Valóságos mesék, mesés valóságok, írásaim

Valóságos mesék, mesés valóságok, írásaim

Könyvbezárt Karácsonyok - 12 kisregény, az egyik az enyém

2015. december 10. - rame

 Könyvbe zárt karácsonyok - Tizenkét meghitt, karácsonyi történet 

Hol a boldogság mostanában - kisregény - részlet (Underground kiadó)

Felébredt.

Látta, hogy villog a kijelző az

étkező kezelőpaneljén, mutatva,

hogy máris nekiláthat a

reggelijének, ha éppen ágyban

akarna enni.

Ma nem akart. Csak olyankor

használta ezt a funkciót, amikor a

barátnője nála aludt. Akkor

kettesben jó móka volt az ilyesmi.

Elnyújtotta még egy kicsit az

együttlétet.

Ránézett a fürdőszobapanelre és

látta, hogy már készen áll a

megfelelő hőmérsékletű, váltott

hideg-meleg vizes zuhany.

Kikászálódott az ágyból, amely egy

frissítő levegőáramlat után

összesimította az ágyneműjét és

becsusszant a falba, ahonnan

egyidejűleg előbukkant az íróasztala

és vele együtt a teljes informatikai

rendszer. Ennek egyik eleme most is

kapcsolatban állt vele, a homloka

mögé beépített nanochip révén.

Belépett a fürdőszobába.

Lezuhanyozott és a langyos

levegőáramlatban megszárítkozott.

Elgondolkozva állt a

borotválkozómaszk elé.

Borotválkozzon vagy ne? Végül

odatartotta arcát az egyedileg

kialakított, saját szokásaira

programozott felület elé és fél perc

múlva elégedetten simított végig

sima, illatos arcbőrén.

A maszk, amelyet valami ki

tudja honnan származó ősi szóval

csak borbélynak hívott,

visszahúzódott a fürdőszoba falába.

Nem kell neki borravalót

adnom, jutott eszébe.

... folytatás a könyvben

rendelhető: http://undergroundbolt.hu/konyvbe-zart-karacsonyok-1344

 

 

Az első

Ülök a gép előtt, a határidő letelt.

Írnék az utazásról, jár az agyam hetek óta. Miről is írhatnék. És nem megy. Nekem, az utazás szerelmesének, semmi nem jut az eszembe.

Vagy talán mégis…

Arról az első külföldi utamról. Amikor a kortársaim bejárták már a környező szocialistákat, néhányan rutinszerűen jártak Bécsbe bevásárolni és én még egyszer sem léptem át szép kis országunk jól őrzött határát.

Persze aztán belerántottam, bele a közepébe! Svédországba utaztam a nővéremhez. Kiengedtek. (Mert itthon hagytam egy férjet és két kisfiút. Gondolták, ezért csak visszajövök.) Ennek csodáját, kuriózumát csak az értheti, aki akkoriban élt itt ebben a különleges országban.

Na azért erről mesélek egy keveset.

Kb. egy jó héttel az utazás előtt megbetegedtem. Kórházba kerültem. Megvolt az útlevelem, az engedélyem és én feküdtem a Rókus kórházban és mindennap felment a lázam, vagy minimum hőemelkedésem volt.

Gondoljátok el, első külföldi utam. Nem is akárhová és egy olyan országból, ahonnan nyugatra utazni legalábbis külön privilégiumnak számított. Ráadásul egy olyan testvér meglátogatására kaptam engedélyt, aki - mit szépítsem - disszidált innen, azaz engedéllyel kiutazott és engedély nélkül kint is maradt férjestül.

Szóval a kórház. Három nappal az út előtt azt mondta az osztályos orvos - akinek elsírtam bánatomat, hogy én bizony utaznék és tessék, itt fekszem -, ha holnap nem lesz lázam, holnapután hazaenged.

Szerintetek volt lázam? Hát nem! Igaz a lázmérő sem volt fél percnél tovább a hónom alatt (ennyi idő kellett a nővérkének, hogy kimenjen a szobából).

Hazafelé beugrottam a közeli IBUSZ irodába, a vonatjegyemért.

