Ahogy elhangzott az a bizonyos mondat váratlanul, szinte a semmiből, egy pillanatra nem is értette.

Mintha megbénult volna az agya, érezte, hogy egy hideg abroncs szorul a homloka köré. És a szíve megszűnik dobogni. Talán még lélegzetet sem vett.

Ez nem lehet, biztosan rosszul hallotta.

Válaszolni akart, mondani valamit, de nyelve elzsibbadt, csak dadogás tellett tőle más nem.

Most menj el – mondta vagy inkább sóhajtotta.

Még mindig egyhelyben állt, mintha a lába is megbénult volna, csak a kezei keltek önálló életre. Tétova remegős mozdulatokat tettek, miközben az ujjaiból kifolyt minden melegség.

Nem értett semmit, miért most, miért így?

Ez nem lehet, ez valami ócska vicc.

A gyomrából egy görcsös csomó indult el a torka felé.

Azt is csak valami furcsa, ködös távolból érzékelte, hogy a férfi közben elment.

Végre egyedül volt, végre lehetett gyenge.

Leroskadt a kanapéra, a lába már nem tartotta meg tovább.

A görcs a torkában rekedt, mint egy jéghideg fagylalt gombóc, ami nem tud elolvadni.

A szeme szárazon égett.

Megszűnt agyában az ész és értelem.

Ült, próbált gondolkozni. Mi is történt és miért.

Tudta, hogy fel kellene állni, csinálni kellene valamit, de a teste elveszítette vele az együttműködést.

Ült tovább bénultan.

A görcs a torkában egyre feszült.

Rájött, most kellene sírni, kiabálni, talán még átkozódni is. De ebben nem volt jó!

Na persze, tudott ő is könnyeket hullatni egy bugyuta romantikus filmen, egy megható óvodai anyák napján, de ha valami igazán fájt, akkor soha.

Mint most is, amikor megfagytak a könnyei a szemüregében, görccsé vált a sikoltás a torkában és bénult agya megszűnt mozdulni, továbblépni a néma kérdéstől:

Miért?