Kedves Barátaim, Kollégáim!

Néhány héttel ezelőtt – hosszas töprengés, agyalás után – végre eldöntöttem, hogy június 30-a lesz az utolsó munkanapom a Finomítóban, nyugdíjba megyek. Aztán rémületemben elfutottam egész Szicíliáig. :)

De…!

…ha tudtam volna, hogy ilyen csodálatos búcsúztató vár rám, már évekkel ezelőtt nyugdíjba mentem volna. :D

Még most sem tértem teljesen magamhoz a tegnapi estétől. Csodálatos volt!

Járkálok a nappaliban az ajándékok és a virágos között és még mindig hihetetlen számomra az élmény, a kedvesség, amit tőletek kaptam.

Köszönöm mindenkinek, aki eljött és, azoknak is, akik nem tudtak eljönni, de jókívánságaikat az üvegbe zárták, akik gondoltak rám. A befőttes üveg használati utasítása szerint évente egy jókívánságot olvashatok el, hogy kitartson a következő 40+ évre. Hát, sajnos, ezt nem tudom vállalni. Ennél azért sokkal több kíváncsiság van bennem. Amilyen gyorsan csak tudom, elolvasom mindet, de megígérem, hogy a következő évek során újra és újra el fogom olvasni!

Köszönöm a sok-sok személyre szóló ajándékot, a csodálatos virágokat. Máris azon agyalok, hogy az „ezer út” közül, amire lehetőséget kaptam Tőletek, melyiket is válasszam. És az ezer köszönet, nem pont erről jutott eszembe! J

Külön köszönöm a főszervezőnek, Magdinak a fantasztikus szervezést, a személyes ajándékokat és mindent. Tapasztalatból tudom, hogy mennyi munka és szív kell egy ilyen szervezéshez.

Kívánom, hogy minden kedves kollégám, barátom átélhesse azt a nagyszerű érzést, élményt, amit tőletek kaptam! :D

2016. július 16.

Csend települt az éjre

Ne menj még

Maradj velem

Az idő oly rövid

Fogd meg a kezem

Mint rég

Ébresszük fel a fényt

Együtt

Törje meg a csendet

Közös zenénk

---------

Cipőmön még ott az Etna pora

Az ámulat a csoda

Lelkemben mégis kúszik már

A hétköznapi rémület

Miért

Mi végre

S egyáltalán minek

Még látom a tengert a fényben

Csillog és ragyog

De bennem a féreg újra

Kúszik és vacog

Mi végre

Miért vagyok

S meddig még így

Egyedül

Olyan nagyon

És miért hagyom

-----------

Cimbalom peng

Kürt ragyog

Álmomban mosdatlan

Angyalok

Nevetnek rajtam

És én hagyom

---------

Ballagok át az életen

Gyorsulok lassulok

Kiáltok

Hallgatok

Futnak mellőlem

Szédült nappalok

---------

Kalap kabát

Ajtó ablak

Bezárul a nagyvilág

Kinyílik a másvilág

Ragyogás és csillogás

Megint

Egy új élet szele

Suhint

Felém

Nagy-Rakita Melinda: Klarissza útja

Amikor a kapcsolatuknak vége szakadt Klarissza megpróbált rájönni, hogyan jutottak idáig. Mi történt velük és miért.

Megpróbálta eldönteni bűnös-e vagy áldozat. Megpróbált túllépni az egészen, s mert nem sikerült, megpróbált együtt élni tovább nélküle.

Sokáig azt hitte, az álmok beteljesülésének nincs határa. Azt gondolta, hogy a beteljesült álmok nem fakulnak, hogy olyan dimenziókat nyitnak az életünkben, amelyek álmodozás közben eszünkbe sem jutnak. Azt gondolta, hogy az öröm, amit együtt éltek át, egyforma erővel kapcsolja egymáshoz őket. Pedig az erők különbözőek voltak, és a gyengébb láncszem könnyen szakadt.  

Azt remélte, hogy a szépsége, amely a másik szemében tükröződött, örök. Boldogan ápolta, kényeztette önmagát neki. A szépségét mégis úgy veszítette el, hogy közben szebb volt, mint valaha. De a másik már nem nézte, így már ő sem látta. S amit nem látunk, az nincs is.

Hosszú gyötrelmes időszak telt el addig, amíg úgy ébredt fel egy-egy reggelen, hogy nem a hiány volt az első gondolata. Sokáig nem volt olyan nap, hogy a fojtogató gyötrelem fel ne támadt volna újra és újra. A leváratlanabb pillanatokban tört rá a kívánság, hogy világgá kiáltsa a fájdalmát, de a hangok a torkába szorultak. A berögzített fegyelem mindig győzött. Tudta a sírás segítene, de minél jobban fájt, annál kevésbé tudott sírni. A könnyek jeges kövekként ráültek a lelkére és nem volt tűz, ami felolvassza.

