ismét rákezdte:

• Hozzon már végre valaki valami rendes piát. Meghalok, ha nem kapok egy whiskyt. Meg akarnak ölni?!
• Figyeljen rám – állt fel fáradtan a fekete hajú, cserzett bőrű vezető – súlyosan megsérült, kórházba kell vinnünk, ahol remélhetőleg megoperálják. Már hívtam rádión a mentő repülőt. Nem adhatok Önnek alkoholt. Az életébe kerülhet. Amennyire én meg tudom ítélni, megsérült a mája és a veséje. Ha sikerült élve megúsznia ezt a kalandot, én nem szándékozom megölni. Ne rajtam száradjon, ha elpatkol.
• Ez esetben feltétlenül adnia kell egy emberes adag whiskyt, vagy azonnal elpatkolok. Aztán majd nézhet… Úgy kiszáradtam, mint ez a sivatag itt mellettünk – nyöszörögte a férfi, pont úgy, mint aki mindjárt szomjan hal.
• Nézze! Holnapra ígérték, hogy ideér a repülő, ami beviszi a kórházba, addig biztosan nem ihat, de adok valamit, hogy legalább aludni tudjon – és ezzel az elsősegély dobozból kiemelt egy ampullát.

Mire a fecskendő tartalma kiürült, a sebesült mély álomba merült.

 Már forrón tűzött a Nap, amikor a táborban végre meghallották a repülőgép hangját. A sérültek állapota miatt aggódó vezető megkönnyebbülve sietett elő a sátrából.

A gép, mint egy nagy madár, amely azon tűnődik, melyik légáramlatot lovagolja meg, bizonytalan billegéssel közeledett. A motor furcsa hangja már azelőtt betöltötte a teret, mielőtt a gép kerekei földet értek. A légcsavar felverte a tábor porát, miközben furán akadozva leállt. A pilóta kiugrott a gépből és az eléje siető vezetőhöz lépett.

• Hol vannak a sebesültek? Azonnal vissza kell indulnom, vihart jeleztek erre a térségre. Ha épségben a kórházba akarom vinni a betegeit, perceken belül fel kell szállnom.
• Persze, máris hozzuk őket. De, mondja, nem akarja megvizsgálni előtte a gépét? Olyan fura hangja van.
• Ne aggódjon! Már régen ilyen, és még mindig egyben van. Sokat kibír ez az öreg batár, de egy vihart biztosan nem, úgyhogy igyekezzenek!
• Rendben. Már hozzák is őket a fiúk.
• Hányan vannak?
• Két férfi és egy nő. Egy amerikai és két ausztrál.
• Mi történt velük?
• Sétarepülésen voltak és lezuhant a gépük. A pilóta meghalt, de őket két afrikai srác kihúzta a gépből.
• Milyen állapotban vannak? Kibírják az utat?
• Az ausztrálok állapota stabil. Az amerikai elég rondán néz ki, de az utat valószínűleg kibírja.

Néhány perc múlva a gép, egyre hangosabb zajjal és sűrű füsttel terítve be a térséget, emelkedni kezdett. Olyan volt, mint egy túlsúlyos sirály, amely nem bírja el a frissen zsákmányolt halat. A tábor lakói aggódva nézték a küszködését.

Már majdnem egy méternyire elemelkedett a földtől és úgy tűnt, végre sikerül felszállnia, amikor óriási robaj hallatszott. A légcsavar kipattant a helyéből és a gép orral a homokba fúródott.

A motorzúgás megszűnt. Csend lett. A pilótafülkéből lángok törtek elő.

A tábor személyzete megkövülten állt. A sokk óriási volt.

Aztán hirtelen elkezdtek futni a gép felé. Eszükbe sem jutott, hogy akár több robbanás is lehet. Csak arra gondoltak, ki kell hozni az embereket a gépből. Minél előbb…

Az amerikai hordágya csodával határos módon egyszerűen kicsúszott a gépből, szinte odakínálva magát megmentőinek. Miközben a férfi haja és a ruhája lángolt. A szafari vezetője kétségbeesve igyekezett eloltani a lángokat a kabátjával. Amikor végre sikerrel járt, izgatottan hajolt a férfi fölé.

• Jól van Uram? – kérdezte nem titkolt rémülettel.
• Persze, hogy jól vagyok – válaszolta a sebesült. – Jegyezze meg, egy Hemingwayt csak azzal lehet megölni, ha nem kap eleget inni… – majd rezignáltan hozzátette – vagy ha megöli magát.