Mit mondjak csodaszámba mentem azzal, hogy egy nappal utazás előtt jelentem meg a jegyért. Kiderült, már régen lemondtak róla, hogy egyáltalán átveszem, mert ilyennel addig még nem találkoztak az irodában. Akkoriban mindenki azonnal rohant az úti okmányaiért, amint megkapta a jóváhagyást, nehogy valami okból visszavonják azt.

Mikor elmondtam, miért jöttem az utolsó pillanatban, azonnal összefogtak az ügyintézők (hihetetlen kedvesek és segítőkészek voltak), és kiötlötték, milyen biztosítással indítsanak útra, hogy ha visszaesnék, megkapjak minden orvosi ellátást költségmentesen abban a távoli nyugati világban.

Szerencsére, annak ellenére, hogy a Meridian expressz spártai körülményei között utaztam egy teljes napot, épségben érkeztem meg a nővéremhez és nem estem vissza, nem volt szükségem orvosi ellátásra egyszer sem. A fáradtság meg nem számított, fiatal voltam, kalandvágyó és boldog, hogy utazhattam.

 

Most nem beszélek a sok újdonságról, amit ott láttam és tapasztaltam, azt hiszem ezt már sokan megírták előttem. Inkább egy apró kalandról mesélek, ami ott esett meg velem.

A nővérem ott él, ahol a tengerszoros a legkeskenyebb Svédország és Dánia között. A partról látszik a Dán királyfi vára. Sógorom egy nap kitalálta, hajózzunk át Dániába, megmutatja nekem Koppenhágát is. Igen ám, de nem így készültem, nem volt vízumom.

A hatalmas tengerjáróhajón – amelyen a mai napig is sokan csak azért utaznak oda-vissza – mert vámmentes az ital és így jól tudnak vásárolni és/vagy bulizni, számítani lehetett útlevél ellenőrzésre.

Ne izgulj – mondta a sógorom – egy magas, vörös hosszú hajú nő, fehér farmerban, rózsaszín pólóban olyan kevéssé feltűnő itt, hogy senkinek eszébe sem jut, nem helybeli. Senki sem fogja elkérni az útleveledet.

Na persze én azért izgultam. Különösen, amikor azt láttam, hogy kevésbé szerencsés, sötét hajú, barna bőrű útitársaimat a kikötői rendőrség a szemem láttára kísérte le a hajóról még indulás előtt.

Az én útlevelem tényleg senkit nem érdekelt.

Így aztán egyből két olyan országot is „abszolválhattam”, amelyekről akkoriban még hosszú évekig legtöbben csak álmodozhattak.

Remélem, ez a kis „bűnözés” az elmúlt több mint harminc év alatt már elévült, mint ahogy az akkori piros és kék útleveleink is feledésbe merültek.

A gyerekeink pedig, akik egyik pillanatról a másikra úgy döntenek, hogy átautóznak valamelyik szomszédos országba, vagy elrepülnek egy távoli világba, elképzelni sem tudják ennek az első, kalandos utazásnak a varázsát.

Az utóbbi években számtalan utazásban volt részem. Ahogy mondtam, szeretek utazni.

Nem állítom, hogy ez volt a legszebb utam, de mint első abban a világban, biztosan a legemlékezetesebb.

-rame-

 

Megjelent a Minerva Capitoliuma internetes magazin decemberi számában

Aztán …

Ábrándjaidból időnként felbukkan egy valódinak sejlő pillanat.

Mint mozifilmben az áttűnés, a múltból a jövő felé.

Azt gondolod, megtaláltad, hisz tudjuk, csodák pedig vannak.

De mert a tapasztalat még ott nyüszít belül, még véletlenül sem ujjongsz hangosan.

Óvatosan rejtegeted, mint virágkehely a méh elől a mézet.

De mégis rabul ejt, mint csendes igézet.

Merengsz magadban napra-nap, hitegeted magad magad.

Na, látod, végre itt van, veled, neked,pedig ugye már milyen rég nem hitted,hogy lehet.

S gyűjtöd a bíztató jeleket, ezúttal igaz, ezúttal nem tévedhetsz.