Amikor végre tisztulni kezdtek a gondolatai, kidolgozta az újrakezdés stratégiáját és ennek mentén morzsánként szedegette össze széthullott énjét.

Megpróbált eltűntetni mindent, ami a másikra emlékeztette. Kidobott, elajándékozott dolgokat, vagy szekrények mélyére rejtette, hogy ne is lássa őket.

Belezsúfolt a napjaiba munkát, programokat, igyekezett gondolattalanságig elfoglalni magát. Így tologatta magát előre a létezés szögesdrót akadályain reggeltől estig, estétől reggelig.

Lassan araszolt előre a tudatos felejtés útján. E közben ráébredt, mi mindent hagyott az útszélén, ami korábban az élete része volt. Hány emberi, baráti kapcsolatot hagyott elaludni, mert az élete egyedül körülötte forgott. Akkoriban fel sem tűnt, mert kitöltötte az életét az együttlét. A napjait neki rendelte alá. Az együtt töltött napoknak, a közös terveknek, az öleléseknek.

Akkoriban nem hiányzott semmi és senki, az élete maga volt a megélt csoda. A mosolya ragyogott akkor is, ha a világban fagyott. S most, hogy ő belül megfagyott elveszett a mosolya is.

Klarissza az értékeibe kapaszkodott. A családjába, a barátokba, a könyvekbe, a mozgásba. Ezek csak az övéi voltak, és bár nem védték meg a keserűségtől, mint virágnak a karó, ott voltak támasznak. Vigaszt és szeretet kapott tőlük. Ráébredt milyen szerencsés, hiszen nem maradt egyedül nélküle sem.

Új dolgokat keresett. Új utakat, új elfoglaltságokat, új könyveket, új kapcsolatokat. Küszködve bár, de kinyitotta énjét a világra. És a világ visszafogadta őt.

Végre ráébredt, mi mindenre nem figyelt, talán mert nem is akart figyelni a boldogság bűvöletében. A jelzésekre, amelyek előre vetítették a véget. Vagy egyszerűen a boldogság tette túl naivvá. Vagy talán a megváltoztathatóságba vetett ősi női hit.

Amikor tiszta ésszel átgondolt mindent, rájött, ha a hibákon rágódott volna, nem élte volna meg azt a csodát, ami csak ritkán adatik meg egy életben. A felhőtlen boldogságot.

Végül leszámolt az egésszel, és nem volt benne sem harag, sem gyűlölet. Egyszerűen csak szomorú volt, hogy elveszítette. Lassacskán engedte el a fájdalmát. Közbe-közbe egy apró tüske még bele-bele szúrt. De már csak olyan volt, mint egy régi seb, vagy egy műtéti heg, amely felsajlik egy hideg front előtt, hogy aztán elcsituljon, amint elvonul a vihar és kisüt a nap.

Egy reggelen Klarissza ráébredt, hogy már nem is fáj. Hogy már tiszta szívvel tud visszaemlékezni a szépre. És megértette, hogy nem hibázott, hogy törvényszerű volt a végkifejlet és többet nyert, mint veszített.

Ezzel eljött az új kezdet. Újra kitárult a szíve, felolvadt a lelke, szeme újra kinyílt az élet csodáira. Újra érezte, hogy élni jó. Megint tudta, hogy a felhők fölött is ragyog a kék ég és a napsütés bearanyozta a lelkét. Fellélegzett. Megmenekült.

Aztán egy délután, amikor belenézett egy másik szempárba, újra meglátta saját szépségét egy új tükörben.  

Ma már pontosan tudja, hogy ha a dolgaink nem is alakulnak feltétlenül úgy, ahogy szeretnénk, mindig jöhet egy új kezdett, és ez néha olyan, mint a születés, fájdalommal jár, de jövőt ígér.

-rame-

Megjelent a Minerva Capitoliuma internetes folyóirat 2016. júniusi számában

Százhalombattán élek, van három felnőtt fiam. Végzettségem szerint humán szervező vagyok. Egy multi cégnél dolgozom.

Sokat olvasok. Szeretek utazgatni. Rendszeresen sportolok (főként tenisz).

Tavaly év elején vettem részt Vidi Rita jobb agyféltekés írás tréningjén. Ott alkalmam volt megtapasztalni, hogy másoknak is tetszik, amit írok és, hogy ez milyen szuper érzés.

Szabadon engedve jobb agyféltekémet, manapság egyre többet írok.

Írásaim jelentős részét a Valóságos mesék, mesés valóságok, írásaim című blogomban teszem közzé: http://ramekilitanda.blog.hu/

Az első nyomtatásban megjelent kis írásom, a „100szóban Budapest”, kapcsán megtapasztaltam, milyen nagy élmény könyvben, nyomtatásban látni az irományomat.