-rame-

Mint az a félig elszáradt levél a japánbirsen

Ami mindjárt földet ér

Olyan vagyok nélküled

Hiányoznak belőlem a csöndek

A meghitt ébredések

A világmegváltó tévedések

Csak vagyok

Magamban

Mint az a csodás furcsa jégcsap az ereszen

Amely vízzé válik reggelre

Olyan vagyok nélküled

Hiányoznak a fájó ölelések

Az álomba merülések

Az elhallgatott kérdések

Csak vagyok

Magamban

Enciklopédia vagyok címszavakba szedve

Bennem van minden

Mégis üres vagyok nélküled

Kicsúsztak a legfőbb szavak

Törlődött a nyár és a tavasz

Csak vagyok

Magamban

Mert hiányzol

-rame-

Emlék

Szemben a Gödör nevű kocsma

Átellenben a Sipos halászkert

A környéken sűrűn lőttek

Öt lépcső lefelé az üzlethelyiségben

Ott laktunk

Egy drapp viharkabát

A lépcső tetején az ajtókilincsen

Az apám búcsúzni jött

Az arcára nem emlékszem

Csak a kabát színe maradt

Emléknek nekem

Apámat többé sosem láttam

56-ot írtak

Elment a viharkabátban

Alig hároméves voltam

-rame-

Tüzelő

Két kislány

Egy szép szőke asszony

Hárman egyedül

Hűvös az ősz

Az üzlethelyiség hamar kihűl

Fáznak

Tüzelő nincs

Már kevesebbet lőnek

Sötétedés után egyáltalán nem

A Duna parton az építkezésen

Használt pallók állnak halomban

Jó lesz tüzelőnek

A hatévessel ketten elbírják

A kicsit is vinni kell

Egyedül nem maradhat

Csak a sötétre meg a

Félelemre emlékszem

-rame-

Ember

A Gödörből az ávósok már

Továbbálltak

A ház falán golyó ütötte sebhelyek

Csend

Át kell menni a szomszéd utcába

Fiatal szőke asszony

Két kicsi lány

Öt lépcsőn fel az utcaszintre

Látszólag üres a környék

A saroknál szovjet katona

Talpig fegyverben

Rémület

Nye bojsze

Én vigyáz rád

Nekem is van három

Kezével mutatja milyen kicsik

Nem félni

-rame-

John belépett a kivilágított műszerterembe. Kényelmesen elhelyezkedett az ergonómiailag kialakított székben, és körülpillantott a félkörívben terpeszkedő hatalmas képernyőkön. Átnézte az elektronikus műszaknapló feljegyzéseit. Rögzítette az egyik mellékképernyőn a következő négy órára érvényes termelési előírásokat, paramétereket. Ezekre kell figyelnie a műszakja alatt. Konstatálta, hogy az előző naphoz képest megemelték a bedolgozást. Megnézte az időjárás előrejelzést. Az idei tél keménynek ígérkezik, erre a napra is szokatlanul hideget és erős szelet jósolnak.

• Minden rendben – állapította meg. Ma is egy nyugis négy órának nézek elébe – gondolta.

Eszébe jutottak a nagyapja meséi. Valamikor ő is ennél a cégnél dolgozott. Tizenkét órás műszak volt, sokan voltak kollégák, sok mindent maguk javítottak, ők vezérelték a folyamatokat kezdetleges irányító rendszereken keresztül. Télen, nyáron ki kellett menni az üzembe, végigjárni az összes területet.  (Mostanában alig mennek területre.) Mégis, a nehézségek ellenére, szerették a munkájukat. Még ma is összejárnak a régi kollégákkal. Legalábbis azokkal, akik még élnek. Egyre kevesebben vannak.

Johnt régebben nem érdekelték a meséik, de mostanában egyre többször előfordul, hogy ottfelejti magát az öregurak társaságában. Mint tegnap is. Arról beszélgettek, hogyan harcoltak annak idején azért, hogy ne legyenek egyszemélyes munkahelyek a gyárban. Ekkor ő is bekapcsolódott a beszélgetésbe.

• Mi a baj az egyszemélyes munkahelyekkel? Teljesen fölösleges lenne több emberi munkaerőt pazarolni el olyan helyen, ahol egyedül is jobbára csak unatkozik az ember.

A három öregfiú egyszerre kezdett el nevetni.

• Hát, mi akkoriban nemigen unatkoztunk. Sohasem voltunk elegen annyi volt a munka. Ráadásul számtalan veszélyforrás volt mindenütt. Egy ilyen helyen, ha valaki egyedül maradt és baleset érte, vagy akárcsak rosszul lett, órákba telt mire valaki megtalálta. Súlyosabb esetben ez akár az életébe is kerülhetett.
• Telefonok már akkoriban is voltak – vetette ellen ő.
• Persze, voltak. Viszont egy ájult ember ritkán volt képes telefonálni. Nem beszélve arról, hogy a távolság miatt még akkor is későn érkezett volna a segítség, ha tud – szólt közbe a legöregebb kolléga, majd odafordult a többiekhez. - Ugye, ti is emlékeztek Viktorra?
• Hogyne – válaszolták kórusban a többiek. – Durva történet volt.

