Ült a számítógép villódzó képernyője előtt, de nem látta. Hallotta a TV hangját a nappaliból, és szinte látta az előtte ülő férfit, amint kifejezéstelen arccal nézi a műsort.
Eltűnődött, vajon mi jut el a tudatáig.
Mi az a gát, ami megakadályozza, hogy lássa is, ne csak nézze a közvetítést. Mi az a gát, ami időnként felszakad és a kívülálló számára még láthatatlanná teszi, a család előtt már nyilvánvaló tényt, egy ember elindult és egyre gyorsabban halad lefelé a tudattalanba.
De most valójában nem ezen gondolkozott.
Most – és most már hónapok óta – a házon járt az agya. Az otthonukon. A házon, aminek az építését ő vezényelte. Aminek építése során számtalan álmatlan éjszakát, szorongást élt át, de élete egyik legnagyobb sikereként élte meg azt, amikor beköltöztek.
A ház, amivel még annyi terve volt, amire mindig úgy gondolt, hogy egyszer majd tökéletes lesz. Amikor lesz rá elég idő, amikor lesz rá elég pénz, amikor lesz rá elég energia.
Közben eltelt 10 év és már nemcsak azt kellett volna megcsinálni, ami sohasem készült el, de ő már látta azt is, amit az idő megfakított, amit már felújítani kellene. Persze így, ebben az állapotában is szerette. Az övé volt sokkal inkább az övé, mint bárki másé a családban.
Annak idején heteken át rajzolta kockás papírra az alaprajzot, és a tervező az ő rajzát öntötte végső formába. Ebből aztán adódtak persze hibák is, de ő ennek ellenére szerette. Hiszen a szeretteinket a hibáikkal együtt is tudjuk szeretni.
És most el kellene adni.
A fiai okos ötlete, logikus és ésszerű minden szempontból.
Fel kell készülni arra, hogy betegüket maximálisan elláthassák, ha még jobban előrehalad az elkerülhetetlen úton.
Fel kell készülni arra, hogy nem lesz mód változtatni semmin egy határon túl, s az idő rohan.
Fel kell készülni arra, hogy amikor már egyedül nem megy, legyen elegendő pénz az ellátására, a lehető legjobb ellátására.
Az egyetértés az első perctől teljes volt. Mindent meg kell tenni. Az alapvető szocializáció kiválóan működött: Aki bajban van, azt segíteni kell, nincs méricskélés, érdemek, érdemtelenségek keresése.
De a döntés mégsem könnyű. A racionalitás és az érzelem nem mindig járnak kéz a kézben.
Pedig dönteni muszáj, elkerülhetetlen – tudja ő azt jól. De mégis, vagy hátha mégse?!
Igazuk van, de mégis nehéz.
Olyan mintha egy fogadott gyermektől kellene megválni, aki nem a véréből való (mert tulajdonképpen „csak” egy ház), de mégis az övé.
Gyakran végigsétált a szobákon, a kerten, a teraszon. Igen tudta, hogy mit csinálna már másképp, ha újra tervezhetné, de így is annyi szépet lehetne még alkotni benne.
És akkor a kert, ami – valljuk be őszintén – néha nagyobbnak bizonyult, mint amivel könnyedén megbirkózott. De ahol minden évszakban nyílott már valamilyen virág, pedig puszta volt, amikor beköltöztek. És a bejáratnál a sárga tearózsa tavasztól őszig minden reggel megörvendeztette egy-egy friss bimbóval, frissen nyílt nap-sárga virággal.
Még nem döntött, de a szíve már előre összeszorult.
Hallotta a TV zúgását a másik szobából, és maga előtt látta a férjét a fotelban. És döntött.
Másnap megbeszélte a fiúkkal, rendben, adjunk megbízást az ingatlanosnak, adjuk el.
Akkor már vége felé ballagott a nyár és magában azt gondolta, senki sem vesz házat már ilyenkor, nyár végén, ősszel.
Egyébként is itt a válság, az emberek inkább eladják a házukat, mint hogy vennének. Talán majd jövő tavasszal, vagy nyáron, esetleg. De addig annyi minden történhet, ki tudja…!
Alig három héttel később – függetlenül a nyár végétől, az ingatlanostól – egy fiatal pár csöngetett be a kapun.
A házat akarták.
Az ő házát.
Kis híján elküldte őket, menjenek az ingatlanoshoz. Itt csak az nézhet körül, aki igazi vevő, holmi nézegető, kirándulók ne zavarják őt. És egyáltalán, miért pont ezt a házat?