Azóta megjelent a Közösségi könyvek projekt Univerzum kiadványában egy novellám: „24 óra – Egy pillanat az Univerzum életéből”, és a Százhalom’2016 Kalendáriumban két mesés történetem, valamint a Könyvbezárt karácsonyok kötetben a „Hol a boldogság mostanában” című kisregényem. Ez utóbbi sokaknak tetszik és ez őszinte örömmel tölt el, még akkor is, ha a „sci-fi királynő” címet kicsit túlzásnak érzem (bár nem tagadom, hízeleg nagyon!) :)

Mindig szerettem a sci-fi műfaját, tisztelem a műfaj nagyjait. Kedvenceim ebből a körből Isaac Assimov, A. C. Clark, Frank Herbert és még sokan mások. Ennek ellenére nem azzal az elhatározással ültem neki a kisregény írásának, hogy sci-fit fogok írni. Egyszerűen így jött elő a jobb agyféltekémből. :) A történeteim általában maguktól születnek és önállóan fejlődnek az írás során, én csak rögzítem őket.

Megjelenése óta minden hónapban sikerült írnom és megjelennem a Minerva Capitoliuma internetes magazinban, amelyet Vidi Rita indított útnak a tréningjei nyomán és amelybe, a jobb „agyféltekés írók” írnak havonta azonos témára számtalan különböző jobbnál jobb dolgokat. Hihetetlen és csodálatos, mennyire mást jelent egy-egy szó, fogalom más-más írónak.

Egyébként olvasás tekintetében gyakorlatilag „mindenevő” vagyok. Szeretem a könyveket, hiszek a nyomtatott könyv varázsában.

Az írás ötleteim abszolút „jobb agyféltekések”, olyannyira, hogy viszonylag kevés kutatás van mögöttük. Inkább az agyam/lelkem mélyén összegyűlt gyöngyöket fűzöm fel egy-egy történet fonalára. Persze azért vannak dolgok, amiknek írás közben utánanézek, nehogy valami blőd dolog kerüljön bele a sztoriba és ettől elveszítse a hitelességét.

Kérdeztétek, honnan van a –rame-. A leánykori nevemből született. Korábban egy internetes, sport, mozgás témájú újságban – Zöldpont – megjelent írásaimat jegyeztem így. Megszerettem és megtartottam. Egyedinek és rólam szólónak érzem.

Jelenleg egy pályázatra szánt írásomon dolgozom és egy mesekönyvön, amit illusztrálva szeretnék kiadni. Tikk-Takk az óriás törpe már rendesen belopta magát a lelkembe és remélem, hamarosan az olvasók lelkéhez is utat talál. Persze van sok más tervem is, viszont időm az kevés van, de azon is dolgozom, hogy több időt fordíthassak az írásra.

Egyelőre önálló könyvkiadással kapcsolatos tapasztalataim nincsenek, de nagyon remélem, hogy hamarosan lesznek.

Köszönöm Krisznek ezt a kiváló lehetőséget, mert az ötletének köszönhetően nagyszerű írókat ismerhettem meg. Ráadásul arra késztetett, hogy magamat is egy kicsit „összefoglaljam”.

Köszönöm az érdeklődéseteket kedves Írók és remélem, még találkozunk!

-rame-

Őszintén utálta a késő őszi estéket. Mire hazaért a munkából rendszerint besötétedett. Nyirkos és hideg volt a kinti világ. Beleborzongott még a gondolatába is, hogy ismét kilépjen a nyúlós kora éjbe az után, hogy végre megpihenhetett a meleg szobában. Pedig még alig múlt hat óra.

 Ezen a délutánon mégsem volt más választása el kellett indulnia. Ráadásul gyalog. Nem volt értelme kocsiba ülni, autóval túl nagy kerülő lett volna.

 A kertek alatt indult el. Az amúgy is gyéren elszórt lámpák fénye ide alig ért el. A csillagok a felhők mögött bujdokoltak és a Holdnak esze ágában sem volt előbújni rejtekhelyéről.

A kertváros csendjét csak a fákról csepegő pára hangja törte meg. Senki sem járt az fáradt árnyékok között. Fázósan húzta össze magán a kabátot.

Csendben átkozta magát, hogy bevállalta ezt a látogatást. De már olyan régen halogatta, túl kell rajta esni végre.

Rémülten összerezzent, amikor egy – kötelességét teljesítő - kutya rávakkantott egy bokor sötétje mögül.

Megszaporázta a lépteit. Éppen a temető kerítéséhez ért. Tanakodott. Rövidítse le az utat, vágjon át a sírok között kanyargó kikövezett úton, vagy tegyen egy nagyobb kerülőt?

A temetőt választotta. A hátsó kapu vaskallantyúja enyhe nyikorgással jelezte rosszallását, amiért megzavarták háborítatlan nyugalmát.