John is emlékezett az esetre (sokszor hallotta már az öregektől). Egy férfi aknába zuhant, a telefonja kiesett a kezéből és a szűk helyen nem tudott lehajolni érte. Mire a reggeli műszak beérkezett és keresni kezdték, már halott volt. Még most is, ahogy rágondolt, Johnnak végigfutott a hideg a hátán. Szerencsére ma már ilyesmi nem fordulhat elő. A külső területeken robotok dolgoznak. Minden automatizált. A fizikai ellenőrzés az ő feladatuk. Még a biztonsági őröket is robotok helyettesítik, akiket egy központi helyről irányít mindössze két ember.  A műszertermek száma a korábbi 12-ről háromra csökkent, ahol egyetlen dolgozó akkora területet lát el, mint korábban 10-12 ember. Mindenki közvetlen kapcsolatban áll az irányító központtal, ahol a szuper számítógépek mellett ülnek a vezetők. Az ő feladatuk a munkaszervezés és a vállalatirányítás. Minden dolgozó életfunkcióinak valós idejű adatai egyenesen ebbe a központba futnak be. Aztán meg itt van Dick is.  

• Dick! – fordult a konyha felé.
• Itt vagyok! – A törpe formájú kis robot kicsoszogott a konyhából. – Mit szeretnél John?
• A kávém kész van már?
• Igen. Hozom. – hangzott a gyors válasz.

A műszertermi robot mókás formáját annak köszönhette, hogy a legutóbbi felmérésen a dolgozók többsége egy – a korábbinál - kevésbé ember formájú segítőre szavazott. Évekkel a bevezetésük után sem kedvelték az androidokat, amelyek ember formájúak voltak ugyan, de a mimikájuk, merev arckifejezésük irritálta a dolgozókat.  Pedig már régen túljutottak azon az időszakon, amikor az emberek folyamatosan tiltakoztak a rohamtempójú robotizáció, legfőképpen pedig az ember formájú robotok alkalmazása ellen. A fejlődést nem lehetett megállítani. A műszertermi robotnak mégis megváltoztatták az alakját.

Mókásabb, kedvesebb formát kapott, de ugyanazt tudta, mint az elődje. Amellett, hogy efféle pincér feladatokat ellát, sokkal fontosabb feladatai is vannak. Amint a dolgozó belép a terembe, ráhangolódik a biometrikus rezgéseire és folyamatosan figyeli az életfunkcióit. Az adatokat a központi agyba továbbítja, amely azonnali figyelmeztető üzenetet küld, ha valami anomáliát észlel. Ő helyettesíti a műszertermi adminisztrátorokat, habár ilyen jellegű munkákra ma már alig van szükség. Az adatfolyamok on-line rendszereken áramlanak. Emellett ő takarítja a munkaterületet, gondoskodik a por és csíramentes környezetről és még beszélgetni is tud, ha az operátornak éppen erre támad igénye.

• Itt a kávé egy cukorral és egy kis tejszínnel – nyújtotta a poharat Johnnak a kis robot.

A 3D nyomtatással készült műanyag pohár tökéletes mása volt a XX. század presszós üvegpoharainak. Azzal a különbséggel, hogy nem kellett attól tartani, megégeti valakinek az ujjait. A különleges műanyag külső része egyáltalán nem melegszik át, ráadásul törhetetlen. Oldalán ott virít az újrahasznosíthatóságot jelző zöld levélforma.

A férfi folyamatosan a képernyőt figyelte miközben a kávéját kortyolgatta. A négy óra alatt, amit szeretett tréfásan úgy leírni, hogy dögunalom, legfontosabb feladata volt a szemét folyamatosan a képernyőkön tartani. A legkisebb jelzést sem mulaszthatta el. Ritkán kellett beavatkoznia az automatizált folyamatokba. Ha mégis, akkor viszont azonnal kellett dönteni.  A négy órás figyelem, készenlét így is alaposan elfárasztotta még az olyan gyakorlott operátort is, mint ő.

Nem véletlenül csak négyórás az alapműszak a vállalatnál. A munkanap persze ennél hosszabb.  Mindenkinek kötelező a váltás után a kondicionáló teremben részt venni egy levezető edzésen. A holografikus személyi edző naponta mindenkinek személyre szóló programot vezényel le. A cég biztosítja dolgozói számára a testi fittség megőrzésének lehetőségét. No, azért nem kell azt gondolni, hogy ez afféle jótékonysági gesztus. Kiterjedt kutatások bizonyítják, hogy ez által nő a dolgozók hatékonysága és figyelemkoncentrációja. A hatékonyabb munkaerő nagyobb hasznot hajt a cégnek.