És hiába volt a hithiány, hiába fontál páncélt a szíved köré,

Kilépsz a biztonsági zónádból, és kockáztatsz.

Mert hiszed, van, akinek az kell, ami neked van, és benne megvan, ami neked kell.

Az élet két pólusa összeérhet, létezik kettő az egyben.

Már szinte úgy látod, megérte, a kockázat ára felér az eredménnyel.

S már-már semmi sem inog a lelkedben.

Már-már hangosan is kimondod.

Aztán …

Nem ragozod …

Csak annyit mondasz.

Milyen kár!

És nem érted, miért fáj.

 -rame-

Pad a ház előtt

Minden nap délben kiült a ház elé a padra.

Várt.

Reggel korán kelt, kitakarított.

Ebédet főzött.

Megterítette az asztalt két személyre.

Sürgés-forgás közben imádkozott: Édes Istenem, add, hogy hazajöjjön. Add, hogy újra velem legyen! Kérlek!

 

Ült a padon.

Jöttek, mentek előtte a falubeliek.

Apró gyerekek játszottak körülötte.

Kicsik és nagyobbacskák.

Eleinte mindet ismerte, a barátnői gyerekei voltak.

Vágyakozva és reménykedve nézte őket.

Aztán az ismerősök megnőttek és eltűntek.

Új gyerekek jöttek. Vidámak voltak, mint a régiek, de már csak egy-kettőről tudta kihez tartozik. Később már csak látásból ismerte őket. Mert ott játszottak nap-mint-nap.

 

A szomszédok délutánonként megálltak mellette egy-egy szóra.

Eleinte sokan rámosolyogtak és bíztatták.

Később az ismerősök, néha még a barátok is, lehajtott fejjel, szomorú mosollyal mentek el mellette, egy-egy halk köszöntést rebegve.

Egyre ritkábban álltak meg egy kis beszélgetésre.

Már senki sem bíztatta.

Sajnálkozó tekintetüket elfordították a padtól.

 

Kezdetben ragyogó szőke haja volt és sötét szemét hosszú mézszínű szempillák árnyékolták.

Akkoriban mindig mosolygott.

Biztos tudás áradt a tekintetéből. Nem hitte, tudta, hogy nem hiába vár.

Aztán a szőke haj tejfehérré szelídült, a szempillák megritkultak.

A mosolyából tétova árnyék lett.

A tudás és a hit rendületlenül vele maradt.

 

Mindegy volt tél vagy nyár, ott ült a padon minden délután.

A szomszéd asszonya, a lánykori hű barát a hideg téli délutánokon egy-egy csésze forró teával megállt mellette és szelíden kérlelte.

„Megfázol, gyere be a házba. Várni ott is lehet.”

Néha egy-egy zordabb napon, sikerrel járt.

Eleinte megpróbálta az asztal mellé ültetni.

Később már előre odakészítette a karosszéket az ablak elé.

 

Minden dél a ház előtt találta csak az évek suhantak monoton rendben.

A barátok megritkultak. Az ismerősök fogyatkoztak.

A háta lassan meggörnyedt, a tartása elveszett. A hite nem.

Az imák nem fogytak.

Egyre kérte Istenét, hozza neki vissza a párját, akire vár.

 

A megterített asztalt estenként már nem szedte le.

A ház előtt eljárók úgy néztek rá, mint egy furcsa kövületre.

A gyerekek messzebbre mentek játszani.

Soha nem sírt.

 

A faluban szóbeszéd kelt szárnyra, s tartotta magát éveken át. „Már régen elmentek neki otthonról.”

Nem hallotta.

Várt.

Imádkozott.

Hitt.

 

Végül egy verőfényes nyári délutánon, amikor a forró nap tüze elől mindenki árnyékba menekült, meglátta.

Jött vele szemben. Egyenesen a napfényből lépett ki. Délcegen, fiatalon, katona ruhában, ahogy elment, akkor régen.

Ajkán széles mosollyal.

Két karját ölelésre tárta.

A megfáradt ráncos arcon felragyogott a régi fény.

Fürgén pattant fel.

Köszönöm Istenem! – suttogta.

.-.

Ahogy enyhült a délután benépesedett az utca.