Nem bánta. Csak mielőbb bejusson már egy meleg szobába.

A tuja sövény a sírok mellett vészjóslóan hajladozott a hideg szélben. Ők is fáznak – gondolta.

Ahogy a sort megszakította a következő útkereszteződés, mozgásra lett figyelmes.

Mintha mély sóhajt is hallott volna. Bánatos, ezeréves pince mélyéből fakadó hangot.

Összeborzongott.

Ki lehet az, aki ilyenkor jár a temetőben? Halottak napjának már régen vége, a bánatos özvegyek is inkább nappal járnak kisírni bánatukat a friss sírokhoz.

Egy árnyék indult feléje. Mintha lebegett volna a sötétben.

Megtorpant.

Ez nem lehet, ilyen nincs – gondolta.

Ez csak egy temető, ahová ő is kijár rendszeresen. Eleinte sírni jött, később csak csendes bánattal, fejet hajtani, megnyugodni mióta a párja is ide költözött.

Hirtelen mintha nyúlós köd ölelte volna körül. Már bánta, hogy erre indult.

A karját megérintette egy puha kéz

- Nem ismersz meg? – kérdezte egy elcsukló hang, amely mintha a saját koponyáján belül visszhangzott volna.

- Ki vagy? – suttogta rémülten.

- Hát nem tudod? Én vagyok a kislány a régi utcátokból, aki sohasem nőtt fel.

Egy kislány, aki sohasem nőtt fel – ki lehet, és mit akar tőlem – a fejében száguldottak a gondolatok. Keze jéghideggé vált a kesztyűben miközben a sapkája alatt izzadtságcseppek indultak a nyaka felé.

Hirtelen megismerte a fehér fodros ruhát. Egy régi kép még a lakótelepről, a kislányé, aki tényleg nem nőtt fel soha.

A kislányét, akit egy késő őszi éjszakán egy szadista gyilkos zsinegje küldött a halálba.

Emlékezett a környék rémületére, a család összeomlására, amikor kiderült, hogy többé már nincs lányuk.

Emlékezett a saját és a többi anya akkori rettegésére, bármelyikünk gyereke lehetett volna.

A gyilkost az alakalom szülte.

És emlékezett a megkönnyebbülésre, amikor a tettest kézre kerítették - a mieink már ninsenek veszélyben.

Emlékezett arra is, hogy soha egyik anya sem volt többé olyan gyanútlan, mint annak előtte, ha egyik-másik gyerek nem ért haza a megbeszélt időre.

 De most és itt a temetőben mit akarhat tőle ez az árnyék?

- Játssz velem! – súgta a hang.

- Gyere velem! – kérte, miközben jéghideg kezével végigsimított az arcán.

Összerázkódott, de önkéntelenül is követte a suhanó árnyat.

A köd körülfolyta mindkettőjüket, ahogy lépkedtek a sírkövek között.

Futni akart, de mintha béklyóban lett volna a lába.

Kiáltani akart, de a hang bennrekedt a torkában.

Zuhanni vágyott, ki ebből a világból, ki az éjszakából, menekülni a csapdából, de csak sodródott tovább, delejesen követve az árnyat.

 A ködben hangok keltek életre. Suttogás, sírás, nevetés, csendes beszélgetés, harsány veszekedés zagyva kakofóniája visszhangzott a fülében.

Észrevette, hogy már nem a kislányt követi.

Egy sok éve eltűnt férfi árnya vonszolta magával. Felismerte. Őt találták meg évekkel az eltűnése után betonba öntve egy út felbontásánál.

Rájött, a város rémálmai közt bolyong a sötétben.

Most már igazán megrémült.

Felismerte a vízbefúlt alkoholistát, a megfojtott szeretőt és az öngyilkos nőt a negyedikről, a régi kollégát, akit hetekkel a halála után a szaga miatt találtak meg a lakásában a szomszédok.

És ott volt a balesetet okozó lelki sérült fiatal férfi is, aki egy egész családot vitt magával a halálba, amikor szembe rohant az autójukkal a 6-os úton, egy gyanútlan éjszakán. Ott volt a család is kézen fogva suhantak feléje.

Mind-mind az erőszak halottai.

Mit akarnak tőle?

A rettegés görcsbe rántotta a gyomrát.

Próbálta tágra nyitni a szemét, hogy megtalálja az utat, de csak a ködöt látta, amely tele volt gomolygó árnyakkal.

Egyre többen lettek, és egyre sötétebb lett.

Már nem tudta, hol jár.

Már régen kilépett a temető valóságából.

A suttogó árnyak birodalmába került, mozgása lelassult, a tragédiák nyomasztó árnya a lelkére települt.

Tudta, hogy sírni kellene, sikoltani, segítségért kiáltani, de nem jött ki hang a torkán.