John mindig örömmel mozgott a négyórás üldögélés után, de sokan őszintén utálják a kötelező edzéseket. Hát még az utána következő egyórás szellemi tréninget! Ezen az új fejlesztéseket ismertetik a dolgozókkal, majd szimulációs gyakorlatok jönnek, ahol az esetleges váratlan helyzetekre, haváriákra készítik fel a munkavállalókat. Végül egy teszt következik. Minden munkanap ezzel fejeződik be.

John a kávéját kortyolgatva figyelte a képernyőt, közben azon tűnődött, lesz-e elég hó a következő heti sítúrán, ahova a barátnőjével együtt készül elutazni. Önkéntelenül is az időjárás kijelzőre pillantott. Attól, amit ott látott nyomban elröppentek az agyából a sítúra képei.

Az időjárás drámaian megváltozott az alatt a néhány perc alatt, mióta leült a székébe. A légnyomás értékek meredeken süllyedtek, a külső terület mutató képernyőt szinte elhomályosította a sűrű hóesés. A hőmérséklet -10C^o alá csökkent. A csővezetékek sejtelmes homályba burkolóztak. A sötétségen csak a területen mozgó robotok irányfényei törtek át.

Ilyen időben a kinti robotokat a vállalati protokoll szerint fokozottabban kell ellenőrizni. John nekikészült, hogy lefuttasson egy speciális ellenőrző programot. Alapesetben minden egyes robot mozgását folyamatosan nyomon tudta követni a monitorokon. Most azonban ez nem tűnt elégnek.

Az érintő képernyőn kikereste a „Speciális ellenőrzés” feliratot és haladéktalanul ráklikkelt. Ettől kezdve a hozzá tartozó területen munkát végző egységek mindegyikének vissza kell jelentkeznie egy speciális nyugtázó kóddal. Így bizonyosodhat meg arról, hogy maximális teljesítményen hibátlanul működnek. Sajnos gyakran előfordul, hogy szélsőséges időjárásban, az egyébként kiváló minőségű ipari robotok, hibásan vagy egyáltalán nem működnek. És most bizony erősen szélsőséges időjárás van kialakulóban.

Az „A” sorozatú robotok, amelyek az előírt sorrendszerinti területbejárást végzik, hamarosan elkezdték küldeni a visszaigazolásokat.

E közben érkezett be az első figyelmeztető jelzés. A tűzi-víz rendszerről jött. Jégdugók, elfagyások kialakulásának veszélyére figyelmeztetett. Erről eszébe jutott, hogy nagyapjáék idejében, ilyen időjárási viszonyok között a munkások gőzöléssel és meleg vízzel igyekeztek megszűntetni a vezetékelfagyásokat. Kemény munka volt. Ma már ez is elektronikus utasításra, automatizáltan történik. De a legfontosabb most is a megelőzés.

Úgy döntött, üzenetet küld a központi vezetésnek, és jóváhagyást kér a fűtőrendszerek hatásfokának növelésére. Néhány pillanattal az után, hogy elküldte a kérést, az ügyeletes igazgató élőben jelentkezett a válasszal.

• Helló John! Látom, megijedtél egy kis mínusztól. – a széles arc betöltötte a középső képernyőt.
• Helló Michael! Ismerhetsz, nem vagyok túl ijedős, de ha ránézel az időjárástérképre, láthatod, nem fog megállni a lehűlés -10^oC-nál – válaszolta John, alig titkolva bosszúságát a – szerinte – dilettáns hozzáállástól.
• Figyelj, várj még egy kicsit az aktiválással. Már eddig is majdnem túlléptük az előírt energianormánkat. Ha most rányomod a plusz energiát, biztos, hogy nem lesznek boldogok a főnökeink.
• Ja, persze, értem én, kisebb lesz a bankszámlájukon a növekmény a szokásosnál, de mit fognak szólni, ha semmi sem lesz?
• Ugyan már miért ne lenne?
• Azért, mert ha elfagy a vezeték, leáll az egész rendszer és visszaindítani ebben a hidegben nem lesz egyszerű.
• Ne fesd a falra az ördögöt, nem vagyunk Szibériában! – Az ellenkezés dacára az ügyeletes hangjából mintha némi bizonytalanság csendült volna ki. John tovább ütötte a vasat.
• Figyelj, rendben! Rajtad áll. Rögzítem az engedélykérésemet, és hogy nem kaptam hozzájárulást. Aztán majd meglátjuk…

A válasz hosszú másodpercekig késett. John elgondolkodva figyelte Michael töprengő arcát. Ismerte közelebbről, nem arról volt híres, hogy könnyen hoz nehéz döntéseket. Mégis ő ült ott, ahonnan a jóváhagyásnak kellett érkeznie. De, hát ő volt a cégtulajdonos unokaöccse, és ez mindent megmagyaráz.