Egy kisfiú vette észre a kerítés előtt fekvő asszonyt.

Hamarosan körülállták a falubeliek.

Találgatták, vajon min mosolyog olyan boldogan.

A szomszédasszony értette.

Megsimogatta az arcát, kezét két kezébe vette és elmondott érte egy imát mielőtt a nagy fekete kocsi magával vitte.

 

-rame-

 

Megjelent a Minerva Capitoliuma Internetes folyóirat októberi számában.

 

Egy percesek

Halálos csend

A reggel vérvörösen kelt fel. Sugarai az ágyra vetültek. A takaró vérvöröse keveredett a döglegyek csillogó zöldjével. Kettejük között ott hevert a kés. A Halálhozó egy széken ült. Fásultan nézte a csendéletet.

-rame-

 

Eltérő vágyak

Fejlett intelligenciája fejletlen testtel párosult. Egy túlfejlett testre vágyott, hogy kiélje vágyait. Képzelete a gyönyörszerzés számtalan verzióját dolgozta ki.

A dúskeblű lány csak a fejletlen testet látta.

Veszített.

Mindkettő.

-rame-

 

Mini krimi

Kegyetlen szemmel meredt a késre.

A szalámi reszketett a fóliában. A vaj megolvadt a dobozban. A méz dermedtsárgán folyt végig az üvegen.

A sikoltás feltörte a csendet.

Az elvágott ujjból vér csöppent a kenyérre…

-rame-

 

Félelem

Reszketett. Izzadt. Az izzadtságcseppek megfagytak a havon.

A léc síkosan suhant a meredeken.

Nem hátrálhatott.

Nézték.

-rame-

 

Mesél az erdő

Abban a régi szép világban, amikor még a fák nyugalmát nem zavarta meg az emberi mohóság, csendesen álldogáltak a nagy kerek erdő fái.

Nem voltak szabályos soraik, mint manapság a telepített erdőkben, és több szinten, különböző korú és fajtájú társaikkal közösen élték napjaikat.

Mindegyikük arra törekedett, hogy minél közelebb nyújthassa leveleit az éltető napsugarakhoz, de ebben nem zavarták egymást. Minden egyes ág és levél beleilleszkedett a nagy puzzle-be, amelyet az erdő magasa fölött szálló madarak, mint a zöld ezer színében játszó puha takarót érzékeltek.

 

A fák többszintű lakóparkjában a gyökerektől a legfelső ágakig rendezkedett be a többi élőlény.

A gyökereknél rágcsálók, bogarak és egyéb rejtőzködők éltek. A bokrok között apró és nagyobb négylábúak bújtak meg. Cincogó egérkék, pockok, szapora nyúlcsaládok, vörös bundájú rókák, nyestek és nyusztok között erdei békák, siklók, gyenge szárnyú kismadarak és mesteri pókhálójukkal az ágakat át- meg átszövő pókok népesítették be az földszintet. Közöttük csörtettek időről időre előbújva barlangjaikból a cammogó járású medvék.

A baglyok, harkályok, cinkék és tarka szárnyú énekes madarak laktak a következő emeleten. A fák odúiba húzódtak a gyors lábú hiúzok és más ragadozók elől.

A legfelső emeleten közel az éghez sebes röptű ragadozó madarak laktak, közülük is kiemelkedett királyi szárnyalásával a sasok népes serege.

Igazából az emeletek között is számos átmeneti szinten éltek még különböző élőlények. A szapora szú a kéreg alatt percegett átszőve járataival a fák törzsét. Gombák nőttek az avarban, a fák kérgén és időnként a leveleken is.

Tavasszal mindenütt százával nőttek a különböző szebbnél szebb táncruhába öltözött virágok, amelyek azért születtek, hogy később terméssé válva táplálékul szolgáljanak az erdő lakóinak.

Az erdőben egyetlen törvény uralkodott egyél, hogy élj, ölj, ha muszáj, de csak a táplálkozásért, az életért. Élvezetből soha.

A rendet nem zavarta meg senki.

 

Egészen addig, amíg az ember meg nem jelent a fák között.

