A kis virágtündér eléggé rendhagyó helyen, egy terasz virágládájában a muskátlik szirmai között született.
Kissé bohókás édesanyja szeretett a kertek között suhanni és általában kevéssé törődött az idő múlásával. Mondjuk ez kevéssé meglepő olyan lényeknél, akiknek az életciklusa gyakorlatilag végtelen és nem ismerik a végleges elmúlást, csak az átváltozást és az időről időre megújuló életeket.
A születés sürgető jelei épp egy kertvárosi ház teraszán érték utol a szépséges és bohém Nyírfatündért és ekkor már esélytelen volt, visszaérnie az erdőbe, hogy ott hozza világra gyermekét, ahol eredetileg jelenlegi életformájában élt.
Szétnézve a kertben és a teraszon is, kiválasztotta a legszebb cirmos rózsaszínvirágú bársonyos szirmú muskátlit és odahelyezte piciny leánykáját két összeboruló frissen kinyílt szirom alá.
Szerencsére ezen a délelőtti órán még nem száradtak fel a reggeli harmat, hűs cseppjei, így leánykáját ebben fürdette meg elsőként, s ettől a kis tündér bőre harmatosan fénylett fel a napsütésben.
Nyírfatündér kedvtelve nézegette újdonsült gyermekét és elmélázva pihent meg mellette a teraszládában, a muskátlik zöld levelei között.
Az erdőn-mezőn élő tündérek számára meghatározó az, hol születnek. Életüket, általában ott élik le, ahol világra jöttek.
Ezért, ha egy kistündér olyan helyre születik, amely nem azonos édesanyja lakóhelyével, a többi tündérédesanya gondjaira bízva nevelkedik. Persze az édesanyja gyakran meglátogatja, és ahogy növekedik, ő is bármikor meglátogathatja az édesanyját, ha a szél szárnyára ül, vagy a pókhálók szálaira felcsimpaszkodik, esetleg esténként holdsugáron utazva.
Így aztán a mi kis Virágtündérünk állandó lakhelye az a terasz és az a kert lett, ahol született.
Élete vidám volt, s mivel kedves jószívű tündérke lett belőle, mindenki szerette őt.
Napjait dallal és tánccal töltötte, ahogy a többiek is. Harmatcseppet iszogatva, virágmézet eszegetve szépen növögetett, de tudta, hogy sohasem nő meg nagyobbra egy gyűszűnyinél.
A kert és a terasz környékén sokan éltek, és mivel egy játszótér is volt közvetlenül mellettük, a kis tündér gyakran töltötte az időt az ember gyerekek társaságában. Látta, amint a szüleikkel jönnek-mennek. Egymással játszanak. Homokvárat építenek, labdát repítenek. És látta, amikor a szüleik ölébe bújnak, akik szeretettel cirógatják, simogatják őket.
Az ember gyerekek számára a tündérek varázslatos világa egyáltalán nem ismeretlen. A fogékony, nyitott elméjű kisgyerekek, gyakran látják a tündéreket, érzékelik varázsukat.
Ők sokszor mesélnek szüleiknek ezekről a kis lényekről. Arról, hogy a játszótéren a felépített homokvárak tornyaiban, erkélyein látták őket táncolni, heverészni. Homoktortáikban felismerték apró kezük nyomát.
A legtöbb felnőtt ezeket a meséket elnéző mosollyal hallgatja, de hinni nemigen hiszi. Egyik-másik odáig is elmegy, hogy megdorgálja gyermekét, ne beszéljen butaságokat, és ezzel elszomorítják a kicsiket.
Van azonban néhány olyan felnőtt is, aki még emlékszik arra, hogy ő is volt egyszer gyermek, és ő is látott, csodákat és tündéreket, a kertben, a játszótéren, vagy akár a párnája csücskén lefekvés után. Ezért nemhogy elhallgattatja a kis mesemondókat, hanem bíztatja őket, meséljenek minél többet a tündérekről. Kíváncsi arra, milyen ruhát viseltek, milyen volt a hajuk és milyen magasra tudtak szállni a játszótéri napsütésben. Hogyan lovagoltak a katicák hátán, hogyan kergetőztek egymással, hogy játszottak bújócskát az orgonabokrok levelei között.
Azonban a mi kis Virágtündérünknek nemcsak a születése volt rendhagyó.
Szokatlan gondolatai, vágyai is voltak, amelyeket nagy valószínűséggel az emberek közelsége is táplált.
Egyik legtitkosabb és leghőbb vágya az volt, hogy ember gyerek lehessen. Megnőhessen, és családban élhessen, ahol a szülei megölelgetik és megcirógatják. Ahol esténként egy édesanya mesével altatja, reggelente új ruhába öltözeti, frissen főzött kakaóval itatja. Ahol egy édesapa ölében ülhet, aki kedves szóval tanítgatja.
Vágya oly mély volt, hogy még azt sem bánta volna, ha néha-néha megdorgálják. Csak egyszer ő is ember gyerek lehetne.
Telt múlt az idő, a nyár egyre szebben ragyogott, a kertben és a játszótéren egyre több gyerek játszott napról napra.