A fiatalok értetlenül néztek rá, de eladó a ház, ugye? És nekik itt van a pénz a zsebükben, és ők pont ezt a házat akarják.
Pont ezt!
Három hét múlva aláírták a papírokat, hathét múlva eljött a fizetési határidő. Két hónap múlva ki kellett költözni.
Felpörgött a világ.
Csomagolás. 10 év összegyűjtött hozadéka, a szinte korlátlan pakolóhelyek eddigi kényelme, most visszaütött. Selejtezés, dobozolás, rohanó idő és tompa szívfájdalom.
Házkeresés.
Sok eladó ház, de egyik sem az igazi és nincs idő meditálni. Ez már majdnem jó, de elvitte más.
Ez sem jó, az sem jó.
Fogy az idő.
Aztán megtalálták.
Egy ikerház egyik fele, ami másfél éve üresen állt, a másik felében jó ismerősök, barátok laknak.
Csodaszámba ment, hogy még nem adták el, hiszen gyakorlatilag tökéletes.
A” kulcsrakész” szisztémában épített ház olyan volt, mint egy szép üres merített papír, amely arra vár, hogy telerajzolják.
Volt benne minden, ami kellett. Mindenkinek megfelelő tér, nagy nappali a nagy családnak.
Mint egy menyasszony az esküvőre készülődve, még fehérneműben, díszek nélkül, aki arra vár, hogy felöltöztessék.
Még festetlen falak, csempe nélküli fürdőszobák, burkolatnélküli aljzat, de korlátlan tér az álmoknak.
És ezúttal a tervek, az álmok valóra is váltak. A fiai mindent megtettek azért, hogy ne érezze veszteségnek a döntését. Felelősséget éreztek, felelősséget vállaltak érte, értük.
Egy hónap alatt a megálmodott részletek a helyükre kerültek, a kivitelező meglepően gyorsan és rendben végezte a dolgát. Időben sikerült mindent megtalálni, megszerezni a keze alá.
Így is havas, csúszós tél lett, mire beköltöztek.
Minden kész volt, de a nappali közepén még Karácsony előtt pár nappal is álltak a dobozhegyek.
Ezekben a hetekben nem sok idő jutott az elvesztés fájdalmán töprengeni, megsiratni a régi kedvest, de az idő nekik dolgozott.
A Karácsonyt együtt töltötték mindannyian az új, berendezett házban.
A töprengés ünnep utánra maradt.
Pontosan tudta, hogy jól döntött, pontosan tudta, hogy jól járt és mégis…
Még gondolatban is igyekezett elkerülni az utcát, ahol a másik ház állt. Még véletlenül sem ment el a régi ház előtt, ha arra vitt az útja. Szíve összeszorult, amikor meghallotta, hogy a ház előtt álló kedves fáját kivágták az új lakók.
Az idő pedig megállíthatatlanul haladt, mosta a régi emlékeket, tisztította a fájó szívet.
Egyre jobban tetszett neki az új ház, büszke volt a teljességére, a szépségére, de még mindig sokat gondolt a régire. Már itt is kertet teremtett, itt is nyíltak a virágok, de még mindig a „házam” a másik volt. És – bár nem mondta ki hangosan - még mindig nem érezte úgy, hogy ez az otthona.
Teltek az évek, a ház alakult, tovább szépült, már egyre inkább az ő képére formálódott és egyre inkább hozzásimult. Lassanként megszerették egymást.
Aztán egyszer csak azt vette észre, hogy már egyáltalán nem hiányzik a régi, hogy olyan mintha mindig itt lakott volna.
És egyre inkább befészkelte magát a tudatába egy eleinte kósza, majd rohamosan erősödő, tudatossá váló gondolat: Ez a ház maga a csoda, hiszen ez a ház érte van, ez a ház azért állt másfél évig üresen, hogy az övé legyen.
A ház őrá várt, hogy a kandallója tüzével neki adjon meleget, hogy az ő családját fogadja be a közös ünnepi ebédeken, hogy neki nyíljanak a futórózsák a terasz körül és igen, hogy az ő Otthona legyen.
És ma már pontosan tudja, hogy a hétköznapi csodák gyakran nem egyenes úton jutnak el hozzánk. Néha veszteséget kell elszenvednünk, hogy ránk találjanak, de léteznek, vannak.
A csodák megtörténnek, életre kelnek, ha képesek vagyunk rá, hogy észrevegyük és megéljük őket.
Neki sikerült.
-rame-
Megjelent a Minerva Capitoliuma internetes folyóirat 2015. júliusi számában