 

Az ember, aki mohó volt és meggondolatlan. Halomra ölte a nyulakat, pedig már jóllakott. Kilőtte a rókákat, amelyek a nyulak hiánya miatt az emberi lakhelyeken kerestek táplálékot. Lépre csalta a kis madarakat, így nem volt, aki a kéreg alatt lakók elszaporodását megakadályozza, ezért a fák kezdtek megbetegedni. Gombászás közben letaposta, megszaggatta a friss hajtásokat, letépte a bokrok virágait, ezért a bokrok nem hoztak elegendő termést, hogy táplálják az erdő éheseit.

Összeszedte a fák alól a makkot, a tobozokat, és a kis vadmalacok éhesen visítottak már a tél elején is, a rágcsálók odúiban üresen maradtak a kamrák.

Kivágta a fákat, mert kellett tüzelőnek és kivágta a fákat, mert úgy döntött, egyik vagy másik fajta fölösleges, nem hajt neki hasznot.

Végül a legnagyobb csapást azzal mérte az erdőre, hogy gondatlanságból és ostobaságból felgyújtotta.

Tüzet rakott, hogy melegedjen és megsüsse a vacsoráját. Nem törődött azzal, hogy a szél ugrásra készen bujdokol a fák között és alig várja, hogy a hamu között ottfelejtett szikrát lángra lobbanthassa.

 

Az erdő lakói rémülten menekültek szerteszét, amikor a vörös koronájú Tűz Király győzelem táncot járt közöttük. Sokan nem voltak elég gyorsak, és a tűz élvezettel tépett bundájukba.

Az alacsonyabb bokrokat gyorsan elemésztették a lángok. A fák még egy darabig ellenálltak, de a tűz könyörtelenül véget vetett büszkeségüknek, megtörte sudár termetüket és mire eljött a reggel csupasz csonkok maradtak ott, ahonnan a szél kacagva távozott.

A felkelő Nap a zöld puzzle helyett egy elfeketedő meggyalázott világra villantotta első sugarait, majd bánatában sötét felhőbe burkolózott, amely füstből, porból és hamuból lett, mintegy gyászlepelként az erdő üszkösödő fái felett.

A felhőtakaró alatt szomorúan idézte fel a nagy kerek erdő vidám világát majd lenézett a pusztulásra, és azt gondolta:

 

Íme, az ember!

 

-rame-

 

Megjelent a Minerva Capitoliuma internetes folyóirat 2015. augusztusi számában

 

Pro és Kontra

Elégedetten dőlt hátra a Teremtő
A nagy munkát elvégezte
S lőn a Férfi meg a Nő
Ő ugyan békét álmodott
Ezért teremtett Paradicsomot
De hiába volt Ő bölcs és öreg
Megtelt mára mégis a kötet
Mely viselt dolgait őrzi
Férfinek és Nőnek
S hidd el az élet
Nem lányregény
Akad a könyvben gazdag s szegény
Királylány és cipészlegény
Kígyó béka cserépedény
Kardcsörtetés és
Enola Gay
Kezdetektől úgy hiszem a végig
Felérnek a kötetek lassan az égig
Kezdtük a kőbaltával
Folytattuk vasfüggöny karikával
Barlangokba bújtunk mint a férgek
Egekbe szárnyaltunk csillagfényben
Hajózni muszáj kiáltottuk
S szóltunk Búvár Kundnak
Ideje lenne már egy nagy lyuknak
Feltaláltunk nagy csodákat
Elfeledtünk kis álmokat
Harcoltunk Istenért és Népért
Öltünk nyakra-főre úgymond a békéért
Törpékből neveltünk óriásokat
S óriások szárnyait könnyedén letörtük
Miközben Krőzusok gazdagon henyélnek
Híjával vagyunk a Földön a kenyérnek
Miközben víz sem jut már az éhezőknek
Tamagocsik nyugszanak
Internet temetőkben
Elvetélt álmaink pszichiáter kézben
A házasságok már nem köttetnek az égben
Az egyetlen ami majdhogynem töretlen
A bujdokló remény
S a megtépázott hit
Hogy Férfi és Nő örök
Mint a Harc és mint az Élet
S ha lenéz munkájára fentről
A Nagy Isten
Így kiált majd
Atya Isten
Honnan van bennem ez a nagy
Elégedettség
Mikor a világot nem mozgatja más mint
Az elégedetlenség