Megbotlott egy sírkőben, elesett.

Felnézett és most végre látott. Az ismerős fejfán ott virított a név. Az övé. A saját neve dátummal, arannyal vésve a kőbe.

Próbálta elolvasni az évszámot, de az elmosódott volt, miközben a név kajánul a szemébe fúrta magát.

Hát ennyi, itt a vég? Meghaltam én is, mint a többiek?

És hogyan és miért? Talán a rémület?

Az nem lehet,engem nem lehet ilyen könnyen megrémíteni. Nem ijedek meg árnyaktól.

Hirtelen felpattant, lerázta a lábáról a tapadós kötelékeket, és rohanni kezdett, bele az éjszakába, ki a ködből.

Zihálva futott cikázva a sírok között.

Mögötte hömpölygött az árnyék sereg, nyirkos szuszogásuk a füle mellett nyöszörgött.

Követték, majdnem megérintették.

Nem, nem fogom hagyni, nem engedem!

Nincs közöm hozzátok, hagyjatok!

Most már biztosan tudta, hogy nem lehet, még nem, neki még élni kell, neki még dolga van itt, még maradjon üres az a sír. Még maradjon ködben az a dátum.

Hirtelen fára dobbantak a léptei. Már tudta, hol jár. A kis hídtól nincs messze a temető kapu, ahol az élet vár rá.

Még néhány méter és a kapu előtti kandeláber fénye rávetődött csatakos, rémült arcára.

Az árnyak serege elhallgatott mögötte, de visszanézni még nem mert.

Kimerülten cövekelt le a lámpa alatt.

Mellében dörömbölve küzdött a szíve, vére dübörögve száguldott az ereiben.

Próbált nagyokat lélegezni.

 - Jó estét – köszönt rá egy hang.

Rémületében nagyot ugrott.

Az éjjeli őr döbbenten nézett rá

- Jól van, fiatalasszony? – kérdezte

- Igen, köszönöm – válaszolta hálásan.

Tudta, ezúttal megúszta.

-rame-

Megjelent a Minerva Capitóliuma internetes magazin márciusi számában.

Amikor Hófehérke és a Herceg elindultak a nászútjukra a törpék magukra maradtak. Eleinte élvezték a békés csendet és nyugalmat, de hamarosan ráébredtek, hogy már nem elégítik ki őket a monoton hétköznapok.

Addigi életrendjük felborult, mindenkinek hiányérzete támadt, amely gyakran vezetett civakodásra, sértődésre. Morgó még a béketűrő Szendét is úgy fel tudta zaklatni, hogy rá sem lehetett ismerni. Még olyan este is előfordult, hogy elalvás előtt sem békültek ki egymással. Szundi folyamatosan álmatlanságban szenvedett, Vidor arcára ráfagyott a mosoly és Hapci az allergiás orrcseppek ellenére is folyamatosan tüsszögött. Kuka pedig egész nap egy kukán dobolt.

Természetesen Tudor volt az, akinek leghamarabb leesett a tantusz. Rájött, mi okozza a békétlenséget, a civakodást. Egyszerűen úgy megszokták már az izgalmakban bővelkedő, mozgalmas életet, hogy az egyszerű hétköznapok, a bánya és a kunyhó között töltött idő már nem tudta kielégíteni a kis csapatot. Még a gonosz boszorkány ármánykodása is jobb volt ennél „a semmi sem történik velünk soha” állapotnál.

Ezen változtatni kell!

Tudor szemüvegét a homlokára tolta, kiment a ház elég, letelepedett egy alkalmas tuskóra és törni kezdte okos fejét. Mi is legyen, hogyan tovább, hogyan szűntessék meg a feszültséget. Jelenleg nincs egy árva boszorkány sem a környéken, aki mérget keverne, és Hófehérkékből is hiány van a piacon. Nem beszélve a mérgezett almákról, amelyeket mindenhonnan kitiltottak már, mivel szennyezték a környezetet. Félhangosan mormogott töprengés közben magában. Aztán kisvártatva felpattant!

- Heuréka! – kiáltotta boldogan.

Futva indult a kunyhóba, ahonnan Hapci rekord erősségű tüsszögésénél is hangosabban hallatszott ki Morgó veszekedése Vidorral, hogy miért is vigyorog folyton. Szende pedig szemlesütve ugyan, de annál erőteljesebben panaszkodott arról, hogy Szundi mindenkinek az ágyába befekszik, mert azt gondolja, valamelyikben el tud aludni. - Na, mindjárt megoldódik itt a közel-keleti helyzet! - gondolta Tudor.

- Figyelem, van egy fontos feladatunk!

Hirtelen minden szem feléje fordult.

- Mi az ördög, ma már voltunk a bányában – morogta Morgó, hapci - tüsszentett rá Hapci.