• Nos, akkor megmondom, mi legyen. – az ügyeletes hangja újra magabiztossá vált – várunk még és figyeljük a hőmérséklet változását, -15 fok alatt megadom az engedélyt. Addig meg szerintem, nem lesz baj.
• Rendben. – John bosszúsan átkapcsolt az ellenőrző képernyőre, közben fél szemmel rápillantott az hőmérsékletkijelzőre. Már -13 fokot mutatott miközben a szél és a havazás egyre erősödött.

Érezte, hogy ennyivel nem fejeződik be ez a történet, ezért figyelmét a visszajelzésekre fordította. A „B” sorozatú robotok az anyagáramokat figyelték. Nem kapott hibajelzést. Továbblépett. Éppen a kemenceadatok ellenőrzésénél tartott, amikor megszólalt egy éles hang és a főképernyő színe vörösre változott.

• Na, tessék! Máris itt a baj – fordult a sivító képernyő felé és egy mozdulattal nyugtázta a figyelmeztetést. – Nézzük, mi történt?

Beazonosította a hibajelzés helyét. Konstatálta, hogy a 6-os szektorban van az üzemzavar. Azonnali üzenetet küldött a területbejárást végző robotegységnek.

• Pontos hibaelemzést kérek a 6-os szektor 11-es szelvényéről.
• Elemzéshez útvonal módosítás szükséges! – az „A” sorozatú robot válasza olyan gyorsan érkezett vissza, mintha egymás mellett ültek volna – ember és gép.
• Az ellenőrzési útvonaladat módosítom! Fordulj vissza a 6/11-es-hez, keresd meg a hibahelyet és küldj képet és leírást a problémáról. Nyugtázd a feladatot!
• Az útvonal módosítva, elindulok a hibahelyre, feladat visszaigazolva! – a gép csaknem emberi hangon kommunikált, de hiányzott belőle minden érzelem.

Johnból azonban nem hiányoztak az érzelmek miközben a képernyőre behívta az ominózus vezetékszakasz élőidejű képét. A kép enyhén szólva is homályos volt. A vezeték körül sűrűn kavargott a hó, de még így is látta, hogy a hatalmas átmérőjű cső megrepedt és a résen megindult az anyagszivárgás. Megnézte az oldalsó kivetítőn, hová vezet ez a csőszakasz. Amikor sikerült beazonosítania a lepárlótornyot, lehívta a bemeneti adatokat. Egyelőre még nem csökkent a belépő anyagmennyiség, de tudta, ez nem tarthat soká.

Bosszús volt. Majdnem biztos volt benne, hogy a repedést a külső és belső hőmérséklet szokatlanul nagy különbsége okozta. Emlékezett rá, hogy már korábban ő is és a kollégái is javasolták – a robotok diagnosztikai adatai alapján - a vezetékcserét, de a vezetőség a következő leállás idejére halasztotta. Költségtakarékosságra hivatkoztak.

Miközben az ujjai lázasan jártak a billentyűzeten, figyelte az ellenőrző robot útját is. Nagyon lassan haladt. Ahogy John a képernyőn keresztül meg tudta ítélni, a vezetéken a rés alig láthatóan, de fokozatosan tágult. Normális időben küldhetne oda egy drónt is, az sokkal hamarabb tudna pontos képet mutatni, de ebben az időjárásban csak abban bízhatott, hogy a négy talpon sikló ipari robot gyorsan odaér, és teljes képet küld a hibahelyről. Sőt, remélhetőleg, megoldást is javasol majd.

• A434 jelentkezz! Látod már a hibahelyet?
• Nem látom. Nagyon lassan haladok – a válasz ezúttal nem volt olyan gyors, mint korábban.
• Mennyi idő kell még, hogy odaérj? – kérdezte John értetlenül. Számítása szerint már rég a helyszínen kellett volna lennie a robotnak. - Utasítalak, kapcsolj nagyobb sebességfokozatra!
• Értettem! – a válasz ezúttal gyorsabban érkezett és azonnal jött a folytatás is. – Maximális fokozaton vagyok. A területen nagy mennyiségű szilárd csapadék halmozódott fel. Akadályozza a mozgásomat. Nem tudok gyorsabban haladni. Az energiaszintem gyorsan csökken. Hamarosan töltésre lesz szükségem.
• A fenébe! – morogta John.

Az ipari robotok is – akár az emberek - egyfajta műszakváltásban dolgoznak a területen. Az ő műszakjuk a töltési idő függvényében változik. Ennek a robotnak, ahogy a szélső képernyő mutatta, az eredeti kör végén kellett váltania és töltésre kapcsolódnia. Egy plusz kör általában nem jelentett problémát, de a szélsőséges időjárás miatt megnőtt az energia felvétele.

• Ennek is az ostoba költségtakarékosság az oka – mérgelődött John.