-rame-

Megjelent a Minerva Capitoliuma internetes folyóirat szeptemberi számában

 

Nyár-álom

A forró napsütésben ülök a székben
Nézem a térben feltűnő fényeket
Az elsuhanó éveket
Szél nem rezdül
Hang nem kél
Egy túlérett paradicsom tompa puffanása
Mesél
Az elmúlásról
A tegnapról
A máról
Életről
Halálról
Érzem a tűző nap perzselését
A lábam szárán
A búzamezők forró szőke illata
Belemosódik a loncok és rózsák
Kakofóniájába
S rád gondolok
Rád
Aki valahol pont rám vársz
Vársz-e igazán
Ne várj
Az idő elfut
A nyár elillan
S itt marad
A hűvös ősz
S megveti ágyát a télnek
S arcunkat a szélnek vetve
Küzdhetünk
Együtt vagy külön
A tavaszért
Hogy eljöjjön megint
A harc kétesélyes
De együtt könnyebb
Hát ne várj soká
Élvezzük még együtt
A nyári nap
Pezsgő mámorát

-rame-

 

Háztól Házig

Ült a számítógép villódzó képernyője előtt, de nem látta. Hallotta a TV hangját a nappaliból, és szinte látta az előtte ülő férfit, amint kifejezéstelen arccal nézi a műsort.

Eltűnődött, vajon mi jut el a tudatáig.

Mi az a gát, ami megakadályozza, hogy lássa is, ne csak nézze a közvetítést. Mi az a gát, ami időnként felszakad és a kívülálló számára még láthatatlanná teszi, a család előtt már nyilvánvaló tényt, egy ember elindult és egyre gyorsabban halad lefelé a tudattalanba.

De most valójában nem ezen gondolkozott.

 Most – és most már hónapok óta – a házon járt az agya. Az otthonukon. A házon, aminek az építését ő vezényelte. Aminek építése során számtalan álmatlan éjszakát, szorongást élt át, de élete egyik legnagyobb sikereként élte meg azt, amikor beköltöztek.

A ház, amivel még annyi terve volt, amire mindig úgy gondolt, hogy egyszer majd tökéletes lesz. Amikor lesz rá elég idő, amikor lesz rá elég pénz, amikor lesz rá elég energia.

 Közben eltelt 10 év és már nemcsak azt kellett volna megcsinálni, ami sohasem készült el, de ő már látta azt is, amit az idő megfakított, amit már felújítani kellene. Persze így, ebben az állapotában is szerette. Az övé volt sokkal inkább az övé, mint bárki másé a családban.

Annak idején heteken át rajzolta kockás papírra az alaprajzot, és a tervező az ő rajzát öntötte végső formába. Ebből aztán adódtak persze hibák is, de ő ennek ellenére szerette. Hiszen a szeretteinket a hibáikkal együtt is tudjuk szeretni.

És most el kellene adni.

 A fiai okos ötlete, logikus és ésszerű minden szempontból.

Fel kell készülni arra, hogy betegüket maximálisan elláthassák, ha még jobban előrehalad az elkerülhetetlen úton.

Fel kell készülni arra, hogy nem lesz mód változtatni semmin egy határon túl, s az idő rohan.

Fel kell készülni arra, hogy amikor már egyedül nem megy, legyen elegendő pénz az ellátására, a lehető legjobb ellátására.

Az egyetértés az első perctől teljes volt. Mindent meg kell tenni. Az alapvető szocializáció kiválóan működött: Aki bajban van, azt segíteni kell, nincs méricskélés, érdemek, érdemtelenségek keresése.

 De a döntés mégsem könnyű. A racionalitás és az érzelem nem mindig járnak kéz a kézben.

Pedig dönteni muszáj, elkerülhetetlen – tudja ő azt jól. De mégis, vagy hátha mégse?!

 Igazuk van, de mégis nehéz.

Olyan mintha egy fogadott gyermektől kellene megválni, aki nem a véréből való (mert tulajdonképpen „csak” egy ház), de mégis az övé.