- Miért nem hagytok aludni?! – békétlenkedett Szundi, Szende a szemét forgatta, Kuka meg ijedtében abba hagyta a dobolást.

- Mi olyan nagyszerűen tudunk énekelni - folytatta Tudor, ügyet sem vetve az akadékoskodókra, alakítunk egy bányász kórust. A múltkor hallottam, hogy meghirdették az X faktort az erdei TV2-n. Benevezem az egész csapatot. És mivel a versenyig, alig néhány nap van hátra, minden szabad percünket a gyakorlásra kell fordítani.

Így történt aztán, hogy a törpék 7x7 néven (heten voltak és hét dalt énekeltek) beneveztek a versenybe és megnyerték. Azóta minden héten hétszer próbálnak, és legalább egyszer fellépnek az odvas tölgyfa odvában az erdei nép nagy örömére.

Azóta már csak egyetlen kívánságuk van csak, hogy minél előbb hagyja már abba Hófehérke a nászutazásosdit és hallgassa meg ő is őket.

-rame-

A vékonyka kislány áhítattal nézte a dobozt. Sötét szemét egy pillanatra sem vette le róla. Még az orra körüli vidám kis szeplők is elkomolyodtak ekkora csoda láttán. Méz vörös haját kisimította az arcából, az se legyen útban. Teljes szívével akarta érezni, látni.

A doboz előtt ült az egész család. Apa, anya, kistesó és ő.

Szilveszter napja volt, de ők egész nap dolgoztak. A szülők elvállalták egy pincemélyi dobozkészítő műhely takarítását. Kellett a pénz. Amúgy is szűkösen éltek, de most nagy könnyelműséget követtek el. Muszáj volt kipótolni a keletkezett hiányt.

A pince kicsit dohos volt és hihetetlenül sok por, papírhulladék, ragasztómaradvány halmozódott szerteszét a színes papírdoboz tornyok között. A műhely asztalai alatt hegyben álltak a félig-meddig odaragadt hulladékok, eldobott kartondarabok.

Sok volt a munka. Sokkal több, mint akkor gondolták, amikor elvállalták.

A gyerekeket is magukkal vitték, nem hagyhatták otthon őket egyedül.

Mindenki dolgozott, még a kicsi is szedegette eleinte a papír fecniket, és a kislány is besegített amellett, hogy fő feladata volt vigyázni az öccsére. E közben azért arra is jutott ideje, hogy megcsodálja a színes dobozokat. Egyet-kettőt ki is nyitott, vajon, mi lehet benne. De mind üres volt. Később azon gondolkozott, mire kell ennyi doboz, mit csomagolhatnak például a világoskék mackókkal díszítettekbe és mit a barna falevelekkel telerajzoltakba. Ezen aztán elábrándozott egy darabig. Szeretett ábrándozni, színes meséket kitalálni magának, színesebbeket, mint a hétköznapi világa volt.

A munka sokáig tartott, sötét este lett mire végeztek. Addigra minden bolt bezárt, és ők még nem vásároltak be, pedig Szilveszter este volt.

Miközben fáradtan hazafelé ballagtak alagsori lakásukba, azon tanakodtak, most akkor mi legyen a vacsora. De valahogy nem voltak igazán szomorúak. Úgy érezték, megérte az egész napi fáradtságot az új szerzemény.

Amikor hazaértek, gyorsan begyújtottak a vaskályhába, mindenki megmosakodott, tisztába öltözött. Kitalálták mi legyen a vacsora. Sok variáció nem volt.

Amíg apa felbontotta az addig a sarokban álló csomagot, anya zsírban kenyeret pirított, ecetes hagymát készített és azután megszületett a Csoda.

A Csoda halványzöld műanyag dobozban lakott, amelynek elején, sárgás-fehér gombok ültek, amiket apa addig csavargatott, amíg a készülékből hangok törtek elő. Először kicsit recsegősen, aztán tisztán lehetett hallani a beszédet, később a zenét. A szilveszteri rádióműsort.

A kicsi lány ült a készülék előtt és csodálta, még a kenyeréről is elfeledkezett, pedig éhes volt.

Nagyon tetszett neki ez a beszélő, zenélő doboz, de egy dolgot nem értett.

Ezen törte a fejét akkor, és utána is még hosszú időn át.

Vajon milyen picik lehetnek azok az emberek, akik odabent beszélnek, zenélnek, énekelnek és mind beleférnek ebbe a kis dobozba?

-rame-

A bringát egy elsőbbségadás kötelező táblához bilincselte. Majd a mozihoz sétált. A kirakat elé állt. Háttal.

Autók tömege száguldott előtte. Délután volt, őrült forgalom. Nem érdekelte. Csak a járdát nézte jobbról balra aztán balról jobbra. Mint egy eltévedt napraforgó, aki a Napot keresi.

Várt.