A kis Virágtündér is nődögélt, ahogy az egy tündérkéhez illik. Már volt feladata is, mint a legtöbb tündérnek. Naponta – még a reggeli harmat felszáradása előtt – fényesre mosta a muskátlik szirmait és nedves kezecskéjével a pitypangok szálldosó magjait összeszedegette, új helyekre, mezőkre, szántóföldekre röptette őket.
A tündérek elégedettek voltak a fejlődésével, a növekedésével, munkájával. Édesanyja, aki gyakran töltötte vele az időt, büszke volt leánykájára.
De mivel ő egy igazi édesanya volt, azt is észrevette, hogy a leánykáját valami bántja. Látta, hogy égszínkék szeme elréved, és mintha valami titkos gond felhőzné be a bájos kis Virágtündér fénylő homlokát.
Végül aztán megkérdezte tőle, vajon, mi bántja. Vajon szeretne új ruhácskát, vagy inkább szamócát eszegetni a virágméz helyett? Esetleg a miatt szomorú, hogy nem a nyírfaerdőbe született? Talán haragszik is emiatt bohókás édesanyjára? Szeretné-e, ha az édesanyja az öreg és bölcs Kívánságteljesítő tündérhez fordulna, megkérné, hogy a kislánya a nyírfaerdő lakója lehessen?
Virágtündér nagyon elcsodálkozott, nem is sejtette, hogy létezik valaki, aki a tündérek kívánságait teljesíteni tudja.
Eleinte azért nem nagyon merte elmondani, mi az ő titkos vágya, mert soha nem hallotta, hogy tündér valaha is ilyet kívánt volna, és igazából nem nagyon akart különcnek tűnni a többiek előtt.
De mivel édesanyja után már a körülötte élő tündéreknek is feltűnt, hogy a kis Virágtündér egyáltalán nem látszik igazán boldognak és egyre kevesebb alkalommal táncol önfeledten a napon a tündérgyerekekkel, egy csillagfényes estén mégiscsak elsuttogta édesanyjának legfőbb és legjobban rejtegetett vágyát.
Ő bizony embergyerek szeretne lenni!
És – ha már létezik valaki, aki a tündérálmokat is képes teljesíteni – akkor azt kérje az édesanyja a Kívánságteljesítő tündértől, hogy ő embergyerek lehessen.
Nyírfatündér először megdöbbent, aztán elszomorodott. Vajon miért akarna az ő kislánya emberré válni. Miért is akarna valaki a gondtalan és gyakorlatilag végtelen életű tündérlét helyett, ember lenni.
Ember, akinek élete nem végtelen, aki egy-kettőre felnőtt lesz a gondtalan gyermekkor után, és akinek gyakran nehéz, kihívásokkal teli életút után szembe kell néznie a szomorú és végleges elmúlással.
De hiába szembesítette gyermekét ezekkel az emberi dolgokkal, a kis Virágtündér továbbra sem tágított.
Egyre csak azon ábrándozott, hogy gyermekké válva, szülei kezét fogva indulhat egy új élet felé. És továbbszőve álmát már arról álmodott, hogy ő fogja majd egyszer egy kisgyerek kezét és ő hallgatja a mesét a tündérekről, akik a játszótéren a gyerekek között járják tündértáncukat.
Időbe tellett, mire a tündérek és a tündérédesanya – látva a kis Virágtündér szomorúságát és eltökéltségét – arra az elhatározásra jutottak, megkeresik a bölcs öreg Kívánságteljesítő tündért és megkérik, segítsen a tündérkének embergyerekké válni.
Inkább legyen belőle ember, mint egy örökké szomorú tündér. A szomorúság nem fér össze a tündérléttel, a szomorú tündér nem más, mint egy igazi képzavar.
Mivel a Kívánságtündér valóban bölcs volt, nemcsak öreg, kevés szóból is megértette, mit kívánnak tőle. Annál is inkább, mert hosszú élete során már találkozott ilyen kívánsággal, és már egy ideje felfigyelt a kis Virágtündérre és annak bánatára.
Elmagyarázta a kislánynak, hogy teljesíteni tudja a kívánságát, de az emberi létből már nincs visszaút, és azt nem tudja neki előre megmondani, hol, milyen családba fog megszületni. Kérte, gondolja meg még egyszer, nehogy később megbánja elhatározását.
A kis Virágtündér boldog mosollyal köszönte meg a Kívánságtündérnek, hogy teljesíti kívánságát, biztosította róla, soha nem fogja megbánni, hogy emberré válhatott.
Kérte, minél előbb indulhasson új életébe.
Így aztán egy ragyogó teliholdas éjszakán, amikor déli szél fújt a tengerek felől, és a szárazföldeket aranyba öltöztette a Hold fénye, a Kívánságtündér elővette varázspálcáját és kétszer megsuhogtatta a kis Virágtündér feje körül.
És azon az éjszakán a Varázslat életre kelt!
-. -
És akkor egy tündöklő hajnalon, valahol a Föld nevű bolygón egy világos, barátságos színekkel díszített hűs szülőszobában egy édesapa belenézett újszülött kislánya tengerkék szemébe és boldogan így köszöntötte várva-várt gyermekét:
Hát itt vagy végre, kis Virágtündérem!
-rame-
Megjelent a Minerva Capitoliuma júniusi számában.