A karbantartási költségekért és a gépcseréért is felelős stratégiai team – a központi agy számításai alapján – több alkalommal is javasolta, cseréljék ki ezeket az egységeket magasabb kategóriájú, modernebb robotokra. Ám a vezetőség rendre megtorpedózta a javaslatokat. Mondván, a számítások túlbiztosítottak és ezekhez a munkafolyamatokhoz éppen megfelelőek a mostaniak.

Ebben a pillanatban újra figyelmeztető jelzés villant fel a képernyőn és megszólalt az A434-es robot.

• Korlátozott mozgás! A gördülő egységem hibás!
• A434 add meg a helyzetedet! Azonosítsd a hibát, küldj képet a gördülő egységedről. – John első pillanatban nem értette, mit jelent az üzenetet, csak amikor a képet meglátta. A beérkező képen, a kavargó hóesés ellenére is látszott, hogy a vezeték alatt a kiszivárgott anyag összegyűlt és a szokatlan hideg miatt megdermedt. A robot egyesen belegördült a masszába. Ettől kezdve mozdulni sem tudott.

Közben a lepárló toronyból is hibajelzést érkezett.

• Csökkent anyagáramlás! A beérkező anyag sebessége és viszkozitása csökken!
• Basszus! – John megértette, ennek fele sem tréfa. Most már szívesen kiegyezett volna egy „dögunalom” műszakkal, de erről ezúttal szó sem lehetett.

Tudta, nincs vesztegetnivaló ideje. Nyugtázta a jelzést és egyidejűleg, megjegyzés nélkül, továbbította a központi irányításhoz is. Pontosan tudta, ha a torony rövid időn belül nem kap elegendő, megfelelő minőségű üzemanyagot, az üzemleállásához vezethet. Ez pedig továbbgyűrűzve a rendszeren akár a teljes termelési folyamatot is leállíthatja. Vészleállás esetén pedig a sokféle technológiai és mechanikai probléma mellett óriási költségkieséssel is számolni kell. Nem beszélve a fokozott tűz- és robbanásveszélyről.

Mindenképpen meg kell oldani a vezeték javítását. Az anyagmennyiség nyilván azért csökkent, mert a repedés miatt leesett a vezeték nyomása. De a viszkozitás problémának más oka van. Ránézett a hőmérsékletjelzésre. Döbbenten látta, -18 fokot mutat. A főképernyőn megjelent Michael arca:

• Utasítalak, emeld a fűtési energiát a vezetékrendszeren!
• Éppen időben! – morogta John miközben a tűzivíz rendszer energiaszintjét mutató képernyő felé fordult. Ráklikkelt a megfelelő ábrára és figyelte amint a kék csík elindult felfelé.
• Ne csak a vízrendszert melegítsd – folytatta Michael – az anyagáramot is fűteni kell, csökken a viszkozitás a vezetékben.
• Én is látom – fordult a másik kijelző felé John és már majdnem rákattintott az ábrára, amikor bevillant az agyába a legutóbbi havária tréninggyakorlat. Ott pont egy ilyen helyzetet szimuláltak és nem kapott dicséretet, aki az azonnali felmelegítés mellett döntött.
• Ott nem emelhetek hőmérsékletet, amíg nincs kijavítva a vezeték! – válaszolta.
• Hogy-hogy nem? – a képernyőn jól látszott Michael arcán a meghökkenés. – Ha nem megy vissza normálisra a viszkozitás, akkor hamarosan leáll az anyagáramlás. – Akkor meg, jaj, neked!
• Nekem? – John kezdett feldühödni. – Először is én már korábban kértem engedélyt az emelésre, de nem kaptam. Másodszor, ha most megemelem a csővezeték fűtését, sokkal gyorsabban fog kifolyni az anyag. Itt most más megoldás kell.
• Más? Szerintem nagyon gyors megoldás kell – az arc a képernyő közepén kezdett egyre vörösebb színben játszani. – Mit javasolsz?
• Engedélyezd, hogy magam döntsek a megoldásról. Van egy tervem, ha nem sikerül, akkor egyedül elviszem a balhét és te mindent rám kenhetsz. – John igyekezett, hogy ne látsszon az enyhén gúnyos mosoly a szája szögletében.
• Mondd el, mit tervezel, akkor engedélyezem! – jött a válasz.
• Nézd, erre most nincs idő. Kapcsolódj rá a rendszereimre és figyelj! Azonnal megkezdem az elhárítást.

Miközben a beszélgetés folyt John agya lázasan pörgött. Mi lehet tenni, mi a leggyorsabb és legjobb megoldás. Bosszantotta, hogy Michael feltartja, miközben semmi értelmes javaslata, ötlete nincs. A döntés mégis az övé. Végre az igazgató meggondolta magát és egy vállrándítás kíséretében megadta a felhatalmazást.