 Ahogy az órájára pillantott egyre gyorsabban kezdett verni a szíve. Már jönnie kell. Mindjárt itt lesz.

Találgatta, egyedül jön? Pedig tudta, hogy nem, hisz két jegyet vett.

Hosszan nézett balra. Valamiért úgy gondolta, onnan fog érkezni. Talán villamossal jön, vagy metróval. Aztán mégis jobbra pillantott.

 És ott volt. Már majdnem odaért, ahol ő állt. A szíve hevesebben kezdett dobogni. Érezte, arcán a szeplők kigyúlnak. A feje stoptáblaként virított az alkonyatban. Szerencsére senki nem látta. Senki ügyet sem vetett rá. Mindenki rohant a dolga után. Egy szerda délután volt, öt óra múlt.

 A lány gyönyörű volt. Pont olyan, amilyennek emlékezett rá. Kitakart maga körül mindent. Csak ő uralta a járdát. Betöltötte a teret, mint az ő lelkét már vasárnap óta. Szőke hosszú haját kicsit összekuszálta a szél. Mosolygott miközben beszélt. Nem hozzá. Egy magas barna fickóhoz, akibe belekarolt.

Nem volt egyedül.

Bosszankodott. A terve kútba esett, nem szólíthatja meg. Megkönnyebbült, mert mit is mondhatott volna neki ismeretlenül.

De a szemét nem tudta levenni róla. Nem látott mást, csak őt. Ilyen lehet a Napba nézni, gondolta.

• Szevasz, Laci – szólalt meg közvetlenül mellette egy ismerős mély hang. - Nem is mondtad, hogy te is moziba készülsz, elhoztalak volna kocsival. Kényelmesebb lett volna, mint a bringa.

Nagy nehezen szakította el magát a Napjától. Kelletlenül nézett fel Károlyra, a főnökére.

• Sze-sze-szerbusz – dadogta. Nem, nem megyek moziba.

• Akkor, minek ácsorogsz itt?

• Csak-csak nézelődöm.

• Jól vagy? Olyan vörös az arcod?

• Jól, kösz – találta meg végre a hangját – csinos barátnőd van.

• Ugyan, ne viccelj – nevetett fel a férfi, - ne mond, hogy nem ismered a lányomat!

• Szerintem, még nem találkoztunk – szólalt meg a lány.

A hangja ugyanúgy elvarázsolta, mint vasárnap a mozi pénztárnál, amikor az ajándék jegyeket vette a szüleinek és a lány előtte állt a sorban.

• Andrea – nyújtotta a kezét a lány.

• László – válaszolta automatikusan.

Ahogy a kezük összeért, érezte, ahogy a szeplők újra kigyúlnak az orra tövénél és a szíve is eggyel gyorsabb fokozatra vált.

• Bocs – mondta a lány – remélem, még találkozunk, de most mennünk kell, mindjárt kezdődik a film.

• Gyere apu!

• Bocs, szia, tényleg mennünk kell.

És gyors léptekkel elindultak a bejárat felé.

Ő csak állt. Megint nem látott semmit. Mint nyáron, ha sokáig nézett a Napba napszemüveg nélkül.

 Aztán megfordult. Visszaballagott a kerékpárjához. Lassan kinyitotta a zárat. Felpattant a bringára és beleveszett a pesti forgalomba.

-rame-

Így Karácsony előtt legtöbbünknek számtalan emlék, gondolat kavarog a lelkében, miközben a boltokat járja, vagy régi recepteket válogat a karácsonyi vacsorához, vagy éppen valami ütős ajándékötleten töri a fejét.

Régi karácsonyok emléke, barátok, ismerősök, akik az évek során mellettünk álltak, és most is velünk vannak, vagy éppen elsodródtak mellőlünk.

Családtagok, aki a mindennapjaink részei és családtagok, akik már csak az emlékeinkben élnek.

Gyertyákat gyújtunk Adventkor és hétről hétre látjuk rajtuk, hogyan fogy, hogyan siet az idő.

Mire a gyertyák leégnek és megérkezik a karácsony, beköltöznek szívünkbe mindazok, akik nem lehetnek már velünk. Akiknek hiányát máskor mélyen eltemetjük a lelkünk mélyére, de ilyenkor előjönnek és velünk ünnepelnek.

Emlékszünk a dalra, amit szerettek, az ételekre, amiket az ő kedvükért készítettünk és a régmúlt idők hangulatára, amikor velünk voltak.

Eszünkbe jut, milyen jó lett volna, ha tudjuk előre, vagy legalább felkészülünk rá, hogy el is mehet, akit szeretünk. Ha többet beszélgettünk volna vele, ha mentünk volna, amikor hívott, ha nem lett volna más, „fontos” dolgunk. Ha tudtuk volna, nem lesz másik esély. Ha, ha, és megint, ha.