 Gyakran végigsétált a szobákon, a kerten, a teraszon. Igen tudta, hogy mit csinálna már másképp, ha újra tervezhetné, de így is annyi szépet lehetne még alkotni benne.

És akkor a kert, ami – valljuk be őszintén – néha nagyobbnak bizonyult, mint amivel könnyedén megbirkózott. De ahol minden évszakban nyílott már valamilyen virág, pedig puszta volt, amikor beköltöztek. És a bejáratnál a sárga tearózsa tavasztól őszig minden reggel megörvendeztette egy-egy friss bimbóval, frissen nyílt nap-sárga virággal.

Még nem döntött, de a szíve már előre összeszorult.

Hallotta a TV zúgását a másik szobából, és maga előtt látta a férjét a fotelban. És döntött.

Másnap megbeszélte a fiúkkal, rendben, adjunk megbízást az ingatlanosnak, adjuk el.

Akkor már vége felé ballagott a nyár és magában azt gondolta, senki sem vesz házat már ilyenkor, nyár végén, ősszel.

Egyébként is itt a válság, az emberek inkább eladják a házukat, mint hogy vennének. Talán majd jövő tavasszal, vagy nyáron, esetleg. De addig annyi minden történhet, ki tudja…!

 Alig három héttel később – függetlenül a nyár végétől, az ingatlanostól – egy fiatal pár csöngetett be a kapun.

A házat akarták.

Az ő házát.

Kis híján elküldte őket, menjenek az ingatlanoshoz. Itt csak az nézhet körül, aki igazi vevő, holmi nézegető, kirándulók ne zavarják őt. És egyáltalán, miért pont ezt a házat?

A fiatalok értetlenül néztek rá, de eladó a ház, ugye? És nekik itt van a pénz a zsebükben, és ők pont ezt a házat akarják.

Pont ezt!

Három hét múlva aláírták a papírokat, hathét múlva eljött a fizetési határidő. Két hónap múlva ki kellett költözni.

 Felpörgött a világ.

 Csomagolás. 10 év összegyűjtött hozadéka, a szinte korlátlan pakolóhelyek eddigi kényelme, most visszaütött. Selejtezés, dobozolás, rohanó idő és tompa szívfájdalom.

 Házkeresés.

Sok eladó ház, de egyik sem az igazi és nincs idő meditálni. Ez már majdnem jó, de elvitte más.

Ez sem jó, az sem jó.

Fogy az idő.

 Aztán megtalálták.

 Egy ikerház egyik fele, ami másfél éve üresen állt, a másik felében jó ismerősök, barátok laknak.

Csodaszámba ment, hogy még nem adták el, hiszen gyakorlatilag tökéletes.

A” kulcsrakész” szisztémában épített ház olyan volt, mint egy szép üres merített papír, amely arra vár, hogy telerajzolják.

Volt benne minden, ami kellett. Mindenkinek megfelelő tér, nagy nappali a nagy családnak.

Mint egy menyasszony az esküvőre készülődve, még fehérneműben, díszek nélkül, aki arra vár, hogy felöltöztessék.

Még festetlen falak, csempe nélküli fürdőszobák, burkolatnélküli aljzat, de korlátlan tér az álmoknak.

És ezúttal a tervek, az álmok valóra is váltak. A fiai mindent megtettek azért, hogy ne érezze veszteségnek a döntését. Felelősséget éreztek, felelősséget vállaltak érte, értük.

Egy hónap alatt a megálmodott részletek a helyükre kerültek, a kivitelező meglepően gyorsan és rendben végezte a dolgát. Időben sikerült mindent megtalálni, megszerezni a keze alá.

Így is havas, csúszós tél lett, mire beköltöztek.

Minden kész volt, de a nappali közepén még Karácsony előtt pár nappal is álltak a dobozhegyek.

 Ezekben a hetekben nem sok idő jutott az elvesztés fájdalmán töprengeni, megsiratni a régi kedvest, de az idő nekik dolgozott.

A Karácsonyt együtt töltötték mindannyian az új, berendezett házban.

 A töprengés ünnep utánra maradt.