• Rendben, tégy belátásod szerint, de a felelősség a tiéd. Ez ne felejtsd el!
• Hagyjál lógva! - morogta John, de már csak úgy magának.

Világosan látta, hogy a javítást már nem tudja a műszerteremből megoldani. Ránézett az órára. Másfél óra telt el a műszakjából. A korábbi műszak dolgozói most a tréning teremben vannak. A kommunikátorán kikereste Peternek - akitől átvette a műszakot - elérhetőségét, és egy sürgősségi jelzést küldött neki. Kollégája azonnal visszajelentkezett.

• Mi újság John? Miért hívsz?
• Figyelj havária helyzet van, vissza kellene jönnöd. Ki kell mennem a területre és addig át kell venned a helyemet.
• Rendben, máris indulok. Úgyis halálosan unom ezt a tesztet, már ezredszer csinálom.

Peter pontosan tudta, hogy ilyen kérést csak nagyon komoly probléma magyarázhat. Nem kérdezősködött fölöslegesen. Azonnal elindult. Közben John vázolta a kialakult helyzetet és azt, hogyan akarja megoldani. Peter csak annyit kérdezett vissza:

• Nincs más megoldás?
• Szerintem, nincs.
• Oké. Tíz percen belül ott vagyok!

John azonnal megkezdte az előkészületeket a terepmunkához. Először is utasította Dicket, készítse elő a terepfelszerelését. Egyidejűleg készüljön fel a megosztott életfunkció-figyelésre, mert Peter is visszatér a műszerterembe.

Üzenetet küldött a tartalék raktárba, kért egy szállítójárművet, egy nagyteljesítményű infravörös melegítő egységet és két javító- meg két takarítórobotot azonnalra a 6/11-eshez. Elektronikus üzenetet küldött a bejárat előtt várakozó személyszállító robotnak, legyen üzemkész 10 percen belül. Eddigre Dick kikészítette a téli havária felszerelését, utána segített neki felöltözni.

Éppen kész lett, amikor Peter belépett az ajtón.

• Szevasz, haver! – csapott John kinyújtott tenyerébe. – Igazán jobb programot is szervezhettél volna ma estére. – Közben már le is ült a kiürült székbe és elmélyülten tanulmányozni kezdte a képernyőket. – Hát, ez elég pocsékul néz ki – jegyezte meg – Indulj, majd tartom a frontot!

Kilépve a műszerteremből John elhűlve látta, mennyit változott a táj, a műszakkezdet óta. Mindenen vastagon állt a hó, helyenként kupacokat emelt a szél és csak azért látott túl a hóesésen, mert a védőszemüvege pont ilyen időre volt kalibrálva.

Beugrott a szállítójárműbe, megadta a hibahely koordinátáit és utasítást adott a lehető leggyorsabb haladásra. Az önjáró kisautó egy perc alatt betöltötte az útvonalat a memóriájába és már indult is. A külső hőmérője -19 fokot mutatott.

A néhány perc alatt, amíg kiértek a 6/11-eshez, Johnnak megint a sítúra jutott eszébe.

• Remélem, ott is lesz legalább ennyi hó – gondolta – ott jobban örülnék neki.

A kis személyszállító autó biztonságosan siklott a vezetékek és épületek között. Nem zavarta sem a sötétség, sem a hóesés. Maga választotta ki az útvonalat és előre látott minden akadályt. Ügyesen kikerülte a hóbuckákat és a legrövidebb útvonalat kiválasztva egyszerre érkezett a hibás vezetékhez a raktári szállító járművel. John bejelentkezett a műszerterembe.

• Halló, Peter, itt vagyok. Mi újság? Van valami változás odabent?
• Folyamatosan jelzi a rendszer az anyagcsökkenést, de még nem érte el a kritikus szintet. Viszont jó lesz igyekezned, mert számításaim szerint 20 percen belül dönteni kell, leálljunk, vagy mehetünk tovább. Michael üzent, hogy ha nem készül el időben a javítás, önhatalmúlag elindítja a leállási folyamatot.
• Naná, hogy elindítja, hiszen én vállaltam a felelősséget – válaszolta bosszúsan John. – De nem adom meg neki az esélyt. Jelezz vissza, hogy 20 percen belül megoldom a problémát és, ha közben mégis elindítaná a leállást, már nem viszem el helyette a balhét.
• Ok. Majd megpróbálom visszafogni – nevetett Peter – Hajrá, kolléga, csináld!

A javító robotok hangvezérlésre állítva felkészültek a feladat végrehajtására. John rövid célratörő mondatokkal utasította őket.

A dolgozókat tréningeken oktatták arra, hogyan kommunikáljanak, hogyan irányítsák kézi vezérlés esetén a robotokat. Tudta jól, nagyon fontos, hogy az utasításai egyértelműek legyenek, és egyszerre csak egy feladatot adjon. Rutin munkáknál nem kellett ennyire körültekintően eljárni, teljes munkafolyamat elvégzésére is utasítást adhatott. Ebben a kritikus helyzetben azonban pontosan kellett fogalmazni.