Pedig hát a „ha”, és a sajnálom, nem hozza vissza azt, ami elmúlt.

Régi és már-már közhelyszámba menő igazság, hogy a kapcsolatokat ápolni kell. A kapcsolatok olyanok, mint a növények, elszáradnak gondoskodás hiányában.

Mégis gyakran rohanunk a hétköznapokban, elsietünk egymás mellett a piactéren, a hiper-szuper-marketekben.

Egy gyors köszönés, legfeljebb egy rutinos, „hogy vagytok”, és már megyünk is tovább. Nem várunk választ és nem vár választ a másik sem. Vagy, ha mégis, nem vesszük észre a rohanásban.

Pedig hát nincs fontosabb annál, hogy emberek legyünk, hogy figyeljünk egymásra és én azt hiszem, hogy ez a Karácsony igazi üzenete.

Figyeljünk egymásra, hogy soha ne kelljen megbánni, hogy nem volt időnk meghallgatni, meglátogatni, felhívni, vagy akár „dobni” egy e-mailt valakinek, aki fontos nekünk, és akinek fontosak vagyunk. És akinek a hiánya egyszer majd a szívünkbe markol.

Amikor a karácsonyi csengettyűk megszólalnak és körbeálljuk a karácsonyfát, ott lesznek velünk a szeretteink a szívünkbe zárva, az emlékeinkbe olvadva.

Én most és majd a karácsonyfa alatt is, szeretteim körében, kívánok minden kedves barátomnak, ismerősömnek Boldog Karácsonyt - nem rutinból – hanem őszintén és hittel.

És azt, hogy a szívünk, amelyet a karácsonyi gyertyák és csillagszórók fénye szélesre tár, maradjon nyitva egész évben a figyelemre, a szeretetre és a csodára!

-rame-

A MMXV. Galaktikus Év elején a legfelsőbb Bolygó Tanács összeült az éppen esedékes bolygóközi tanácskozásra, amelyre tíz galaktikus évenként kerül sor (kivéve, ha valami rendkívüli esemény azonnali intézkedést igényel, akkor persze hamarabb). A napirendi pontok között a Föld nevű bolygóról készült prezentáció kiemelt helyet foglalt el.

A Tanács a tágas Univerzum legöregebb tagjaiból és néhány fiatalabb az elmúlt 25 galaktikus évben született bolygóból áll a tíz galaktikus évenként sorsolással kiválasztottak mellett.

A választási rendszer, amely az Univerzum kialakulását követő néhány kaotikus évtized után alakult ki és némi finomítással napjainkig azonos elv szerint működik. Azon alapul, hogy egyrészt kihasználja a legidősebbek tapasztalatát, végtelen tudás- és adatbázisát, másrészt biztosítsa a folyamatos fejlődést és a Galaktikus Birodalom igazgatásához való minél szélesebb körű hozzáférést a birodalom tagjai számára.

Állandó megbízása csak a mindenkor legöregebb három tagnak van, valamint a titkári feladatot ellátó megbízottnak, akit csak akkor mentenek fel megbízatása alól, ha saját maga kéri, vagy – bár erre nemigen akadt még példa – a tanács felmenti, mert nem látja el megfelelően a feladatát.

Az összes többi tagja az Univerzumnak megfigyelőként – de nem beleszólási, szavazati joggal – részt vehet a Tanács ülésein és az ülést megelőzően javaslatot tehet a napirendre.

 A bolygók nagy száma és egymástól való hatalmas távolsága nem akadályozza a közügyek ilyen formán történő gyakorlását, hiszen bármelyik tag képes akár egy, vagy egyszerre több társával is kommunikációs kapcsolatba lépni, illetve, ha elkülönülésre vágyik, a rendszerből ki is kapcsolhatja magát.

Amelyikük megfigyelőként részt kíván venni a Tanács munkájában, egyszerűen bekapcsolódik a résztvevők kommunikációs hálójába és első körben értesül minden ott elhangzott felvetésről, vitáról és megoldási javaslatról.

Aki pedig nem kíván ezzel a jogával élni, annak a titkár által összeállított összefoglaló hozzáférhető a tudásbázisban közvetlenül a Tanácskozás befejezése után.

 A Galaktikus Tanács határozatai egyformán kötelező jelleggel bírnak minden bolygó számára.

A galaktikus évtizedek során hatalmas tudásanyag gyűlt fel a rendszer közepén lévő hatalmas fekete lyukban, amely egyidejűleg az információs hálózat központja is. Ezen keresztül kommunikálnak egymással a bolygók és ezen keresztül érhetnek el olyan információkat, amelyeket a távoli bolygók és csillagok szolgáltatnak a közös tudásbázisba.

-rame-

... Folytatás az Univerzum Novelláskötetben (nyomtatott és e-book - Hősnők Kiadó)