Pontosan tudta, hogy jól döntött, pontosan tudta, hogy jól járt és mégis…

Még gondolatban is igyekezett elkerülni az utcát, ahol a másik ház állt. Még véletlenül sem ment el a régi ház előtt, ha arra vitt az útja. Szíve összeszorult, amikor meghallotta, hogy a ház előtt álló kedves fáját kivágták az új lakók.

Az idő pedig megállíthatatlanul haladt, mosta a régi emlékeket, tisztította a fájó szívet.

Egyre jobban tetszett neki az új ház, büszke volt a teljességére, a szépségére, de még mindig sokat gondolt a régire. Már itt is kertet teremtett, itt is nyíltak a virágok, de még mindig a „házam” a másik volt. És – bár nem mondta ki hangosan - még mindig nem érezte úgy, hogy ez az otthona.

Teltek az évek, a ház alakult, tovább szépült, már egyre inkább az ő képére formálódott és egyre inkább hozzásimult. Lassanként megszerették egymást.

Aztán egyszer csak azt vette észre, hogy már egyáltalán nem hiányzik a régi, hogy olyan mintha mindig itt lakott volna.

És egyre inkább befészkelte magát a tudatába egy eleinte kósza, majd rohamosan erősödő, tudatossá váló gondolat: Ez a ház maga a csoda, hiszen ez a ház érte van, ez a ház azért állt másfél évig üresen, hogy az övé legyen.

A ház őrá várt, hogy a kandallója tüzével neki adjon meleget, hogy az ő családját fogadja be a közös ünnepi ebédeken, hogy neki nyíljanak a futórózsák a terasz körül és igen, hogy az ő Otthona legyen.

 És ma már pontosan tudja, hogy a hétköznapi csodák gyakran nem egyenes úton jutnak el hozzánk. Néha veszteséget kell elszenvednünk, hogy ránk találjanak, de léteznek, vannak.

 A csodák megtörténnek, életre kelnek, ha képesek vagyunk rá, hogy észrevegyük és megéljük őket.

Neki sikerült.

 -rame-

 

Megjelent a Minerva Capitoliuma internetes folyóirat 2015. júliusi számában

Találkám a tündérrel …

Találkám a tündérrel …

Találkoztam a tündérrel egy csillagfényes éjszakán amikor már a madár sem kiállt

S a tündér a szentjános bogarak fényében fürödve fátyoltáncot járt

Néztem a táncát és bevallom kicsit irigyeltem

Olyan tiszta volt és áhítatos mint a tündöklő csillagok a fejünk felett

Aztán találkoztam az ördöggel is egy vérzivataros éjszakán amikor az úton csak a halál járt

S az ördög karját kitárta felém és suttogva kínált megnyugvást nekem

Néztem a karját és az ujjait figyeltem amint hívogatnak

Olyan egyszerű lett volna mindent eldobni és megnyugodni végre végleg

Sötét volt és a téboly tüze égett a lelkemben

Mit nekem az élet

Mit akarok

Hisz úgysincs értelme

A küzdés nem értelem

S úgyis mindjárt vége

Mi végre szenvedni tovább

Hisz olyan egyszerű lehetne

Mint vajban a kés suhan

Úgy suhanna el a lét is

S már nem fájna semmi

Egyáltalán

Aztán felvirradt a hajnal és egy másik tündér kitárta karját felém

Ne csüggedj nézz körül

Hisz annyi szép van erre

Látod az ég alján azt a halvány derengést

Abból lesz a tündöklő napfény

Ami melegít átölel és éltet

Látod az a kéket azt a tengerszínűt

Ezernyi árnyalata békét sugároz

És egyformán terül szét életen halálon

Nézd a harmatos rózsákat a kertben

A kisdedek arcán az álom pírját

A hegyek ormán a csillámló havat

S a holnapok ígéretét

Miért dobnád oda egy pillanatért

Még ha örök megnyugvást hozna is

Igazán a megnyugvásra vágysz

Nézz magadba

A szíved repesni vágyik

Új utakra új világra csábít

Engedd hogy vezessen

Itt van már a reggel

A Te reggeled

-rame

süti beállítások módosítása