Először a megdermedt anyagot melegítette fel velük, hogy a ne járjanak úgy, mint az A434-es, ne ragadjanak bele a megszilárduló anyagba. Látta, időben érkezett, a vezeték még bilincseléssel javítható, de biztonságosan hozzá kell, hogy férjenek a gépek.

A takarító robotok megkezdték a melegítést és veszélyes anyag tartályaikba szivattyúzták a kifolyt anyagot. Utána, amennyire a szivárgás megengedte, a csövet is megtisztították.

Ekkor a javítórobotok vették át a feladatot. Megkezdték a bilincsek felerősítését a csövek folytonossági hiányának megszűntetése érdekében.

Johnnak ez alatt nem volt más dolga, mint figyelni. Most is, mint mindig, elbűvölte a robotok célszerű, pontos munkája. Nem zavarta őket semmi. Sem a kavargó hó, sem az extrém hideg, még a szél sem. Nem végeztek egyetlen fölösleges mozdulatot sem. Ketten, célratörően, összehangoltan dolgoztak, közben egyetlen pillanatra sem akadályozták egymást. A programozók kiváló munkát végeztek. Az utóbbi években az ipari robotok programozására szakosodott informatikusok száma és jelentősége megnőtt. Iparáganként különböző speciális szakterületek fejlődtek ki és – ahogy itt is látszott – tökélyre fejlesztették a robotprogramozás tudományát.

Belegondolt abba is, milyen lett volna, ha ez az üzemzavar a nagyapja idejében történik. Hány ember kellett volna - és mennyi időbe telt volna a javítás - átfagyva a széltől, átnedvesedve a hótól.

Ezt kellene megmutatni azoknak az embereknek, akik még ma is ellenségesen tekintenek a robotizáció kiterjedésére. Pedig igazából nem lett kevesebb emberi munkahely a robotok miatt. Annak ellenére sem, hogy sok hagyományos szakma eltűnt. Nem kellenek adminisztrátorok, takarítók, könyvelők. Nincsenek hómunkások, csak olyanok, akik távirányítással mozgatják a hókotrókat. Minden területen megnőtt az irányítók, tervezők, programozók szerepe…

Eddig jutott a gondolatmenetben, amikor látta, hogy a robotok befejezték a munkát. Ránézett az órájára. Tizenöt perc telt el. A szivárgás szemmel láthatóan megszűnt. Elégedetten felsóhajtott és újra hívta Petert.

• Készen vagyunk. Most már ráadhatod a fűtést az anyagszállító vezetékekre is.
• Rendben. Azonnal jelzek a központi irányításnak, nehogy pánikba essenek és megkezdjék a leállítást.
• Oké. Én még itt maradok egy ideig, hogy lássam, biztosan tart-e a bilincs. Nem örülnék, ha újra szivárogni kezdene – mondta most már megkönnyebbülten John és visszaült a járműbe.

Most, hogy már jószerével nem volt dolga, jobban körülnézett az üzemi területen. A kavargó hóesésben, mint karácsonyfaégők világítottak a lepárlótornyok fényei. A távolabbi területeken mozgó ellenőrző robotok irányfényei, mint éjszakai sétálók zseblámpái hol itt, hol ott tűntek fel a vezetékek között. A sötétségen átsejlett egy közeli műszerterem képernyőinek villogása. A hóesés csendjét csak kevés zaj törte meg. Az egyenletesen működő gépek halk moraja és a vezetékekben áramló anyagok surrogása.

-rame-

A Fővárosi Állatkert és a Kacaj Panka Mesetár 2016. évi pályázatán első díjat nyert mese:

http://kacajpankamesetara.blogspot.com/2016/11/nagy-rakita-melinda-csaszar-es-madarak.html 

Valami jót, valami szépet

Eső helyett napvidéket

Fényben úszó semmiséget

Csak téged

És mást

Nem is kérek

---

Leráztál mint túlérett gyümölcsöt a szél

S a lelkem szétloccsant

A földön

Szívemből hangyák lakmároztak

S elrohant felettünk

Az idő

---

Mint szürke eső a tenger felett

Fut az idő

Elviszi a szerelmedet

Nem segít sem átok

Sem ima

A világ porba hullik

Soha nem süt ki már

A Nap

---

Várok

S a napok múlnak

Romjain a világomnak

Fecskék zabálnak

Mérgezett szúnyogot

S hiába kiáltok megálljt

Meg sem hallod

---

Az almafa csúcsán egy rigó ül

Bánatom mélyén fekete mag

A rigó bátran dalol a Napnak

Lelkembe dróttal kapaszkodik

A tegnap

Hiába

-rame-